U nedjelju je zazvonilo zvono, otvorio sam vrata i ugledao svekrvu kako plače. Ispostavilo se da ju je ljubavnica opljačkala.

Kad sam se prije petnaest godina udala za Ivana, svekrva mi je odmah dala do znanja da nikada nećemo biti prijateljice. U braku smo, ali ja i Ivan dugo nismo imali djece. Čekali smo ih punih deset godina. I onda nas je Bog nagradio, dobili smo sina i kćer.

U svim tim godinama koje smo proveli zajedno, Ivanu je išlo dobro. Bio je direktor velike tvrtke, pa sam bezbrižno mogla ostati na porodiljnom i brinuti se o djeci. To mi je stvarno odgovaralo.

Moja mama je živjela daleko od nas i nije mi mogla pomagati, a svekrva se za petnaest godina nikad nije predomislila o meni. U njezinim očima bila sam nitko i ništa, neka seljanka koja joj je otela sina. Svekrva je željela neku bolju ženu za njega. Ali on je izabrao mene.

Moj sretan svijet se srušio u jednom trenu.

Jednog dana vratila sam se doma iz šetnje s djecom i na noćnom ormariću vidjela komad papira. U hodu sam shvatila da Ivana više nema, njegove stvari su nestale iz našeg stana. Ostavio me, a na onoj cedulji je brzinski napisao: Oprosti, ali zaljubio sam se u drugu. Nemoj me tražiti, znam da si jaka i da ćeš se snaći Vjeruj mi, ovako je bolje.

Odmah sam pokušala nazvati muža, no dočekala me samo tišina. Nije više odgovarao na pozive. Ivan je jednostavno nestao iz našeg života, ostavljajući mene i djecu same. Nisam znala ništa ni gdje je ni s kim je. S tugom sam pozvala svekrvu.

Sama si kriva rekla je pobjednički. Znala sam da neće trajati. Što si uopće očekivala?

Bila sam potpuno zbunjena: zašto bih ja bila kriva? Jesam li učinila nešto pogrešno? Teško mi je bilo to prihvatiti, a još teže zamisliti kako dalje. Ivan nam nije ostavio ni kunu, gotovo da nisam imala ništa za život.

Nisam mogla krenuti na posao, jer nisam imala s kim ostaviti djecu. Prisjetila sam se da sam nekad davno imala odličan posao na pola radnog vremena, pisala sam stručne radove. Tako sam uspjela nekako izdržati još pola godine. Za sve to vrijeme od Ivana nije stigla ni riječ.

***

Kasna jesenja večer, zvoni zvono na vratima mislila sam da je netko iz susjedstva. Otvorila sam vrata, a ispred mene stoji svekrva. Odmah je briznula u plač, pustila sam je unutra. Saznala sam da je Ivanova nova mlađa ljubavnica prevarantica koja ga je opljačkala, i sad nemaju gotovo ništa. Jedva preživljavaju. Svekrva me molila da ju primim kod nas. A ja sad stojim pred dilemom: oprostiti joj ili postupiti isto kao što su oni mene odbacili nedavno i izbaciti je iz svog života?

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

7 + 20 =

U nedjelju je zazvonilo zvono, otvorio sam vrata i ugledao svekrvu kako plače. Ispostavilo se da ju je ljubavnica opljačkala.
A nap, amikor a nagymamám férjhez ment ahhoz a férfihoz, akinek az apja otthagyta őt az oltárnál Nagymamám 89 éves, és most ő lett a főszereplője annak a botránynak, amiről az egész falu beszél, nagyobb, mint amikor egy kocsmáros elvitte a falunapi pénzt. Itt már láttunk mindent: lefújt esküvőt, balhét a ballagási vacsorán, sőt, egyszer még a templom teteje is beszakadt… de EZ most tényleg mindent visz. Minden ott kezdődött, hogy nagymama megismerkedett egy úriemberrel a nyugdíjasklubban. — Egy igazi úr — mondogatta mindig, miközben halványrózsaszín rúzst kent. — És még vezet is! — Mama, 91 éves. Biztosan kellene még vezetnie? — Jaj, hagyjad már, legalább van kocsija. Felvillanyozódtak, három hét sem telt el, már jött az eljegyzési gyűrű. Igazi nem volt, de a gesztus a lényeg. — Szombaton esküvő — jelentette be vasárnapi ebédnél. Anyám majdnem félrenyelte a levest. — Szombaton?! Az mindjárt itt van! — Hát épp ezért. Ilyen korban nincs idő felesleges huzavonára. Mi van, ha péntekig meghalok? Megvettük a ruhát — gyöngyfehér, elegáns, de visszafogott. Kifoglalva a kultúrház, megrendeltük a tortát. Valamelyik unokatestvér krepp-papírból virágot gyártott. Eljött a nagy nap. Nagyi gyönyörű volt — az örökölt igazgyöngy nyaklánccal, boldog mosollyal, amit évek óta nem láttam rajta. Tele a terem, halk zene, pap lapoz a misekönyvben. Minden tökéletes. Csakhogy a vőlegény sehol. Vártunk húsz percet. Negyvenet. Egyik rokonom átment hozzá, haza. Visszajön, temetési arccal. — Azt mondja, nem megy. Megijedt. Öreg már, beteg lehet, nem akar terhet rakni senkire. Azt mondja, jobb így. Nagyi csak ült, kezében a fehér rózsacsokorral. Akkor hirtelen beront egy hatvanas férfi, jó öltönyben, dús, deres hajjal, arcán óriási düh. — Hol van a menyasszony? — És maga kicsoda? — ugrik fel egy rokon. — Annak az apámnak a fia vagyok, aki most magára hagyta ezt a hölgyet. Néma csend lett. Odalépett nagyihoz, levette a kalapját. — Családunk nevében kérek bocsánatot. Ez megbocsáthatatlan. Nagyi belevág a közepébe. — Mennyi idős maga, fiatalember? — Hatvanhét. — Nős? — Özvegy, négy éve. — Gyereke? — Három, mind felnőtt. — Dolgozik? — Nyugdíjas vagyok, kis házam is van. Nagyi töprengett egy pillanatig, majd a botjára támaszkodva odalépett hozzá. — Mondja, maga is fél az elköteleződéstől, mint az apja? — Nem. 35 évig házas voltam. Életem legszebb időszaka. — És mit gondol a házasságról? — Hogy az ember számára a legjobb dolog. És hogy apám óriásit hibázott, amiért ezt kihagyta. Végigsimította a tekintetével, majd hozzánk fordult: — A terem ki van fizetve. Kaja is. Pap is itt van. A tortáért is fizettem… — Nagyi, csak nem… — kezdtem én. — Megtisztelne, megnősülne velem? Elszabadul a pokol. Ordítás, nevetés, valaki kiborítja a pezsgőt, másik a telefonjával mindent felvesz, totális káosz. — De én… maga… — Maga kiállt a becsületemért. Már fel is öltöztem. Ezt a ruhát csak egyszer akarom viselni. Hát legyen – igen vagy nem? A férfi felnevetett, jóízűen. — Az asszonyom mindig mondta, egyszer valami őrültséget csinálok. Eljött ez a nap! Legyen. És összeházasodtak. Ott helyben. A papnak kellett pár perc, hogy levegőt vegyen, egy rokon annyit sírt, hogy elfolyt a sminkje, anyám nem tudta, sírjon-e vagy ne nevessen. De összeházasodtak. Az ünnepségen ehettük a tortát, amin eredetileg az első vőlegény neve volt, de ragasztószalaggal kijavítottuk, vastag filccel írtuk rá az újat. Azt kérdeztem nagymamától: — Tényleg hozzámész egy férfihoz, akit két órája ismersz? Ragyogott. — 89 évesen nincs idő hosszú udvarlásokra. Jó modora van, rendes a nyugdíja, az epéje is megvan. Szerinted kihagynék egy ilyen alkalmat? — De hát 22 évvel fiatalabb! — Így van. Legalább túlél engem. Kell valaki, aki gondozza majd a macskáimat. Azóta három hét telt el. Az, aki ott hagyta, próbált bocsánatot kérni, de az új férj letette a telefont. Kiderült, jobban főz, mint nagymama, amit persze ő sosem vallana be, szépen táncol, és elviszi minden orvosi ellenőrzésre a régi, de hibátlan autóján. Tegnap a parkban láttam őket. Tolta a kerekesszékét, ő pedig ráförmedt: — Lassabban! Ez nem verseny! — Ahogy óhajtja, királynőm. Az ex-vőlegény küldött esküvői ajándékot: turmixgépet. Nagyi inkább elbingózta és másé lett. Most már mondjátok meg: milyen nagymama megy hozzá egy 67 éves férfihoz, akinek az apja otthagyta az oltárnál… és milyen férfi vesz feleségül egy nőt, akit öt perce még anyámnak kellett volna hívnia?