Ketten léptek ki a Szent János kórház ódon kapuja alatt. Nem fogadta őket senki, nem várt virágcsokor, fotómasina, örömkönny. Milyen furcsa is volna virág egy férfinak…
Nem, az édesanya él, minden rendben van vele. Leszámítva azt, hogy a gyerek igazából nem kellett neki. Egyáltalán. És ezt Lászlónak minden kertelés nélkül, már az elején kifejtette. László azonban könyörgött, rimánkodott, néha egészen elillanó fenyegetéseket is megengedett magának.
Negyvenhez közeledett, gyermeke nem volt még. Talán ez az egyetlen alkalma, hogy folytatódhasson a neve. Végül megegyeztek… Az asszony megszülte a kislányt, rögtön elváltak. Ő pedig, minden nehézség nélkül, beleegyezett, hogy tartásdíjat fizet.
László először felháborodott, büszkesége tiltakozott. De az exfeleség csak ennyit mondott:
Hosszú az élet. Ki tudja, mit hoz a jövő. Te már nem vagy fiatal, én meg sokkal fiatalabb vagyok nálad. Lehet, most nem kívánok gyereket, mégiscsak az enyém is. Legalább valamiféle biztonsági hálót teremtek ki tudja később…
Lászlóra sok nyugtalan nap virradt, de nem esett kétségbe. Ha ennyi egyedülálló anyuka él Pesten, ő miért ne boldogulhatna? Hiszen annyi a mesterséges gyerek is… Egyáltalán nem tűnt elvetemült ötletnek kényes feladattal birkóznia. Hát lehet, hogy apa kezében a gyerek csak hervadna? Nem, Emília az ő kislánya szépen növekedett, csak úgy gömbölyödött, és nagyon derűs baba volt.
Ám amikor Emília cseperedni kezdett, elindultak a kérdések is az anyukáról. De vajon hogyan magyarázhatná el egy gyermeknek, hogy szinte semmit nem jelent számára az édesanyja? László dadogva próbálta menteni a helyzetet:
Tudod, egy pincében találtalak.
Melyikben? kérdezte naivan Emília.
Hát abban, ott a szomszéd ház alatt.
Onnantól kezdve a pince mágnesként vonzotta Emíliát. Séták közben ha apja elbambult , a kislány egészen közel surrant a szellőzőkhez, halkan hívta az anyját. De csak a csend felelt…
Egyszer azonban Egyszer Emília tényleg hallott valamit! A kicsi szíve akkorát dobbant, hogy úgy érezte, az egész Mellkas tér belezúgott. A lépcsőház ajtaja félre volt csukva, Emília bemasírozott a pincébe. Eleinte vaksötét volt, de a szeme hozzászokott hamar. Araszolt egyre beljebb, hívogatta anyját, de a zokogás összeszorította a torkát, már alig hallatszott a suttogás:
Anyukám, anya! Te vagy ott? Itt vagyok, Én vagyok, Emília Eljöttem érted!
Nem jött válasz. Emília megállt, újra felszipogott, és azokban a percekben valami halkan motoszkált egy sarokban. A kislány letörölte könnyeit a piszkos öklével, hogy jobban lásson, s ment a hang irányába.
Lehet, hogy anyának baj van, biztos beteg. Különben rég előbújt volna, s őt megkereste volna már. De mindegy, most majd ő találja meg az édesanyját, és akkor milyen boldogok lesznek együtt, de mennyire!!!
Emília ment, sírt, és közben mosolygott. Hiszen minden barátnőjének van anyukája, most már neki is lesz. Ám a sarokban, egy rongykupacon csak egy macska kuporgott. Macska, amelyik riadtan figyelte a betolakodót, és próbált minél jobban takarni maga alatt egy apró kiscicát.
Anyuka?
A csalódottság szinte kettétörte a kislányt. Lábai elgyengültek, nagy nehezen huppant le a betonra. Felnézett, újra a macskára pillantott
Öt évesen máshogy működik a gondolkodás, a logika is furább, néha egyenesen világosabb, mint a felnőtteké. Eszébe jutott Lilitől, a csoporttársától, hogy neki az apukája unikornis, és Atesz szerint apukája ufó. Akkor neki pont miért ne lehetne macska-anya?
A macska is rájött, hogy ez a kislány nem fog bántani. Óvatosan odasompolyogott, és fejével gyengéden odadörgölőzött Emília könnyes, apró tenyeréhez.
Tényleg te vagy az anyukám?
Olyan reménnyel kérdezte ezt Emília, hogy már-már ő maga is elhitte a saját álmát. Most biztosan meg is védte volna, ha bárki más ezt megkérdőjelezi. A kislány átölelte a macskát, az pedig hozzásimult
László csak később vette észre, hogy nincs meg a lánya. Mikor rájött, csak úgy rohangált a játszótéren, bokrok alatt, padok mellett:
Emíliaaa! Gyere elő! Emikém, hol vagy?
Percek teltek el olyan lassan, mintha azok is a Duna vizévé akarnának olvadni. Végre, egyenes háttal, macskát és kiscicát tartva jött elő a pincéből Emília.
Megtaláltam az anyukámat jelentette ki nyugodtan apjának sőt, azt hiszem, ez itt a kishúgom Ők is a pincében voltak, ahol te is megtaláltál engem.
László ledermedt, fogalma sem volt, mit mondjon. Elmondjon mindent? Képes az ilyesmit kimondani? Jobbnak látta, ha inkább rábólint.
És honnan tudod, hogy ő az?
Emília vállat vont.
Tudom és kész Úgy nézett rám! Apa, menjünk haza! Szerintem a mama már fáradt…
Emília boldog volt. Megkerült az anyja! És az sem zavarta, hogy a húga inkább fiú, hiszen így férfiasabb játékokat is játszhatnak, és este anya majd mindkettőjüknek dorombol mesét.
Az óvodában mindenki elfogadta. Nincs abban semmi különös, ha valakinek macska az anyukája. Kecskének repülő az apja, sőt, fotót is mutatott.
László sokáig rágódott, hogyan is mondja el az igazat, kell-e magyarázni. Aztán látta Emília ragyogó tekintetét, és legyintett. Majd elintézi az élet…
Otthon azóta bohóckodás van. Emília a macskákkal szökdécsel, téblábol, felforgatnak mindent. A macska fiatal, szívesen bolondozott velük.
Kész, ezt már nem bírom! morog László, ahogy visszarakosgatja a széthullott dolgokat.
Emília, a kiscica és a macska megállnak a játékban. Ránéznek apára, egymásra Aztán vállat vonnak, s együtt tovább csinálják a felfordulást. Mert anya most már mindent megenged így álmodta meg egy kis magyar gyermek, egy különös álomban.
