Ráhel néninek összetört a porcelán készlete. Véglegesen.
Az esküvői porcelánkészlet tizenkét személyre.
Isten veled, aranyszegélyek, búcsút mondhatunk a hátoldalon díszelgő Made in Hungary pecséteknek Károly bácsi lezuhant a padlásról, a dobozzal együtt.
Jaj Ráhel néni először csak kíváncsian nézett fel. Hiszen az Zsolnay!
Mintha a Zsolnay nem törne el… Aztán ráébredt a tragédiára, lerogyott a fotelba:
Miklós, egy kis Seduxent! kiáltotta, telefonált mindenkinek, még nekem is, bár vidéken vagyok, és sírva gyászolta az ifjúságát, amely ezer darabra hullt szét a parkettán:
Ezt a készletet húsz éve kaptuk a szüleimtől. Hozzá sem nyúltunk, őriztük egy különleges alkalomra, az ezüstlakodalomra, istenem, ne nevess.
És nézd, apám már nem él, Károlynak kibicsaklott a bokája, én meg vérnyomással küzdök.
És képzeld, senki, egyszer sem evett erről a tányérról.
Bolondok vagyunk.
Elgondolkodtam.
Miért is rakosgatjuk ezeket a készleteket, ékszereket, vidámságot az ünnepekre tartogatva?
Miért vár a fiókban az illatos gyertya egy különleges estére, az arany fülbevaló a doboz mélyén, miért csapunk a gyerek kezére, ha korán kivesz a tálból egy szelet kolbászt, s miért tartogatjuk a kedves szavakat Valentin-napra?
Mi teszi különlegesebbé a várva várt napot, mint ezt a percet, ami most zajlik?
Biztos, hogy még mindent lesz időnk bepótolni?
Szinte az összes hívás, amit a World Trade Centerből indítottak, szerelmi vallomás volt.
Az emberek a szeretteiket hívták, üzeneteket hagytak a rögzítőn.
Szeretlek. Szeretlek. ez lett a legfontosabb mondat, amit még el kellett mondani ezen a földön.
A valóság az enciklopédia szerint az, ami éppen most történik, a pillanat, ami összeköti a múltat a jövővel.
Nem érdemes halogatni, porfogónak félretenni, rejtegetni a tetőtérben, amit már ma örömmel, boldogsággal, nevetéssel tölthetnénk meg.
A holnap nem biztos. Csak a mai nap létezik és ez ugyanolyan értékes, mint a szilveszter vagy március nyolcadika.
Ezért siessünk. Béküljünk ki. Nézzük meg a Balatont. Játsszunk még egyet a fiunkkal, öleljük át a lányunkat, adjunk anyának újabb üveg Chanelt hogy ne csak ünnepeken, mindennap viselje!
Mert még meg kell élni. Olvasni. Megkóstolni a halászlevet vagy sült töltött paprikát. Megnézni a kedvenc filmünket és nem törődni a mosatlan edénnyel a mosogatóban.
Vegyünk Ráhel néninek új Porcelán Hungaricum készletet, és rendezzünk egy fenséges vacsorát.
Siessünk kimondani a szeretetünket mielőtt elindulnának a stáblisták.
Ráhel néni esküvői porcelánkészlete darabokra tört – örökre. Tizenkét személyes, arannyal szegett Made in Germany csoda, amit húsz éve vártunk, hogy valami különleges alkalommal elővegyünk. Most nagybátyám, Károly bácsi az antik padlásról éppen az egész dobozzal leesett. — Jaj, hát az porcelán volt! — csodálkozott Ráhel néni, majd megértve a tragédiát, hanyatt vágódott a fotelben: — Miklós, hozzál validolt! sorra hívta a rokonokat, engem is Budapesttől Veszprémig, és meggyászolta az ifjúságát, ami ezer apró szilánkként szóródott szét. — A szüleinktől kaptuk a készletet, a lányunk esküvőjére több mint húsz éve, sosem használtuk, csak vártuk a nagy napot, a porcelán—istenem, csak ne mondjam ki—lakodalmat. Most pedig? Apa meghalt, Károly bácsinak bokaficam, nekem magas a vérnyomásom, és sohasem ettünk ezekről a tányérokról. Micsoda ostobaság! — gondolkodtam el. Miért őrizgetünk ünnepi készletet, ékszert, örömöt csak egy „különleges napra”? Miért tartogatunk illatgyertyákat a „nagy” estére, zárjuk a fülbevalót a skatulyába, vagy szólunk rá a gyerekre, ha elcsen egy szelet szalámit még ebéd előtt, és miért őrzünk szívhez szóló szavakat Valentin-napig? Mitől kevésbé különleges a mámai nap, ez a perc, mint egy szilveszter vagy március 15-e? És valóban ráérünk még elmondani, amit eddig visszatartottunk? A World Trade Centerből is búcsúzkodó szeretteikhez legtöbben ezt üzenték: „Szeretlek.” Ez bizonyult a legfontosabb szónak a Földön. A valóság – az itt és most – a legértékesebb pillanat, a tegnap és a holnap között. Nem kell félretenni, rejtegetni, tartogatni örömet, boldogságot, szép szavakat – miközben már élvezhetnénk. Holnap talán nem lesz. Ma viszont ünnep lehet, csodálatosabb, mint a karácsony vagy a március idusa. Siessünk hát: kibékülni egymással, elutazni a Balatonhoz, játszani a fiunkkal, megölelni a lányunkat, újabb üveg Chanel No. 5-et venni anyának, hogy ne csak ünnepkor használja, hanem minden áldott nap. Tegyük meg, amihez kedvünk van: olvassunk könyvet, együnk sült sáskákat vagy borjúcsontból főtt leveseket, nézzünk magyar filmet, s hagyjuk a mosogatnivalót holnapra. Vegyünk új porcelánkészletet Ráhel néninek, és rendezzünk fényes családi vacsorát. Mondjuk ki, hogy szeretünk valakit – még mielőtt leperegnek a záróképek.
