Ráhel néni esküvői porcelánkészlete darabokra tört – örökre. Tizenkét személyes, arannyal szegett Made in Germany csoda, amit húsz éve vártunk, hogy valami különleges alkalommal elővegyünk. Most nagybátyám, Károly bácsi az antik padlásról éppen az egész dobozzal leesett. — Jaj, hát az porcelán volt! — csodálkozott Ráhel néni, majd megértve a tragédiát, hanyatt vágódott a fotelben: — Miklós, hozzál validolt! sorra hívta a rokonokat, engem is Budapesttől Veszprémig, és meggyászolta az ifjúságát, ami ezer apró szilánkként szóródott szét. — A szüleinktől kaptuk a készletet, a lányunk esküvőjére több mint húsz éve, sosem használtuk, csak vártuk a nagy napot, a porcelán—istenem, csak ne mondjam ki—lakodalmat. Most pedig? Apa meghalt, Károly bácsinak bokaficam, nekem magas a vérnyomásom, és sohasem ettünk ezekről a tányérokról. Micsoda ostobaság! — gondolkodtam el. Miért őrizgetünk ünnepi készletet, ékszert, örömöt csak egy „különleges napra”? Miért tartogatunk illatgyertyákat a „nagy” estére, zárjuk a fülbevalót a skatulyába, vagy szólunk rá a gyerekre, ha elcsen egy szelet szalámit még ebéd előtt, és miért őrzünk szívhez szóló szavakat Valentin-napig? Mitől kevésbé különleges a mámai nap, ez a perc, mint egy szilveszter vagy március 15-e? És valóban ráérünk még elmondani, amit eddig visszatartottunk? A World Trade Centerből is búcsúzkodó szeretteikhez legtöbben ezt üzenték: „Szeretlek.” Ez bizonyult a legfontosabb szónak a Földön. A valóság – az itt és most – a legértékesebb pillanat, a tegnap és a holnap között. Nem kell félretenni, rejtegetni, tartogatni örömet, boldogságot, szép szavakat – miközben már élvezhetnénk. Holnap talán nem lesz. Ma viszont ünnep lehet, csodálatosabb, mint a karácsony vagy a március idusa. Siessünk hát: kibékülni egymással, elutazni a Balatonhoz, játszani a fiunkkal, megölelni a lányunkat, újabb üveg Chanel No. 5-et venni anyának, hogy ne csak ünnepkor használja, hanem minden áldott nap. Tegyük meg, amihez kedvünk van: olvassunk könyvet, együnk sült sáskákat vagy borjúcsontból főtt leveseket, nézzünk magyar filmet, s hagyjuk a mosogatnivalót holnapra. Vegyünk új porcelánkészletet Ráhel néninek, és rendezzünk fényes családi vacsorát. Mondjuk ki, hogy szeretünk valakit – még mielőtt leperegnek a záróképek.

Ráhel néninek összetört a porcelán készlete. Véglegesen.
Az esküvői porcelánkészlet tizenkét személyre.
Isten veled, aranyszegélyek, búcsút mondhatunk a hátoldalon díszelgő Made in Hungary pecséteknek Károly bácsi lezuhant a padlásról, a dobozzal együtt.
Jaj Ráhel néni először csak kíváncsian nézett fel. Hiszen az Zsolnay!
Mintha a Zsolnay nem törne el… Aztán ráébredt a tragédiára, lerogyott a fotelba:
Miklós, egy kis Seduxent! kiáltotta, telefonált mindenkinek, még nekem is, bár vidéken vagyok, és sírva gyászolta az ifjúságát, amely ezer darabra hullt szét a parkettán:
Ezt a készletet húsz éve kaptuk a szüleimtől. Hozzá sem nyúltunk, őriztük egy különleges alkalomra, az ezüstlakodalomra, istenem, ne nevess.
És nézd, apám már nem él, Károlynak kibicsaklott a bokája, én meg vérnyomással küzdök.
És képzeld, senki, egyszer sem evett erről a tányérról.
Bolondok vagyunk.
Elgondolkodtam.
Miért is rakosgatjuk ezeket a készleteket, ékszereket, vidámságot az ünnepekre tartogatva?
Miért vár a fiókban az illatos gyertya egy különleges estére, az arany fülbevaló a doboz mélyén, miért csapunk a gyerek kezére, ha korán kivesz a tálból egy szelet kolbászt, s miért tartogatjuk a kedves szavakat Valentin-napra?
Mi teszi különlegesebbé a várva várt napot, mint ezt a percet, ami most zajlik?
Biztos, hogy még mindent lesz időnk bepótolni?
Szinte az összes hívás, amit a World Trade Centerből indítottak, szerelmi vallomás volt.
Az emberek a szeretteiket hívták, üzeneteket hagytak a rögzítőn.
Szeretlek. Szeretlek. ez lett a legfontosabb mondat, amit még el kellett mondani ezen a földön.
A valóság az enciklopédia szerint az, ami éppen most történik, a pillanat, ami összeköti a múltat a jövővel.
Nem érdemes halogatni, porfogónak félretenni, rejtegetni a tetőtérben, amit már ma örömmel, boldogsággal, nevetéssel tölthetnénk meg.
A holnap nem biztos. Csak a mai nap létezik és ez ugyanolyan értékes, mint a szilveszter vagy március nyolcadika.
Ezért siessünk. Béküljünk ki. Nézzük meg a Balatont. Játsszunk még egyet a fiunkkal, öleljük át a lányunkat, adjunk anyának újabb üveg Chanelt hogy ne csak ünnepeken, mindennap viselje!
Mert még meg kell élni. Olvasni. Megkóstolni a halászlevet vagy sült töltött paprikát. Megnézni a kedvenc filmünket és nem törődni a mosatlan edénnyel a mosogatóban.
Vegyünk Ráhel néninek új Porcelán Hungaricum készletet, és rendezzünk egy fenséges vacsorát.
Siessünk kimondani a szeretetünket mielőtt elindulnának a stáblisták.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

nineteen − 19 =

Ráhel néni esküvői porcelánkészlete darabokra tört – örökre. Tizenkét személyes, arannyal szegett Made in Germany csoda, amit húsz éve vártunk, hogy valami különleges alkalommal elővegyünk. Most nagybátyám, Károly bácsi az antik padlásról éppen az egész dobozzal leesett. — Jaj, hát az porcelán volt! — csodálkozott Ráhel néni, majd megértve a tragédiát, hanyatt vágódott a fotelben: — Miklós, hozzál validolt! sorra hívta a rokonokat, engem is Budapesttől Veszprémig, és meggyászolta az ifjúságát, ami ezer apró szilánkként szóródott szét. — A szüleinktől kaptuk a készletet, a lányunk esküvőjére több mint húsz éve, sosem használtuk, csak vártuk a nagy napot, a porcelán—istenem, csak ne mondjam ki—lakodalmat. Most pedig? Apa meghalt, Károly bácsinak bokaficam, nekem magas a vérnyomásom, és sohasem ettünk ezekről a tányérokról. Micsoda ostobaság! — gondolkodtam el. Miért őrizgetünk ünnepi készletet, ékszert, örömöt csak egy „különleges napra”? Miért tartogatunk illatgyertyákat a „nagy” estére, zárjuk a fülbevalót a skatulyába, vagy szólunk rá a gyerekre, ha elcsen egy szelet szalámit még ebéd előtt, és miért őrzünk szívhez szóló szavakat Valentin-napig? Mitől kevésbé különleges a mámai nap, ez a perc, mint egy szilveszter vagy március 15-e? És valóban ráérünk még elmondani, amit eddig visszatartottunk? A World Trade Centerből is búcsúzkodó szeretteikhez legtöbben ezt üzenték: „Szeretlek.” Ez bizonyult a legfontosabb szónak a Földön. A valóság – az itt és most – a legértékesebb pillanat, a tegnap és a holnap között. Nem kell félretenni, rejtegetni, tartogatni örömet, boldogságot, szép szavakat – miközben már élvezhetnénk. Holnap talán nem lesz. Ma viszont ünnep lehet, csodálatosabb, mint a karácsony vagy a március idusa. Siessünk hát: kibékülni egymással, elutazni a Balatonhoz, játszani a fiunkkal, megölelni a lányunkat, újabb üveg Chanel No. 5-et venni anyának, hogy ne csak ünnepkor használja, hanem minden áldott nap. Tegyük meg, amihez kedvünk van: olvassunk könyvet, együnk sült sáskákat vagy borjúcsontból főtt leveseket, nézzünk magyar filmet, s hagyjuk a mosogatnivalót holnapra. Vegyünk új porcelánkészletet Ráhel néninek, és rendezzünk fényes családi vacsorát. Mondjuk ki, hogy szeretünk valakit – még mielőtt leperegnek a záróképek.
Aveam opt ani când mama a plecat de acasă. A ieșit până la colț, a luat un taxi și nu s-a mai întors. Fratele meu avea cinci ani. De atunci, totul s-a schimbat în casă. Tata a început să facă lucruri pe care nu le mai făcuse niciodată: să se trezească devreme ca să ne pregătească micul dejun, să învețe să spele haine, să calce uniformele, să ne aranjeze stângaci părul înainte de școală. Îi vedeam cum greșea măsurile la orez, cum ardea mâncarea, cum uita să separe hainele albe de cele colorate. Și totuși, nu ne-a lipsit niciodată nimic. Venea obosit de la muncă și se așeza să ne verifice temele, să semneze caietele, să pregătească gustarea pentru a doua zi. Mama nu s-a mai întors niciodată să ne viziteze. Tata nu a adus niciodată altă femeie în casă. Nu a prezentat pe nimeni drept parteneră. Știam că iese, că uneori întârzie, dar viața lui personală rămânea mereu în afara pereților casei noastre. Noi eram doar eu și fratele meu. Niciodată nu l-am auzit spunând că ar fi iubit din nou. Rutina lui era să lucreze, să vină acasă, să gătească, să spele, să se culce și să repete totul de la capăt. În weekenduri ne ducea în parc, la lac, la mall – chiar dacă doar să ne uităm la vitrine. A învățat să împletească cozi, să coasă nasturi, să pregătească pachetul pentru școală. Când aveam serbări la școală și ne trebuiau costume, le făcea din carton și haine vechi. Niciodată nu s-a plâns. Niciodată nu a zis: „Asta nu e treaba mea.” Acum un an, tata a plecat la Dumnezeu. S-a întâmplat repede. Nu a fost timp pentru rămas bun îndelungat. Când îi aranjam lucrurile, am găsit caiete vechi în care își nota cheltuielile casei, date importante, memouri precum „plătește taxa,” „cumpără pantofi,” „du fata la doctor.” Nu am găsit scrisori de dragoste, poze cu altă femeie, nici urmă de viață romantică. Doar urmele unui om care a trăit pentru copiii lui. De când nu mai e, o întrebare nu îmi dă pace: a fost fericit? Mama a plecat să-și caute fericirea. Tata a rămas și parcă a renunțat la a lui. Nu și-a făcut niciodată altă familie. Nu a avut o casă cu o parteneră. Nu a mai fost niciodată prioritate pentru altcineva, decât pentru noi. Azi realizez că am avut un tată extraordinar. Dar înțeleg și că a fost un bărbat care a rămas singur ca să nu fim noi singuri. Și asta doare. Pentru că acum, când nu mai este, nu știu dacă a primit vreodată dragostea pe care a meritat-o.