Á, felkaptad a vizet, na és? – Kinek is kellenél te, vén szipirtyó? Mindenkinek csak teher vagy, csak itt járkálsz, bűzölsz. Ha rajtam múlna, már régen… De hát tűrni kell. Utállak! Polina majdnem félrenyelte a teát. Az imént még a nagymamájával, Zinaida nénivel beszélgetett videón. Az idős hölgy egy percre kisétált. – Várj egy picit, drágám, mindjárt jövök – mondta, lassan feltápászkodott és kiment a folyosóra. A telefon az asztalon maradt; kamera, mikrofon bekapcsolva. Polina közben a számítógépére váltott. És akkor… megtörtént az, amire sosem számított. Egy hang duruzsolt kintről a folyosóról. Először azt hitte, rosszul hall. De aztán rápillantott a telefonra. Ajtó nyikorgott, valaki bejött a szobába. A képernyőn előbb egy ismeretlen kéz, majd oldal, végül egy arc bukkant fel. Olia – a bátyja felesége. Ja persze, a hang is az övé volt. A nő odalépett a nagyi ágyához, felemelte a párnát, majd a matracot, kutatott alatta. – Csak üldögél itt, teázgat… Bárcsak mielőbb feldobná a pacskert, komolyan mondom, mire vár még. Semmi haszon belőled, csak a levegőt szennyezed, a helyet foglalod… – morogta az asszonyka. Polina mozdulni sem tudott. Néhány másodpercre levegőt venni is elfelejtett. Olia nem vette észre a bekapcsolt kamerát, kisvártatva kisétált. Pár perc múlva visszajött a nagymama, mosolygott, de a szemében már nem tükröződött a régi fény. – Na, itt is vagyok. Egyébként meg is akartam kérdezni: hogy állsz a munkával? Minden rendben? – kérdezte úgy, mintha mi sem történt volna. Polina csak bólintott. Még dolgozta magában, amit hallott, de legszívesebben már most kivágta volna Olyát a lakásból. Zinaida néni mindig sziklaszilárd asszonynak tűnt Polina számára. Sosem emelte fel a hangját, de igazi pedagógusi szigora volt. Negyven évig tanított irodalmat, diákjai imádták: mindenből érdekeset csinált. Mióta Zinaida bácsi meghalt, kissé megtört, csak ritkán hagyta el a lakást, többet betegeskedett. A mosolya már nem volt olyan széles, de az optimizmust nem adta fel, élvezte az életet, ahogy tudta. Polina mindig is szerette a nagymamáját, mellette biztonságban érezte magát: bármi történt, a nagyi megoldotta. Aztán Zinaida felajánlotta, hogy a lakáshoz tartozó nyaralót Polina testvérének adja, hogy fizetni tudja a tanulmányait. Polinának odaajándékozta az utolsó megtakarításait is, hogy be tudja fizetni a lakáshitelt. Mikor Polina bátyja, Gergő, megnősült és panaszkodott a drága albérlet miatt, a nagymama szívből felajánlotta a szobát. Az indok: amíg fiatalok, jól jön a segítség. Egyedül úgyis unatkozna, meg aztán ki tudja, mikor lesz szüksége segítségre, ha felmegy a vérnyomása vagy az inzulinja. Gergő felügyelte a nagyit, Polina pedig bevásárolt, gyógyszert vett, rezsire is adott pénzt. Néha pénzt adott készpénzben vagy bankkártyán, de jobbára inkább ő maga vitte az ételt – halat, húst, tejterméket, zöldséget–, hogy a nagyi egészségesen táplálkozzon. – Az egészséged kell, különösen a cukorbetegségeddel – mondogatta Polina. A nagyi mindenért hálás volt, de mindig zavarba jött, ha “terhet rótt” valakire. Olia, Gergő felesége, már az elején gyanús volt Polinának. Mézesmázos szavak, ám a szemében hűvös, lenéző pillantások. Polina sosem szólt bele, csak a nagyitól kérdezte, minden rendben van-e. – Minden rendben köztünk, kicsim – nyugtatgatta Zinaida. – Olya főz, rendet tart, tapasztalat dolga, majd belejön. Most már tudta, mindez hazugság volt. Olya kifelé gyenge kis báránykának látszott, de ha nem volt tanú… – Nagyi, mindent hallottam… Ez mi volt? A nagyi megtorpant, majd lehajtotta a fejét. – Ó, hagyjad, Polinka, csak kiborult. Sok a gondjuk, Gergő folyton dolgozik, hát néha kijön rajta. Polina most először úgy nézett a nagymamájára, mintha idegen lenne. Még a szeme újabb ráncait is észrevette, s ahogy ránézett, már nem csillogott benne úgy az élet. Makacsság és fáradtság maradt, meg valami új: a félelem. – Kiborult? Hallottad, mit mondott neked? Ez nem kiborulás, hanem… – Pólyámka… – szakította félbe Zinaida néni. – Nem nehéz nekem elviselni, tudod? Hát felkapta a vizet, fiatal még, forrófejű. Én meg tényleg öreg vagyok, nincs sok igényem. – Na jó, nagyi. Ezt most ne játsszuk el. Vagy mesélsz, vagy beülök a kocsiba és megyek. Válassz! A nagymama elhallgatott, majd nagyot sóhajtott, megigazította a szemüvegét és összegörnyedt. Többé nem az a vidám, erős nő volt, hanem egy megtört, öregasszony. – Nem akartam mondani… Tudom, neked is elég a gondod. Azt hittem, majd rendeződik… Mint kiderült, a történet sokkal hosszabb és mocskosabb, mint Polina hitte. A fiatalok két bőrönddel, hatalmas tervekkel költöztek be – fél év alatt lakáshoz akartak félretenni. Eleinte minden nap történt valami, főztek, beszélgettek, nevetgéltek. Olya sütött, teát főzött, elvitte a nagyit az orvoshoz is. Aztán Gergő elment dolgozni, minden megváltozott. – Először csak idegesebb lett – mesélte Zinaida. – Azt hittem, Gergő hiánya miatt. Aztán elkezdte elvenni az ennivalót. Mondta, hogy úgyis te mindig annyit hozol… neki jobban kell, még fiatal, gyereke lesz majd. Én meg… minek nekem annyi, legalább fogyok. Mint kiderült, Olya pénzt kért kölcsön nagymamától, amit Polina adott gyógyszerre. Fridzsiderre költötte és lakatot szerelt a szobájára. Az összes finomság, amit Polina vitt, ott kötött ki. Pénzt vissza sosem adott, sőt: már a nagymama zsebeit is kiforgatta zsebpénz után kutatva. – A tévét is elvitte. Mondta, hogy az rontja a szemem – sóhajtott Zinaida, letörölve a könnyeit. – Az internetet is kikapcsolgatja. Pedig kellene… hívnak, olvasok híreket, recepteket. Mint egy börtönben élek. – És Gergőnek nem mondtad? – kérdezte Polina. A nagy néni megrázta a fejét. – Azt mondta, ha én mondok valamit, azt terjeszti majd, hogy miattam vesztette el a gyereket. Hogy én bántottam… de azt se tudom, tényleg volt-e várandós. De azt mondja, őt majd mindenki sajnálni fog, engem meg utálnak. Polina ismét csak magában ordítani tudott volna, de csak annyit mondott: – Nagyi, senkinek nincs joga így bánni veled. Senkinek! A nagymama zokogott, Polina próbálta megnyugtatni, de már tudta: ebből gond lesz. Ő aztán nem fog hallgatni. Fél óra múlva már úton voltak férjével Zinaidához, közben Polina mindent elmondott Nikinek. Eleinte nehezen hitte, de nem kételkedett. A nagyi ajtót nyitott, zavartan babrált egy rongyot, kerülve a tekintetüket. – Jaj, miért nem szóltatok? Megfőttem volna teának… – Nem teázni jöttünk, nagyi – mondta Polina. – Igazságot jöttünk csinálni. Hol az Olya? – Elment valahová. Nem jelentkezik be nálam… Na, gyertek. Polina azonnal a konyhába sietett, ahol a hűtőben csak néhány romlott tej, tíz tojás, penészes uborka volt. A fagyasztóban csak jég. Nikivel gyorsan átnézték Olya szobáját. Olcsó lakat, Niki egy csavarhúzóval kinyitotta. Benne volt a saját hűtőszekrénye, tele azzal a joghurttal, amit Polina pár napja hozott, sajttal, házi kolbásszal, uborkával, paradicsommal… Polina tajtékzott, de próbált uralkodni magán. A férjével a nagyi szobájában vártak az érkezésére. Olya hamarosan hazaért. – Ki piszkálta a szobám ajtaját?! – üvöltött, ökölbe szorítva a kezét. Polina kilépett a szobából: – Én. Olya tátott szájjal pár pillanatig csak nézett, majd ismét jött a szokásos stílusa. – Te vagy ki, hogy bejössz a szobámba? Polina közelebb lépett, lenézett rá: – Én vagyok a ház gazdájának az unokája. És te ki vagy? Tíz perc alatt pakolj, vagy az ablakon kiszórom a cuccaidat. – Majd én elmondom Gergőnek! – Mondhatod, Gergő se lakik itt. Ha kell, kiráncigállak innen a hajadnál fogva. Olya dühösen trappolt a szobájába, pakolta a cuccait, szidta Polinát, de a lány csak arccal nézte. A nagymama a folyosón állt, törölgette könnyeit. – Polinka… minek ez a cirkusz, még a szomszédok is meghallják… Polina csak ekkor lépett oda, átölelte a nagyit. – Ez nem cirkusz, nagyi. Csak kivisszük a szemetet. Ott éjszakáztak, másnap feltöltötték a nagyit friss élelmiszerrel, gyógyszerrel. Amikor búcsúztak, Zinaida sírt. Polina remélte, nem a félelem és bűntudat miatt. Szigorúan megtiltotta, hogy Olyát visszaengedje. Még aznap felhívta Gergő, ordított, káromkodott, hogy Olyának most hová mennie, mit gondol Polina, csak azért, mert van pénze, most már mindent szabad… Polina letette. Később hangüzenetet küldött: – Inkább nézz magadba. A kedves Olyád kifosztotta és éheztette nagymamát. Ne feledd, a nagyi mindent odaadott érted. Ha még egyszer a közelébe mész azzal a nőszeméllyel, mindkettőt kirúglak! Gergő nem válaszolt. Olya egy barátnőjénél kötött ki, a Facebookon panaszkodott a “toxikus családról”, Gergő lájkolgatta. Azóta sem hallottak felőlük. A nagyi lakása végre újra békés, csendes lett. Pár hét múlva megkérte Polinát, tanítsa meg okostelefonon sorozatokat nézni. Először a “Mester és Margaritát”, aztán vígjátékokat nézett. Néha együtt tévéztek. – Olyan régen nevettem már ilyen jót! – mondta egyszer a nagyi. – Egészen elzsibbadt az arcom tőle. Polina csak mosolygott. Most már tényleg nyugodt volt. Régen a nagyi védte őt, most Polina védte meg a nagymamáját.

Ugyan már, mit képzelsz, vén banya? Kinek hiányzol te egyáltalán? Mindenkinek csak a terhére vagy, itt kolbászolsz, aztán még büdös is. Ha rajtam múlna, már rég De muszáj elviselni téged. Gyűlöllek!

Rozália majdnem félrenyelte a teát. Az imént még a nagymamájával, Mártával beszélgetett videóhíváson, aki éppen kisétált egy percre.

Várj csak, aranyom, mindjárt jövök mondta Márta néni, feltápászkodott a fotelből, jajgatva, és kimászott a folyosóra.

A telefon ott maradt az asztalon, kamera és mikrofon bekapcsolva. Rozália közben a számítógép monitorjára nézett. Aztán hát, ez történt. Egy hang, amit a folyosó felől hallott.

Rozália először azt hitte, csak képzelődik. És talán így is maradt volna, ha nem pillant a telefonra. Az ajtó csattanásából sejteni lehetett, hogy valaki belépett a szobába. Először idegen kéz, majd a válla, aztán az arca jelent meg a képernyőn.

Dóra, a bátyja felesége. Hát persze, az ismerős hang is az övé.

Ő odament nagyi ágyához, felemelte a párnát, majd matatni kezdett a matrac alatt.

Ücsörög itt, iszogatja a teát Bárcsak már elpatkolna végre, őszintén! Minek húzza tovább ezt? Semmi haszna, csak a levegőt rontja, a négyzetmétert foglalja morgolódott az “unokatestvér”.

Rozália megdermedt. Néhány másodpercig levegőt sem kapott.

Végül Dóra elment, és észre sem vette, hogy forog a kamera. Pár perc múlva visszatért a nagymama, mosolygott, de a mosoly nem ért el a szeméig.

Na itt vagyok. Különben is, nem is kérdeztem, hogy áll a munka nálad? Minden rendben? kérdezte Márta néni, mintha mi sem történt volna.

Rozália csak bólintani tudott. Még most is próbálta feldolgozni, amit hallott, bár legszívesebben most kijelentette volna, hogy ez a pimasz nő azonnal pakoljon! De visszafogta magát.

Márta mindig Rozáliának tűnt a család vasasszonyának. Nem, nem kiabált sosem, abban a tanári keménységben volt valami, amit negyven évnyi iskolai irodalomtanítás formált gyerekek és szülők között egyaránt.

Negyven évet húzott le magyar tanárként, imádták a diákjai, mert még az Arany Jánost is érdekesnek tudta tálalni!

Mióta meghalt a nagyapja, Márta kicsit megtört, egyenes tartása görnyedtté vált. Ritkábban járt ki, többször betegeskedett, a mosolya sem volt már a régi. De a kedélyét nem veszítette el. Mindig azt vallotta, minden életkorban lehet örülni és most is próbálta élvezni, amit csak lehetett.

Rozália mindig azért is szerette a nagymamáját, mert vele tényleg biztonságban érezhette magát. Bármilyen problémát megoldott ránézésre simán.

Egykor a telket az unokájára, Dánielre íratta, hogy fizethesse az egyetemet, míg Rozáliának odaadta az utolsó forintjait, amit lakáshitelre költött a lány.

Mikor Rozália bátyja, Dániel panaszkodni kezdett a drága albérletre, a nagyi maga javasolta: nálam elfértek, elvégre háromszobás a lakás, legalább lesz, aki rám néz, ha felugrik a vérnyomásom vagy besokall a cukrom.

Különben is, minek egyedül ülni, a fiataloknak meg jól jön a segítség lelkendezett.

Dániel vállalta a nagyi felügyeletét, Rozália besegített a bevásárlásban, gyógyszerekben, még a rezsit is rendezte, amennyire fizetése engedte. Néha pénzt adott kézbe, máskor utalt, ha pedig tudta, hogy a nagyi úgyis félreteszi vésztartaléknak, egyszerűen hazavitte az élelmet. Hoztott halat, húst, tejterméket, gyümölcsöt mindent, amitől a nagyi rendesen táplálkozhatott.

Ez az egészségedről szól, különösen a cukrodat nézve mondogatta Rozália.

Márta mindig megköszönte, de kerülte a szemkontaktust; mintha szégyellte volna, hogy “terhet okoz”.

Dóra, Dániel neje, már az első naptól gyanús volt Rozáliának. Mézesmázos beszéd, műmosoly, de a szemében hideg, számító pillantás, se melegség, se tisztelet. Rozália azonban nem avatkozott be. Mások kapcsolata. Csak néha kérdezett rá, minden rendben van-e.

Minden rendben, aranyom biztosította Márta. Dóra főz, rendet tart. Még fiatal, de hát majd megszokja, belejön.

Most már Rozália tudta: ez csak a színjáték. Mások előtt Dóra simán szelíd áldozatot játszott, de amikor senki sem látja

Mama, mindent hallottam. Ez most komoly? Mi volt ez az előbb?

Márta dermedten állt egy pillanatig, majd elfordította a szemét.

Ugyan már, ne törődj vele, Rozikám, csak elfáradt kicsit. Rájuk most nehéz időszak jár, Dániel folyton vidéken dolgozik. Ilyenkor kiborul.

Rozália most nézte úgy a nagyiját, mintha először látná. Felfedezett minden újabb ráncot, és azt is észrevette, hogy Márta tekintetében már nincs az a régi derű. Csak a makacsság és a fáradtság maradt meg valami új: a félelem.

Kiborul? Mama, hát hallottad, mit mondott neked az imént? Ez nem hiszti, hanem…

Rozikám vágott közbe Márta néni. Nekem igazából nem nehéz tűrni. Na most, felhúzta magát, fiatal, hirtelen. Én tényleg öreg vagyok. Nem kell nekem sok.

Na jó, ezt most hagyjuk abba, mama csattant fel Rozália. Vagy mindent elmondasz, vagy ülök autóba, és ott vagyok egy óra múlva. Válassz.

Márta néni hosszú percekig hallgatott. Aztán mélyet sóhajtott, megigazította a szemüvegét. Eltört valami. Most már nem a régi, mindig mosolygó, határozott asszonyt látta Rozália, hanem egy becserkészett, kiszolgáltatott öregasszonyt.

Nem akartam neked mondani kezdte halkan. Úgyis csak dolgozol, ügyeket intézel. Minek terheljelek ezzel? Azt hittem, majd helyrejön.

A Dórával kapcsolatos sztori, nos… jóval hosszabb és csúnyább volt, mint Rozália hitte.

A fiatalok óriási bőröndökkel, nagy tervekkel estek be Mártához: félév alatt összegyűjtik a lakáshitel önrészét. A nagyi először még örült; a lakás megtelt élettel: reggelente lépteket hallott, a konyhában mindig történt valami, voltak beszélgetések, még ha kissé erőltetettek is. Eleinte Dóra is igyekezett: sütött-főzött, teát főzött a néninek, párszor el is kísérte az orvoshoz.

Aztán Dániel elment vidékre dolgozni, és minden hirtelen megváltozott.

Először csak idegesebb lett mondta Márta. Gondoltam, Dániel hiánya miatt. Aztán már az élelmiszert is magának tette félre. Azt mondta, úgyis túl sokat hozol, Rozika, neki meg szüksége van rá, mert gyereket akar, fiatal még. Nekem nem kell sok, úgyis fogynom kéne…

Aztán Dóra kölcsönkért egy adag pénzt amit Márta Rozáliától kapott gyógyszerre. Ebből a pénzből Dóra magának vett hűtőt, amit bezárt a saját szobájába, lakatot is szerzett. Minden finomság, amit Rozália vitt, ott kötött ki.

A pénzt vissza sosem látta a nagyi. Sőt, egy ideje már minden zsebet átkutatott Dóra, minden eldugott forintot megcsapolt.

A tévét is elvitte. Azzal jött, hogy csak rontja a szemem sóhajtotta Márta, miközben gyorsan letörölte a könnyeit. Az internetet is lekapcsolja néha. Pedig abból élek, híreket olvasok, recepteket nézek néha úgy érzem, börtönben vagyok.

És Dánielnek nem szóltál semmit? firtatta Rozália.

A nagyi nemet intett.

Megfenyegetett, hogy ha elmondom, azt terjeszti, hogy miattam vesztett el gyereket. Hogy én idegesítettem, mindenki őt fogja sajnálni, engem pedig utálni. Azt se tudom, tényleg terhes volt-e. De azt mondta, úgyis mindenki hisz neki.

Rozália ledöbbent. Legszívesebben nekiugrott volna Dórának. De higgadt hangon csak ennyit mondott:

Mama, senkinek nincs joga így bánni veled. Senkinek. Se fiatalabbnak, se öregnek, se családnak, se idegennek.

Márta sírni kezdett. Rozália megnyugtatta, bár közben már tudta: itt vihar készül. Nem fog csendben maradni.

Fél óra múlva Rozália és a férje, Bence már autóban ültek, úton a nagyihoz. Útközben összefoglalta a sztorit Bencének, aki alig hitt a fülének, de nem volt oka megkérdőjelezni a feleségét.

Márta néni rögtön ajtót nyitott. Zavartan gyűrögette a kötényét, és kerülte a tekintetüket.

Jaj, hát miért nem szóltatok előre? Legalább tettem volna fel egy kis vizet teának

Most nem teázni jöttünk, mama vágta rá Rozália komolyan. Igazságot jöttünk tenni. Hol van Dóra?

Elment valamerre. Nekem nem jelentik

Beengedték, Rozália ment is már a konyhába. A hűtő tényleg majdnem üres: néhány lejárt tej, tíz tojás, egy üveg penészes kovászos uborka. A mélyhűtőben csak jég.

Rozália Bencére nézett, ő bólintott. Innen gyors volt a művelet: Dóra szobájának ajtaja zárva. Egyszerű, olcsó lakat. Bence egy csavarhúzóval feltörte.

Odabenn tényleg volt egy hűtő benne pontosan azok a joghurtok, amiket Rozália hozott pár napja a nagyijának. Mellette sajt, házikolbász, uborka, paradicsom, minden földi jó.

Rozália dühösen, de visszafogottan ment át a “lesre” a nagyi szobájába.

Dóra félóra múlva toppant be.

Ki piszkálta a szobámat?! ordította, és már szorította is az öklét.

Ekkor lépett ki a szobából Rozália.

Én.

Dóra hirtelen lefagyott. Pár másodperc után megpróbált visszavágni.

Te mégis ki vagy, hogy a szobámban turkálsz?!

Rozália odalépett, fenyegetően lenézett rá. A sógornő látványosan kisebb volt.

Én ennek a lakásnak az unokája vagyok. És te vajon ki vagy? összeszűkült szemmel nézte. Van tíz perced összepakolni. Ha nem, dobjuk ki a cuccaidat az ablakon. Értve vagyunk?

Felhívom Dánielt!

Hívd csak! Dániel nincs itthon. Ha kell, a hajadnál fogva húzunk ki innen.

Dóra dühöngve berontott a szobájába, dobálta a holmijait a táskába, közben szitkozódott, próbálta Rozáliát provokálni, de ő csak némán figyelt.

A nagyi a bejáratnál állt, és törölgette a szemét.

Rozikám minek ez a cirkusz Meghallják a szomszédok is

Akkor Rozália odalépett, megölelte.

Ez nem cirkusz, nagyi. Csak kitakarítjuk a szemetet.

Ott aludtak aznap éjjel. Másnap jól feltöltötték a hűtőt finomságokkal, és a gyógyszekrényt is. Mikor elbúcsúztak, Márta megint sírt. Rozália remélte, már nem félelemből vagy szégyenből. Jó szigorúan megtiltotta, hogy valaha visszaengedje Dórát, még akkor sem, ha könyörög.

Ugyanaznap felhívta Dániel. Olyat ordított a telefonba, hogy majd berezonált a készülék.

Megőrültél?! Dóra sír! Most aztán hol lakjon?! Csak mert nálad a lóvé, azt hitted, mindent megtehetsz?

Rozália kinyomta. Pár órával később hangüzenetet küldött:

Inkább utánanéznél, mi is történt. Az okos kis Dórád éheztette a nagyit, megalázta. Csak szólok: a nagyi mindent neked adott. Ha még egyszer szólsz érte, mindkettőtöket kiraklak.

Dániel nem szólt vissza. Nem is kellett.

Dóra egy barátnőjénél húzta meg magát átmenetileg. Közösségi oldalán a “mérgező családról” meg a “kétszínű emberekről” posztolt. Dániel lájkolta. Más hírük nem volt.

Márta lakásában végre béke lett. Kicsit csendben ugyan, de otthonosabban, mint valaha. Pár hét múlva Márta megkérte Rozáliát, tanítsa már sorozatot nézni a telefonján. Először a “Mester és Margarétával” kezdtek, aztán jöttek a vígjátékok. Néha együtt néztek filmet.

Jaj, régen nevettem ilyen jót, úgy fáj már az arcom is! nevetett egyszer a nagyi. El is szoktam már az ilyentől.

Rozália csak mosolygott. Most már tényleg érezte, hogy nyugalom költözött a lelkébe. Valaha a nagyi védte őt most ő volt az, aki megvédte a nagyit.