„Anya, annyira szeretlek!” – mondtam neki reggelizés közben, 14 évesen. „Igen? – mosolygott rám anyukám. – Akkor legközelebb, amikor hazaérek a munkából, pucold meg a krumplit, és szavak nélkül is érezni fogom.” „Imádom a cicámat!” – bújtam hozzá az ő puha bundájához. „Akkor miért nem cserélsz neki almot? – kérdezte apu. – Látod, szenved, nem akar a piszkosba ülni…” Hallgattam a szüleimet, és csodálkoztam rajtuk: hiszen én a szeretetéről beszélek! Mi köze ennek a krumplihoz vagy a macska alomhoz? Emlékszem, mikor kicsi, nagyjából hétéves kislány voltam, heteket töltöttem kórházban. A kórház vidéken volt, akkoriban nagyon szigorú szabályokkal. A szülők csak meghatározott időben hozhattak csomagot, és csak a parkból láthatták a gyereküket az ablakon át, szeptember volt. Anyukám naponta kétszer jött: reggel és este a nővér feltett a kis asztalra egy kis csomagot, benne frissen készített túró, langyos kompót, hajdinakása, gőzölt fasírt. Annyit, amennyit egyszerre megehettem, mert pár óra múlva frisset hozott újra. És az oldalán, egy újságpapírba csomagolva, nehogy összegyűrődjenek: 3-4 rajzolt ruha papír-öltöztetős babához – kis fehér fülekkel, hogy fel lehessen hajtani a vállán. Imádtam kiszínezni és kivágni a ruhákat, anyu (miközben volt rá ideje?!) végtelen ruhácskákat, szoknyákat, kabátokat, pizsamákat rajzolt nekem. Minden egyes alkalommal más-más fazonnal, masnikkal, pöttyökkel, bogyókkal… Soha nem kértem tőle ezt. Nem gyógyszer, nem ásványvíz, nem húsleves volt – csak tudta, hogy ezt szeretem csinálni. Ez volt a módja, ahogy kimondta: „Szeretlek.” Ezt csak évekkel később értettem meg igazán, de egy életre megjegyeztem. Sokszor nem értékeljük a kis dolgokat… Persze, a szép szavak, vallomások, versek fontosak. Mi, nők a fülünkkel szeretünk – folyton hallani akarjuk, hogy „szeretlek”. De ha tettekben nem látjuk viszont, az csupán üres szó marad. Persze, lehet mondani azt is, hogy „szeretlek” egy gyémántgyűrűvel, platinamandzsettával, hatalmas virágcsokorral vagy léghajós utazással – ezek is felejthetetlenek… De szeretni és kimutatni a szeretetet sokkal egyszerűbben is lehet – minden nap ad rá lehetőséget, csak szeretni kell. Barátainknál megbénult a kutya. Egy tündéri tacskó, hátsó lábai örökre mozdulatlanok. De már három éve így él, a gazdája saját maga csinált neki kerekes járókát, csak hogy minden nap sétálhasson. Kivihették volna ölben is, vagy babakocsiban, de a kutyus maga akart menni – ezért kapta meg ezt az esélyt, mert szeretik. Ha igazi szeretet vezérel minket, minden lépésnél megtaláljuk az útját, és őszintén tesszük, gondolkodás nélkül. Lopva osontunk be az alvó szobába, hogy ne zavarjuk az álmot, megigazítjuk a párnát, betakarjuk a kis lábakat, csendben vesszük ki a telefonját, hogy senki hívása se zavarja meg a szundit. Ismét mi készítjük a legjobb reggeli kávét, és rakjuk fel a gyerek tányérjára a sajtvonatot, ami gömbölyű tojásvirághoz robog a párolgó paradicsom-szirmok között. Órákat hallgatjuk a barátainkat, ha épp szükségük van ránk, ajándékokat találunk ki, meglepetéseket szervezünk, hangulatot teremtünk. Gondolkodás nélkül adjuk oda az utolsó pénzt a gyógyszerekre… És gond nélkül szedjük szét a kedvenc gyöngy nyakláncot, ha díszíteni kell vele a „hópihe” jelmezt. Az élet hosszú – és mégis, rövid… A kis dolgok nagyon sokáig megmaradnak emlékeinkben. Egy szerető szív érzi, mikor annak a „szeretleknek” van igazán nagy jelentősége. Amióta az eszemet tudom, anyu és nagyi mindig kimentek a folyosóra, ha apa vagy nagypapa hazaért a munkából – hiszen egy férfinek tudnia kell, hogy hazavárják. Próbálok én is így tenni. Ott ülök a monitor előtt, és miközben a gondolat-fonalakat próbálom szövögetni, hallom a kulcs csattanását a zárban. Azt gondolom, most mindjárt felállok – csak „lekötöm” az utolsó sort, hogy ne csússzanak le a szemek. Hátrapillantok az ajtóra, mosolygok: „Még két perc, és vacsorázunk”. És visszatérek a szavakból és írásjelekből kötött kézimunkámhoz. Majd hirtelen, hangtalanul (hogy össze ne zavarjon a spiccre készített mondataimnál) elém kerül egy bögre erős tea, egy tányéron két szendvics, két kicsomagolt bonbon. Nézem a szendvicseket, ahol minden rajta van – sonka, kolbász, sajt, paradicsom, olívabogyó – minden, ami épp a hűtőben volt, nézem a kibontott bonbonokat (hogy még erre se kelljen figyelnem), és érzem a lakás csendjében, hogy mennyi fontos szó rejtőzik ebben. És tudom: ebben a pillanatban ez a legtökéletesebb „szeretlek” vallomás. Nagyon fontos – tudni „szeretlek”-et mondani – szavak nélkül is. Egy utazással, főtt krumplival, kivasalt inggel, lufikkal, várva-várt babával, feltöltött cica etetőtálkával, szenvedélyes csókkal, gondosan betakart pléddel, kinyitott esernyővel vagy nyuszifüles palacsintával, lájkokkal és szívecskékkel, mosollyal és tekintettel. Nem számít, társadalmi gondokról hallgatsz-e vagy a múlt meccs kihagyott góljáról – lényeges, hogyan figyelsz oda. Nem számít, „Veuve Clicquot”-t iszol-e üvegpohárból, vagy őszi kávét papírpohárból – a lényeg, milyen hangulat kíséri. Nem számít, Párizs éjjeli utcáit, vagy magyarországi napraforgómezőt jársz-e – a legfontosabb, hogy ki kísér el. Meg kell tanulnunk megjegyezni, hogy a csodálatos, megható, annyira vágyott „szeretlek” szavak, ha nincs mögöttük cselekedet, túl gyorsan halványulnak és értéktelenné válnak. És ezt sosem szabad hagyni. A szeretetet nem csak a szavak határozzák meg…

Annyira szeretlek, anyu mondogattam reggelinél, úgy tizennégy éves lehettem éppen.
Tényleg? mosolygott anyu vissza, akkor legközelebb megpucolhatnád a krumplit mire hazaérek munkából, és biztosan érezni fogom, mennyire igaz, amit mondasz.
Imádom a cicámat! doromboltam bele az arcát a puha, meleg szőrébe.
Akkor, cseréld már ki neki az almot kérdezte apu , szegény kínozza magát, annyira nem akar ráülni a nedvesre
Hallgattam a szüleimet, és csodálkoztam rajtuk: hisz én arról beszélek, hogy szeretem őket! Miért keveredik ide a krumpli és a macskaalom?

Emlékszem, egészen kicsi lányka voltam, talán hétéves, mikor pár hétig a kórházban feküdtem. A kórház Pest szélén volt, szigorú szabályokkal abban az időben csak meghatározott órákban lehetett csomagot behozni és a gyerekeket csak a kórházi parkból, az ablakon keresztül láthatták a szülők szerencsére szeptemberi enyhe idő volt.
Anyu minden alkalommal, reggel és este, jött hozzám. Mindig hozott egy kis csomagot: friss túrót, meleg kompótot, hajdinás köretet, párolt húsgombócot. Mindegyikből csak annyit csomagolt, amennyit egyszerre megehettem, hiszen pár órán belül ismét hozott frisset.
A csomag szélében, az újságpapír között hogy ne gyűrődjenek , három-négy rajzolt ruhácska várt rám, gyönyörű, saját kezűleg készített papír babaruhák (emlékszel, amiken oldalt fehér kis fül volt, amivel rá lehetett hajtani a babára?). Imádtam ezeket kifesteni, kivágni, és anyu nem is tudom, mikor volt erre ideje folyton új ruhákat rajzolt nekem: ruhácskákat, szoknyákat, kabátokat, pulóvereket, pizsamákat. Mindig más fazon, masnikkal, pöttyökkel, bojtokkal
Soha nem kértem tőle ezt. Ezek nem gyógyszerek voltak, nem ásványvíz, nem is friss húsleves. Egyszerűen tudta, mennyire kedvelem ezt a játékot.
Ő akkor így mondta: Szeretlek téged Ezt igazán csak jóval később értettem meg és tudtam igazán becsülni de sosem felejtem el.
Sokszor észre sem vesszük, mennyit számítanak az apróságok

Persze, a szép szavak, vallomások, versek nagyon fontosak. Nekünk, nőknek (bár most férfiként mesélem) különösen jól esik az örökké szeretlek-hanglejtés. De ha ezek nem tükröződnek tettekben, egyszerű üres szólamok maradnak. Igen, el lehet mondani egy szeretlek-et gyémántgyűrűvel, platina mandzsettagombbal, hatalmas csokorral vagy hőlégballonos úttal mindez csodás, ki vitatná
Mégis, annyival egyszerűbben, nap mint nap is kifejezhetjük szeretetünket csak tényleg szeretni kell hozzá.

Ismerős családunknál három évvel ezelőtt megbénult a kutya. Egy nagyon aranyos törpe tacskó, de a hátsó lábai örökre lebénultak. A gazda saját kezűleg kerekes járókát barkácsolt neki, hogy minden nap sétálhasson a levegőn.
Kivihették volna ölben is, vagy babakocsiban, de a kutya menni akart magától, okvetlenül. Ezért kaptak tőle egy új esélyt, mert szeretik őt.

Ha tényleg szeretünk valakit, millió lehetőség kínálkozik nap mint nap ennek kimutatására, magától értetődően, gondolkodás nélkül cselekszünk így.
Belopódzunk a hálóba, lábujjhegyen, nehogy felébresszük az alvót, megigazítjuk a párnát, hogy ne fájduljon meg a háta, betakarjuk a lábacskáit, vagy halkan kivesszük a telefont az elernyedt kezekből, mert nem akarjuk, hogy este egy hívás megzavarja az álmát.
A legügyesebb szakáccsá válunk, főzzük a legjobb reggeli kávét, és kisvasutat rakunk sajtból meg tojásból a gyerek tányérjára, aminek kocsijai paradicsom virágra tartanak.
Órákig hallgatjuk a barátaink panaszkodását, kitalálunk ajándékokat, meglepetéseket, hangulatot teremtünk.
És gondolkodás nélkül odaadjuk az utolsó forintot is a gyógyszerre
És könnyedén szétvágjuk a szeretett gyöngysort, hogy a kislány hópehely ruháját feldíszítsük vele.

Az élet hosszúnak tűnik, de valójában nagyon rövid
Az apróságokra emlékszünk a legtovább. Egy szerető szív mindig érzi, mikor a szeretlek a legfontosabb.

Amióta eszemet tudom, anyu és a nagymama mindig kijöttek a folyosóra, amikor apu vagy a nagypapa hazaért a munkából hiszen egy férfinak tudnia kell, hogy hazavárják. Én is igyekszem ehhez tartani magam.
Most is, amikor a számítógép előtt ülök, és cikázó gondolatokat próbálok valamilyen mintává kötni, hallom a kulcsot a zárban, és arra gondolok: most felkelek tényleg, mindjárt, csak ezt a sort befejezem, hogy ne potyogjanak le a szemek. Hátrafordulok, belenézek az ajtóban, mosolygok: Két perc, és jövök vacsorázni! és visszamerülök a kanyarodó gondolatfonalamba.
Aztán hirtelen, teljes csendben (nehogy összekuszálódjon a már készülő szó-fonat) megjelenik előttem az asztalon egy csésze erős tea, egy tányér, rajta két szendvics, két kibontott csokoládé. Nézek a szendvicsekre, van rajta minden sült sonka, szalámi, sajt, paradicsom, olívabogyó minden, ami a hűtőben akadt, nézem a kibontott csokoládékat (hogy még ezt se kelljen felbontanom), és teljes csendben, ebben az üresnek tűnő lakásban annyi mindent hallok, ami nekem fontos.
És ebben a pillanatban nincs tömörebb, őszintébb módja annak, hogy valaki azt mondja: Szeretlek.

Ez nagyon fontos tudni mondani, hogy szeretlek szavak nélkül is.
Egy kirándulással vagy főtt krumplival, vasalt inggel és lufikkal, vágyott babával vagy időben megtöltött cicástállal, szenvedélyes csókkal, gondosan ráterített pléddel, kinyitott esernyővel vagy nyuszifüles palacsintával, lájkokkal, szívecskékkel, mosollyal és pillantással.
Nem az a lényeg, hogy Magyarország jövőjéről vagy a legutóbbi meccsen kihagyott gólról mesélnek éppen neked hanem hogyan hallgatod meg emiatt.
Nem mindegy, hogy Veuve Clicquot-t kortyolsz vékony pezsgőspohárból, vagy őszi kávét iszol papírpohárból az a fontos, milyen érzéssel iszod.
Teljesen lényegtelen, éjjel Budapest utcáin sétáltok vagy egy napraforgótáblán a legfontosabb, ki van melletted.
Meg kell tanulnunk: a ragyogó, megható, vágyott szavak Szeretlek ha nem tükröződnek tetteinkben, túl hamar elhalványulnak, elveszítik értelmüket. És ezt nem szabad hagyni.
A szeretetünk soha nem csak szavakból állÉs tudod, azt hiszem, nem kell nagy dolgokra várni, hogy valakit boldoggá tegyünk elég, ha minden nap figyelünk rá, észrevesszük, mire van szüksége, és adunk egy csipetnyit abból, amit magunktól adnánk. Egy mosoly, egy apró gesztus, egy hangtalan törődés képes felmelegíteni a leghűvösebb reggeleket is.
Mert végül, amikor majd visszanézünk az életünkre, nem a nagy ajándékokra, hanem ezekre a kicsi, szeretettel átszőtt pillanatokra fogunk emlékezni leginkább. Egy meleg reggeli, egy gondosan hajtogatott ing, egy simogatás, egy csendes ölelés ez minden, amit vihetünk magunkkal.
A szeretet nem attól lesz erős, hogy hangosan kiáltják, hanem attól, hogy újra meg újra, hangtalanul bizonyítják. És talán épp ezért amikor majd én is kiteszem azt a csészét, kibontom azt a csokoládét annak, akit szeretek , tudni fogom: nem csak azt mondom, hogy szeretlek. Hanem azt is, hogy itt vagyok most, holnap, mindig neked.