Živim zajedno s mamom. Moja mama ima 86 godina.

Uncategorized

Author Takav je životReading 2 minViews 4Published by March 10, 2026

Dogodilo se da se nisam mogao oženiti, niti imam djecu. Tako je život za mene tekao na neobičan način. Sada imam 57 godina. Nedavno sam proslavio rođendan. Slavio sam ga samo nas dvoje, zajedno s mamom. Nemam nikoga koga bih mogao pozvati. Nemam prijatelje, a ni mama ni ja nemamo drugih rođaka.

Živimo zajedno i cijelo vrijeme podržavamo jedan drugoga. Moja mama ima 86 godina. Ne znam što ću kada nje više ne bude, ali mama se ipak osjeća odlično! Iako sa svakom godinom polako stari i njezino zdravlje se pogoršava, ona ne odustaje. Čak sama odlazi u šetnju.

Ja sam već u mirovini, ali još radim jer naše mirovine nisu dovoljne za normalan život. Ipak, ne klonem duhom i sretan sam što imam svoju dragu mamu. U konačnici, drugi ljudi žive mnogo lošije. Neki nemaju ni stan, ni obitelj, ni novac.

Mama i ja živimo mirno i dostojanstveno. Navečer pijemo čaj, pletemo, gledamo omiljene filmove i serije. Vikendom pečem kolače i pozivam susjede da nam dođu. Oni mi pričaju o svojim obiteljima. Veselim se sreći ljudi koji dobro žive, i molim se da mama i ja izbjegnemo sve nevolje.

Tako živimo svoj život. Želim da ovakav život potraje što dulje za mene i moju mamu.

Na kraju svega, shvatio sam koliko je važna zahvalnost za ono što imaš. Nitko nema isti put, ali mir i obiteljska toplina su prava vrijednost života.

Add a comment

Živim zajedno s mamom. Moja mama ima 86 godina.

Asszonyi sorsok: Mariann története Meghalt Mariann nagymamája, Piroska néni, és a fiatalasszony szíve még magányosabb lett. Az anyós úgy gondolta, a menyasszony idegen maradt a házban: túl vékony, keveset dolgozik, s ki tudja, ilyen gyönge teremtés egyáltalán szül-e gyereket. Mariann mindent tűrt, s amikor végképp elviselhetetlen lett, a nagymamához menekült, aki apja helyett apja, anyja helyett anyja volt, ő volt a legdrágább a világon. Mióta Dani, a férje, a faluból való árvát elvette, anyjának, Antalnénak, mindez nem tetszett. Hiszen már régen kinézte a fiának a rendszeres, gazdag gazda lányát, s ehelyett egy nincstelen, család nélküli mellette él – ahogy magában mondogatta. A lány próbált mindenkinek megfelelni, munkálkodott a portán, tette-vette magát hajnalok hajnalán, de az anyós szemében mégis teher, nem családtag. Amíg Dani otthon volt, viselhető volt a helyzet, de ha elment a másik faluba, menekülni lett volna kedve az embernek a házból. — Tarts ki, Marianám — vigasztalta a nagymama —, minden elmúlik, minden rendben lesz, csak tűrni kell! De már nagymama sincs, évek telnek, anyósa csak nőtt a neheztelésben, utálatban. Nem azt lett, amit ő akart: a fia nem engedelmeskedett, a gazdag menyecske helyett a vézna leányt vitte haza. Dani azonban férfi volt a háznál: amit mondott, az úgy is lett. Danit halála után a gazdaságban elismert gazdává vált, megbecsülték a faluban, de az anyóst nem engedte hatalmaskodni; keményen megmondta a magáét. A feleségét, Mariannát szinte megszállottan szerette: mikor meglátta a vékony, szelíd arcú lányt, rögtön beleszeretett. Mindenét felajánlotta volna neki, Marianna pedig viszonozta az érzelmet — látta, hogy tiszta szívből szereti őt a fiú. Az anyósról hallott, a hírhedt keménységéről, de Dani szava elég volt, hogy a lány vállalja a házasságot. Marianna beköltözött a férje házába, tűrt a savanyú anyós mellett, s ha sírnia kellett, csak a nagymamánál keresett vigaszt — akárcsak egy ázott kiskutya, fejét időnként az öregasszony ölébe hajtva hallgatta a simogatást, az imádságot, amit érte mondott. A nagymama halála után nem volt kihez mennie. Egyedül maradt a világban, s a fájdalom maradt szívében: idő nem gyógyít, bármennyire is mondják. Közben Dani házában egyre feszültebbé vált a helyzet: anyósa a „lusta” menyén gúnyolódott, főleg, hogy harmadik éve ott élt, de unoka még sehol. Ez volt Marianna félelme, a legnagyobb rettegése: az anyós azt suttogta a fiának, hogy talán „meg van átkozva” a lány, s nem lesz neki gyermeke. Dani ugyan kibékült vele, de a falusi szóbeszéd kegyetlen: pletykálták, hogy nem lesz örököse, s családja végül kihal. Dani rá sem hederített, otthon azonban átölelte Mariannát — ő lett számára a boldogság. Isten meghallgatta Marian imáit? Vagy a szerelem tett csodát: a lány végül teherbe esett. Az anyós dühöngött, Dani viszont annál boldogabb lett, feleségét szerette, segítette. Az asszony azonban folyton piszkálta a menyét: „Ülsz, tétlenkedsz, há’ gondolod, most, hogy nagy a hasad, nem kell dolgozni?” Szegény Marianna halkan felelt: „Csak egy percre ültem le, mama…” Erre csak újabb mérges szó jött: nincs itt cselédség, nem vagy úrkisasszony, vödröt vidd a kúthoz, tovább kell dolgozni! Marianna szó nélkül fölkelt, csendben ment vizet hozni, miközben a szomszéd öregasszonyok csak ingatták a fejüket az udvaron: „Már terhes is, de ezzel se törődik az anyósa!” Aztán megszületett a gyerek; fiú lett, de nagyon gyönge, gyakran fulladt, elkékült — mint aki haldokolni készül. „Anyja semmi, hát a gyerek… ugye nem várt örökség az ilyen!” — csattant fel az anyós, undorodva nézve az unokát. „Ugyan, mama… ez a vérünkből van, ő a kis Dani örököse!” — sírt Marianna. „Ha megéri azt az időt! Hamarabb fogsz koporsót készíteni!” — felelte önelégülten az anyós. Marianna zokogott, miközben az anyós alig várta, mikor hal meg a gyerek, remélve, hogy a fiát végül rá tudja beszélni „rendes” mennyasszonyra. Dani, amikor hazajött, mindig kímélte Mariannát, ölbe vette a gyereket — a kicsi a nagy kezekben biztonságban volt, mintha csak erő költözne belé. Dani remélte: még erősebb lesz a fiuk, idővel a falunak is bebizonyítja majd. A gyermeket Védélinek keresztelték, de továbbra is törékeny, beteges maradt. Egyszer Dani munkára ment a szomszéd faluba, és a távollétében az anyós teljesen a fejére nőtt menyének, a munkában szinte tönkrement, a kisfiú pedig egyre inkább sorvadt. Az anyós addig-addig mérgezte a levegőt, míg Marianna fejében megjelent a gondolat: talán tényleg el kellene mennie, hogy ne akadályozza Dani boldogságát. Egy este Marianna összeszedte kis batyuját, beburkolta Védénekét, és titokban elhagyta a házat. Az anyós örült, hiszen titokban már tudta: Danit Baján betörők támadták meg, ugyan megsérült, de élve maradt. Gondolta, majd úgy meséli, hogy a gyerek meghalt, a meny megőrült, elment — szomszédok nem tudnak semmit. Marianna gyalog indult útra, fázott, félt — de végül útja egy idegen faluba vezette, ahol a kemény tekintetű, de jószívű Aklina nevű asszony megszánta, behívta és segített rajta. Aklina egy titokzatos, erdei kunyhóban élő öregasszonyhoz — Agla mamához — vitte Védélinkét, aki, mint helyi gyógyító, különleges módszerekkel új erőt adott a kisfiúnak, azt mondta, a baba betegsége azért jött, mert Marianna babaként a temetőben sírdogált, rátapadt a szomorúság szelleme, s azt adta át gyermekének. Agla mama néhány nap alatt leszívta a bajt a kicsiről, Marianna is megnyugodott, Aklinánál új otthonra lelt. Néhány év múltán Dani visszatért a falujába, de se feleség, se gyerek: anyja azt hazudta, mindketten meghaltak, Marianna elment. Dani magába fordult, évekig gyászolt, életkedve elpárolgott, anyja pedig a bűntudattól belehalt a fájdalomba. Dani végül úgy döntött, hogy véget vet az életének — de ahogy a mocsárhoz ért, egyszer csak meghallotta Marianna hangját. Az asszony megmentette a férfit a mocsártól, újra egymásra találtak, és közös gyermekükkel, Védélinkével boldogan éltek tovább az új otthonban, Aklina mellett — aki anyjuknál is fontosabb lett számukra. Az anyós sírját lassan benőtte a gaz, emlékét elfelejtette mindenki: nem tudni, lelke megnyugodott-e valaha, miután annyi bánatot okozott önzésből és irigységből…