Ráhel néni esküvői porcelánkészlete darabokra tört – örökre. Tizenkét személyes, arannyal szegett Made in Germany csoda, amit húsz éve vártunk, hogy valami különleges alkalommal elővegyünk. Most nagybátyám, Károly bácsi az antik padlásról éppen az egész dobozzal leesett. — Jaj, hát az porcelán volt! — csodálkozott Ráhel néni, majd megértve a tragédiát, hanyatt vágódott a fotelben: — Miklós, hozzál validolt! sorra hívta a rokonokat, engem is Budapesttől Veszprémig, és meggyászolta az ifjúságát, ami ezer apró szilánkként szóródott szét. — A szüleinktől kaptuk a készletet, a lányunk esküvőjére több mint húsz éve, sosem használtuk, csak vártuk a nagy napot, a porcelán—istenem, csak ne mondjam ki—lakodalmat. Most pedig? Apa meghalt, Károly bácsinak bokaficam, nekem magas a vérnyomásom, és sohasem ettünk ezekről a tányérokról. Micsoda ostobaság! — gondolkodtam el. Miért őrizgetünk ünnepi készletet, ékszert, örömöt csak egy „különleges napra”? Miért tartogatunk illatgyertyákat a „nagy” estére, zárjuk a fülbevalót a skatulyába, vagy szólunk rá a gyerekre, ha elcsen egy szelet szalámit még ebéd előtt, és miért őrzünk szívhez szóló szavakat Valentin-napig? Mitől kevésbé különleges a mámai nap, ez a perc, mint egy szilveszter vagy március 15-e? És valóban ráérünk még elmondani, amit eddig visszatartottunk? A World Trade Centerből is búcsúzkodó szeretteikhez legtöbben ezt üzenték: „Szeretlek.” Ez bizonyult a legfontosabb szónak a Földön. A valóság – az itt és most – a legértékesebb pillanat, a tegnap és a holnap között. Nem kell félretenni, rejtegetni, tartogatni örömet, boldogságot, szép szavakat – miközben már élvezhetnénk. Holnap talán nem lesz. Ma viszont ünnep lehet, csodálatosabb, mint a karácsony vagy a március idusa. Siessünk hát: kibékülni egymással, elutazni a Balatonhoz, játszani a fiunkkal, megölelni a lányunkat, újabb üveg Chanel No. 5-et venni anyának, hogy ne csak ünnepkor használja, hanem minden áldott nap. Tegyük meg, amihez kedvünk van: olvassunk könyvet, együnk sült sáskákat vagy borjúcsontból főtt leveseket, nézzünk magyar filmet, s hagyjuk a mosogatnivalót holnapra. Vegyünk új porcelánkészletet Ráhel néninek, és rendezzünk fényes családi vacsorát. Mondjuk ki, hogy szeretünk valakit – még mielőtt leperegnek a záróképek.

Ráhel néninek összetört a porcelán készlete. Véglegesen.
Az esküvői porcelánkészlet tizenkét személyre.
Isten veled, aranyszegélyek, búcsút mondhatunk a hátoldalon díszelgő Made in Hungary pecséteknek Károly bácsi lezuhant a padlásról, a dobozzal együtt.
Jaj Ráhel néni először csak kíváncsian nézett fel. Hiszen az Zsolnay!
Mintha a Zsolnay nem törne el… Aztán ráébredt a tragédiára, lerogyott a fotelba:
Miklós, egy kis Seduxent! kiáltotta, telefonált mindenkinek, még nekem is, bár vidéken vagyok, és sírva gyászolta az ifjúságát, amely ezer darabra hullt szét a parkettán:
Ezt a készletet húsz éve kaptuk a szüleimtől. Hozzá sem nyúltunk, őriztük egy különleges alkalomra, az ezüstlakodalomra, istenem, ne nevess.
És nézd, apám már nem él, Károlynak kibicsaklott a bokája, én meg vérnyomással küzdök.
És képzeld, senki, egyszer sem evett erről a tányérról.
Bolondok vagyunk.
Elgondolkodtam.
Miért is rakosgatjuk ezeket a készleteket, ékszereket, vidámságot az ünnepekre tartogatva?
Miért vár a fiókban az illatos gyertya egy különleges estére, az arany fülbevaló a doboz mélyén, miért csapunk a gyerek kezére, ha korán kivesz a tálból egy szelet kolbászt, s miért tartogatjuk a kedves szavakat Valentin-napra?
Mi teszi különlegesebbé a várva várt napot, mint ezt a percet, ami most zajlik?
Biztos, hogy még mindent lesz időnk bepótolni?
Szinte az összes hívás, amit a World Trade Centerből indítottak, szerelmi vallomás volt.
Az emberek a szeretteiket hívták, üzeneteket hagytak a rögzítőn.
Szeretlek. Szeretlek. ez lett a legfontosabb mondat, amit még el kellett mondani ezen a földön.
A valóság az enciklopédia szerint az, ami éppen most történik, a pillanat, ami összeköti a múltat a jövővel.
Nem érdemes halogatni, porfogónak félretenni, rejtegetni a tetőtérben, amit már ma örömmel, boldogsággal, nevetéssel tölthetnénk meg.
A holnap nem biztos. Csak a mai nap létezik és ez ugyanolyan értékes, mint a szilveszter vagy március nyolcadika.
Ezért siessünk. Béküljünk ki. Nézzük meg a Balatont. Játsszunk még egyet a fiunkkal, öleljük át a lányunkat, adjunk anyának újabb üveg Chanelt hogy ne csak ünnepeken, mindennap viselje!
Mert még meg kell élni. Olvasni. Megkóstolni a halászlevet vagy sült töltött paprikát. Megnézni a kedvenc filmünket és nem törődni a mosatlan edénnyel a mosogatóban.
Vegyünk Ráhel néninek új Porcelán Hungaricum készletet, és rendezzünk egy fenséges vacsorát.
Siessünk kimondani a szeretetünket mielőtt elindulnának a stáblisták.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

four × 5 =

Ráhel néni esküvői porcelánkészlete darabokra tört – örökre. Tizenkét személyes, arannyal szegett Made in Germany csoda, amit húsz éve vártunk, hogy valami különleges alkalommal elővegyünk. Most nagybátyám, Károly bácsi az antik padlásról éppen az egész dobozzal leesett. — Jaj, hát az porcelán volt! — csodálkozott Ráhel néni, majd megértve a tragédiát, hanyatt vágódott a fotelben: — Miklós, hozzál validolt! sorra hívta a rokonokat, engem is Budapesttől Veszprémig, és meggyászolta az ifjúságát, ami ezer apró szilánkként szóródott szét. — A szüleinktől kaptuk a készletet, a lányunk esküvőjére több mint húsz éve, sosem használtuk, csak vártuk a nagy napot, a porcelán—istenem, csak ne mondjam ki—lakodalmat. Most pedig? Apa meghalt, Károly bácsinak bokaficam, nekem magas a vérnyomásom, és sohasem ettünk ezekről a tányérokról. Micsoda ostobaság! — gondolkodtam el. Miért őrizgetünk ünnepi készletet, ékszert, örömöt csak egy „különleges napra”? Miért tartogatunk illatgyertyákat a „nagy” estére, zárjuk a fülbevalót a skatulyába, vagy szólunk rá a gyerekre, ha elcsen egy szelet szalámit még ebéd előtt, és miért őrzünk szívhez szóló szavakat Valentin-napig? Mitől kevésbé különleges a mámai nap, ez a perc, mint egy szilveszter vagy március 15-e? És valóban ráérünk még elmondani, amit eddig visszatartottunk? A World Trade Centerből is búcsúzkodó szeretteikhez legtöbben ezt üzenték: „Szeretlek.” Ez bizonyult a legfontosabb szónak a Földön. A valóság – az itt és most – a legértékesebb pillanat, a tegnap és a holnap között. Nem kell félretenni, rejtegetni, tartogatni örömet, boldogságot, szép szavakat – miközben már élvezhetnénk. Holnap talán nem lesz. Ma viszont ünnep lehet, csodálatosabb, mint a karácsony vagy a március idusa. Siessünk hát: kibékülni egymással, elutazni a Balatonhoz, játszani a fiunkkal, megölelni a lányunkat, újabb üveg Chanel No. 5-et venni anyának, hogy ne csak ünnepkor használja, hanem minden áldott nap. Tegyük meg, amihez kedvünk van: olvassunk könyvet, együnk sült sáskákat vagy borjúcsontból főtt leveseket, nézzünk magyar filmet, s hagyjuk a mosogatnivalót holnapra. Vegyünk új porcelánkészletet Ráhel néninek, és rendezzünk fényes családi vacsorát. Mondjuk ki, hogy szeretünk valakit – még mielőtt leperegnek a záróképek.
Cumnata și-a petrecut vacanța la pensiune în timp ce noi renovam casa moștenită, iar acum vrea tot confortul fără să fi pus umărul la muncă I-am propus cumnatei să investim împreună în renovarea casei de la țară, dar a refuzat. Acum ne cere să stea cu noi pentru că partea ei nu are niciun fel de utilități. Doar că asta e doar vina ei! Casa a fost moștenită de la bunica soțului meu – el și sora lui au primit-o după ce bunica a plecat dintre noi. Era bătrână, dar ne-am hotărât s-o renovăm și să ne mutăm. Casa avea două intrări, așa că puteam locui liniștiți două familii, fiecare cu spațiul său. Curtea și spatele casei erau la comun. Aceeași împărțire a camerelor pe ambele părți. Împărțirea moștenirii s-a făcut când eram deja căsătoriți. Totul a decurs liniștit. Soacra mea a refuzat casa din start, fiind obișnuită cu traiul la oraș. Le-a spus clar copiilor – faceți ce vreți. Soțul meu și soțul cumnatei au făcut rost de bani și au reparat acoperișul și fundația. Plănuiam să continuăm renovarea, dar cumnata a făcut scandal. Nu are chef să investească în “cocioaba asta de la țară” – așa i-a zis. Soțul ei nici nu a comentat, a ieșit din casă, el nu se ceartă cu ea. Eu și soțul chiar voiam să ne mutăm acolo. Satul era aproape de oraș, avem mașină, ajungem ușor la muncă și ne săturasem să stăm înghesuiți în garsonieră. Tot visam la casa noastră, iar să construim ceva de la zero era prea scump. Pentru cumnata mea casa asta era ca o casă de vacanță. Se gândea să vină vara, la grătar și relaxare. Ne-a spus clar să nu contăm pe ea. În patru ani ne-am renovat complet partea noastră – cu credit la bancă, bineînțeles. Am făcut baie, am pus centrală, am schimbat instalația electrică, am pus ferestre noi, am închis terasa. Am muncit non-stop, zi și noapte, dar asta era visul nostru. Cumnata era plecată mereu în concedii, nici nu știa ce facem acolo, nici nu se interesa. Viața ei era de huzur, nu avea treabă cu casa. Dar după ce a devenit mamă și a intrat în concediu de maternitate, situația s-a schimbat. Călătoriile s-au terminat, banii s-au împuținat, și și-a adus aminte de casa de la țară. Cu un copil mic e greu între patru pereți, iar la țară copilul poate să zburde cât vrea în aer liber. Între timp noi deja ne mutaserăm, iar garsoniera o dădusem în chirie. Partea cumnatei era vai de ea după atâția ani – n-o atinseserăm cu nimic. Fără încălzire, totul era degradat, dar tot a venit cu copilul, și m-a rugat s-o las la noi o săptămână – am primit-o. Băiețelul ei e foarte gălăgios, la fel ca ea. Făceau ce voiau, fără niciun fel de respect. Eu lucrez de acasă și nu mă puteam concentra, așa că am plecat la o prietenă, care pleca în vacanță și nu-i strica să stea cineva la ea. Am rămas la prietenă o săptămână, apoi mama mea s-a îmbolnăvit și am stat s-o îngrijesc, astfel că am uitat complet de cumnata mea, fiind sigură că deja plecase de la țară. Dar ce să vezi? Când m-am întors după aproape o lună, era tot la noi și se purta ca la ea acasă! – Când ai de gând să pleci? o întreb. – Și unde să mă duc cu copilul? Mie aici îmi convine. – Mâine te ducem la oraș, îi spun. – Nu vreau să merg la oraș. – Dacă nici măcar nu ai făcut curat cât ai stat, du-te în partea ta, aici nu e hotel. – Dar cu ce drept mă dai afară? Și asta e casa mea! – Partea ta e dincolo de zid, mergi acolo. A încercat să-l întoarcă pe soțul meu împotriva mea, dar și el i-a zis că a întrecut măsura. Și-a luat copilul și a plecat, dar după câteva ore a sunat soacra: – N-ai avut niciun drept s-o gonesti, e casa ei! – Putea să stea liniștită în partea ei, e proprietatea ei, a zis și soțul meu. – Și cum să stea acolo cu copilul mic, fără încălzire și cu wc în curte? De ce n-ai avut grijă de sora ta? Soțul s-a enervat și i-a spus tot – că i-am propus să renovăm împreună, ar fi fost mult mai ieftin și practic, dar ea n-a vrut. De ce toată familia ne ceartă acum? Am zis să-i oferim varianta să ne vândă partea ei. A acceptat, dar a cerut un preț de parcă ar vinde o vilă nou-nouță. Evident, nici această soluție nu e pe placul nostru. Acum ne certăm nonstop. Soacra e nemulțumită, iar Alina (cumnata) ne bate capul la fiecare vizită. Vin rar, dar când se întâmplă ies petreceri, strică lucruri, fac mizerie în curte. Am hotărât să ridicăm gard și să separăm complet proprietatea. De compromisuri nu mai poate fi vorba – exact cum a vrut cumnata!