65 éves vagyok, és bár sosem aggódtam különösebben a külsőm miatt, mostanában a fehér hajszálak egyre inkább átveszik az uralmat — nemcsak néhány szál, hanem egész tincsek, főleg a hajtöveknél. A fodrászhoz járás már nem tűnt olyan egyszerűnek, mint régen, így azon kaptam magam, hogy talán nem is olyan ijesztő otthon festeni a hajamat, hiszen egész életemben magamnak festettem. Elmentem hát a közeli drogériába, kértem egy “ősz hajra való hajfestéket”. Az eladó megkérdezte, milyen színt szeretnék — sima gesztenyebarnát mondtam, semmi különöset. Egy dobozt mutatott, amin azt ígérték: 100%-osan fed a fehér hajszálakat. Ez meggyőzött. Hazamentem, biztos voltam benne, hogy egy óra múlva készen vagyok. Felvettem egy régi pólót, előkészítettem egy törölközőt, kevertem, ahogy a használati utasításban állt, és a fürdőszoba tükre előtt felkentem a festéket. Minden rendben ment, sötét színe volt, ahogy mindig. Amíg vártam, elmosogattam és rendet raktam a konyhában. Húsz perc múlva vettem észre valami furcsát: a hajam nem barna lett, hanem lila. Azt hittem, csak a fények játszanak velem. De amikor leöblítettem, rájöttem — nagyot hibáztam. Először lila, aztán sötétbarna, végül majdnem fekete árnyalatban pompázott a hajam, néhol viola és orgona csillanásokkal. Az ősz szálak eltűntek, de milyen áron… Megpróbáltam megszárítani, hátha száradás után jobb lesz — csak még erősebb lett a színe. A tükörből egy tiniszalonból szökött, 65 éves nő nézett vissza rám. Csak nevetni tudtam. Videóhívásban szóltam a lányomnak, aki alig tudta visszatartani a nevetést: “Anya, mit műveltél magaddal?” — “Foglalj időpontot a fodrásznál” — válaszoltam. Másnap így kellett emberek közé mennem. Kendőt kötöttem, de a lila így is kikandikált. A boltban rákérdeztek, ez valami új stílus-e. A pékségben egy nő megdicsért, milyen merész vagyok. Csak bólogattam, mintha direkt ilyenre akartam volna. Két nap múlva a fodrásznál kikönnyebbültem, hogy nem ítélkezett, csak annyit mondott: “Gyakrabban megesik, mint hinné.” Rendet rakott a hajamon, én pedig megtanultam a leckét: vannak dolgok, amikről azt hisszük, még mindig tudjuk, hogyan működnek — egészen addig, amíg lila hajunk nem lesz. Azóta két dolgot elfogadtam: az ősz haj jön, akárhogy is, és vannak harcok, amelyeket inkább a profikra kell bízni. Ez nem családi tragédia — igazi anekdota.

Hatvanöt éves vagyok, és bár mindig viszonylag nyugodtan viszonyultam a küllememhez, a közelmúltban a fehér hajszálak elkezdték átvenni az irányítást. Nem egy-kettő egész tincsek, főleg a hajtöveknél. A fodrászhoz járás már nem tűnt olyan egyszerű, mint korábban. Az idő, az ár (mostanában 8000-10000 forintot is elkérnek egy festésért!), és a várakozás miatt egyre inkább azt éreztem, talán nem is olyan veszélyes otthon befesteni a hajamat. Végül is évtizedeken át magamnak festettem, mi baj lehet?

Lesétáltam a közeli drogériába, nem valamelyik profi fodrászbolthoz. Mondtam az eladónak: ősz hajra keresek festéket. Megkérdezte, milyen színt szeretnék, mire én csak ennyit feleltem: sima gesztenyebarna, semmi extrát. Mutatott egy dobozt: komoly és szolid csomagolás, rajta egy nő szép hajjal. Rá volt írva: 100%-os ősz haj fedés. Ez meggyőzött. Nem olvastam el mást. Hazavittem, magabiztosan, hogy egy órán belül minden megoldódik.

Felhúztam egy régi pólót, elővettem egy törölközőt, összekevertem mindent a leírás szerint, majd a fürdőszobai tükör előtt felvittem a festéket. Eleinte minden rendben tűnt, a szín is sötét volt, ahogy szokott lenni. Leültem kivárni az időt, közben elmostam a reggeli edényeket, rendet raktam a konyhában.

Húsz perc elteltével valami furcsa történt. Belestem a tükörbe: a hajam nem gesztenyebarna, hanem inkább lila volt! Azt hittem, biztosan csak a fürdőszobai fény csal. Megpróbáltam nem foglalkozni vele.

Amikor eljött az öblítés ideje, már sejtettem, hogy baj van. Ahogy a vizet ráeresztettem, láttam, ahogy először lila, aztán sötétbarna, majd végül valami majdnem fekete szín folyik le a hajamról. A tükörben néztem vissza magamra világos lila és ibolya árnyalatok keveredtek a hajamon, olyan sajátos szín lett, amit leírni is nehéz. Az ősz hajak eltűntek, ez igaz, de milyen áron

Megpróbáltam megmenteni a dolgot, hátha hajszárítás után jobb lesz. Csak rosszabb lett: a szín mélyebb, élénkebb lett. Úgy néztem ki, mintha egy pesti alternatív koncert után jöttem volna haza, nem pedig egy hatvanöt éves nő. Elnevettem magam, mert mást nem tehettem.

Felhívtam a lányomat, Rékát videóhíváson, ő pedig alig tudta visszatartani a nevetést, amikor meglátott.
Anyu mit csináltál magaddal?
Csak annyit mondtam:
Kérlek, foglalj nekem időpontot egy fodrásznál!

Másnap így kellett kimennem az utcára. Felkötöttem egy kendőt, de a lila tincsek így is kikandikáltak. A Sparban rákérdeztek, hogy ez most valami új stílus-e. A pékségben egy néni megdicsért, hogy milyen bátor vagyok az ilyen színekkel. Csak bólogattam, mintha minden a legnagyobb szándékkal történt volna.

Két nap múlva besétáltam a fodrászhoz minden büszkeség nélkül. A fodrásznő, ahogy rám nézett, mindent értett. Nem szidott, csak annyit mondott:
Ez gyakrabban előfordul, mint gondolná.

Rendezetten sétáltam ki a szalonból, a pénztárcám vékonyabb lett, de egy nagy tanulsággal lettem gazdagabb: van, amit az ember azt hiszi, még ugyanúgy tud, mint régen míg rá nem döbben, hogy egy lila hajjal nem minden megy ugyanúgy. Azóta két dolgot elfogadtam az ősz hajszálak megjelennek, akár tetszik, akár nem, és bizonyos csatákat érdemes profikra bízni. Ez nem egy családi tragédia inkább csak egy tanulságos, vicces történet arról, hogy minden kornak megvannak a maga fortélyai.