A kandúr a feleségemmel aludt – háttal neki dőlt, négy lábbal lökdösött engem, majd reggel pimaszul és gúnyosan nézett rám. Hiába morgolódtam, tehetetlen voltam: ő volt a kis kedvenc, a cicus és a napfény. A feleségem csak nevetett, de én ettől nem lettem boldogabb. Ennek a „kis drágának” sült halat készítettek, finoman leszedték róla a szálkákat, a ropogós, ízletes bőrkét pedig kis halmokban tették a forró, gőzölgő hús mellé a tányérjára. A kandúr rám nézett féloldalas vigyorral, mintha azt mondaná: „Te balszerencsés vagy, én vagyok itt az igazi gazdi és kedvenc!” Nekem a halból azok a részek jutottak, amiket a bajkeverő nem kért. Röviden: mindent megtett, hogy ugrasson, én meg viszonoztam, hol eltolva a halas tányértól, hol lökve le a kanapéról – háború dúlt köztünk. Néha a papucsaimba rakott késleltetett bombákat – a feleségem csak nevetett: „Hát ne bántsd az én kis napocskámat!” A szürke kandúr lenézően méregetett – rám csak sóhaj maradt. Mi mást tehettem volna? Feleség csak egy van, ebben nem lehet vitázni. Tehát tűrni kellett… mígnem egy reggel… Azon a reggelen, amikor munkába készülődtem, kétségbeesett sikolyt hallottam a feleségemtől az előszobában. Berohantam, és szörnyű jelenet fogadott: hat kiló bolyhos szőr, karmok és rosszkedv, mint a bikát a vörös posztó, ugrált rá a feleségemre. Amint meglátott, rám ugrott, olyan erővel lökött, hogy kiestem az előszobából a földre esve. Felpattanva felkaptam egy széket, mint pajzsot tartottam magam elé, a feleségem kezét megragadva berántottam a hálószobába. A kandúr felugrott, de beütötte a lábát a székbe, és hangosan felordított – de nem állt le, támadott tovább, míg végül bezártuk mögötte az ajtót. Hallgattuk a sziszegést, majd jódot és szeszt öntöttünk a sebekre. Feleségem a hálóból hívta fel a munkahelyét: „A macskánk megvadult, összekarmolt minket, orvoshoz kell mennünk…” – utánam én is pontosan ugyanezt mondtam főnökömnek. És akkor… Megremegett a föld, a ház megbillent, a konyhában betörtek az ablakok, a fürdőben is repedt a tükör. Leejtettem a telefont. Fojtott csend lett. A cicát elfelejtve, kirohantunk a konyhába, kinéztünk az utcára: óriási kráter tátongott a ház előtt, szanaszét szórva autóroncsok. Egy kis teherautó, gázpalackokkal megrakva, felrobbant. Az autók, mint fejre állt teknőcök, néma kétségbeeséssel forgatták a kerekeket, távolból rendőrség és mentő szirénája. Teljesen letaglózva a feleségemmel egyszerre fordultunk a kandúrhoz. Ott ült a sarokban, a mellkasához húzott törött mellső manccsal, és halkan sírt. Feleségem felsikoltott, karjába kapta, hozzászorította. Én előkaptam a kocsi kulcsot, a lépcsőházban egy pillanatra sem állva rohantunk a földszintre, végig mind a hét emeleten. Bocsássanak meg a robbanás sebesültjei, de nekünk is volt egy sérültünk. Az autónk szerencsére hátul parkolt, beszálltunk, és száguldottunk a jól ismert állatorvoshoz. Csak azon járt az eszem, a rádióból éppen Miksztáth Kálmán „Ketten egy kávézóban” zenéjével, valahogy mindez még fájdalmasabb volt. Egy óra múlva a feleségem a karjában vitte haza a kiskedvencet, a kandúr büszkén mutogatta kötözött mancsát a többi gazdinak a rendelőben, akik, ahogy meghallották, mi történt, mind megsimogatták őt. Otthon a feleségem azonnal sült halat készített kedvencének, ahogy szereti, a szálkától precízen megtisztítva, a ropogós bőrt kis kupacba rakva – nekem megmaradt a maradék. A kandúr, három lábon sántikálva odament a tányérjához, arcán fintor helyett csak fájdalom, de én odamentem és a saját, szálkátlan halrészemet is a táljába tettem. Ő döbbenten nézett rám, tappancsát szorítva a mellkasához halk, kérdő hangot adott ki. Felemeltem, magamhoz öleltem: – Lehet, hogy peches vagyok. De ha ilyen feleségem és macskám van, én vagyok a világ legboldogabb szerencsétlenje. – és megpusziltam az arcát. A kandúr halkan dorombolt, nagy fejét nekidörzsölte az arcomnak. Letettem őt, ő sántítva evett, mi pedig a feleségemmel átölelve néztük, és mosolyogtunk. Azóta a kandúr csak velem alszik, arcomat nézi, én pedig csak egy dolgot kérek az Istentől: Hadd lássam még sok-sok éven át, ahogy ő és a feleségem mellettem vannak. Mást nem is kívánhatnék. Komolyan mondom. Mert ez az igazi boldogság.

Szóval, figyelj, el kell mesélnem, mi történt nálunk a múlt héten. A mi szürke macskánk, Matyi, teljesen el van kényeztetve, főleg a feleségem, Réka részéről. Az éjjelente is mindig úgy alszanak, hogy Matyi a hátával tolja Rékát, engem meg szinte lerúg az ágyról mind a négy lábával. Reggelente aztán pimaszul néz rám, mintha csak azt mondaná: Látod, öregem, itt én vagyok az úr. Hiába morgok, ez van mert ő a drága kis kedvenc, a feleségem napfény-sugaracskája. Réka pedig csak nevet, de nekem ebből pont elég is.

Matyinak minden reggel külön sült hal készül természetesen ponty, mert azt szereti a legjobban. Réka szépen kiszedi neki a szálkát, a finom ropogós bőrt kis kupacba rakja a tányér szélére, a még gőzölgő, szaftos darabokat pedig gondosan odateszi elé. Matyi ilyenkor rám veti a gúnyos félmosolyát, amit már nagyon is ismerünk. Kis gonosz, igaziból csak azt akarja üzenni: Te itt a maradékot kapod, haver, én vagyok a család dicsekvése. Nekem csak az marad a halból, amit már Matyi se kívánt meg tényleg minden lehetőséget megragad, hogy bosszantson.

Persze, én is adom vissza a kölcsönt, ha lehet. Előfordul, hogy óvatosan arrébb tolom a tányérjától, vagy néha finoman leemelem a kanapéról, jelezve, hogy ez most az én helyem. Olyan ez, mint valami örökös háború, de hát erről szól az élet vele.

Cserébe néha meglepetések várnak rám a mamuszomban lassan időzített bomba hangulatot teremt, amikor félálomban belelépek valamibe. Réka persze csak nevet, és mondja: Ne bántsd már, hiszen olyan kis édes! Simogatja a hasát, Matyi pedig elnézően néz rám, mintha valami lényegtelen kis porhüvely lennék a családban. Mit tehetnék? Egy feleségem van, abban sem vitázhatok sokat, szóval tűrök, ahogy az élet diktálja.

Ez így ment egészen hétfő reggelig. Indulni készültem dolgozni, amikor Réka sikítása verte fel a házat a folyosóról. Viharos gyorsasággal rohantam oda, és mit látok? Hat kiló öntudatos szürke szőrgombóc, karmokkal előre Matyi, mint az őrült, vetette rá magát a feleségemre, mintha bikát kergetnének egy pirospapírra. Amint beléptem, Matyi rám ugrott, úgy meglökött, hogy hátraestem a padlóra. Felpattanva kaptam magamhoz egy széket, mint valami cirkuszban az oroszláron, Réka kezét megragadtam, és bevonszoltam a hálóba. Macska sírva nyávogott, amikor eltalálta a szék lába, és olyan hangot adott ki, amit élőlénytől ritkán hallani. De nem állt le támadott, amíg be nem csuktuk rá az ajtót. Ott álltunk, hallgattuk, ahogy morog, aztán előkerültek a sebek: elő a fertőtlenítő, jó adag jóddal és alkohollal locsoltuk a karcolásokat.

Álltunk a hálóban, Réka már hívta is a munkahelyét, magyarázta, hogy Matyi teljesen megbolondult, úgy összekarmolt minket, hogy csak a sürgősségin rúghatunk be ma. Miután végzett, én is felhívtam a főnökömet, és szó szerint ledaráltam neki is a sztorit.

Aztán hát, mintha földrengés rázta volna meg a házat. A konyhában betörtek az ablakok, a fürdőben is megrepedt az üveg. A telefont elejtettem a padlóra, és hirtelen olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Kirohantunk a szobából, be a konyhába, és kinéztünk az ablakon.

Az utcánk előtt óriási kráter tátongott, mellette szétszórva kocsi roncsok. A szomszéd öreg, Gábor bácsi kis gázos furgonja robbant fel több palackot is vitt benne aznap. A parkolóban autók hevertek hasra fordulva, pörögtek a kerekeik, mint teknősök, rendőrök és mentők szirénáztak a távolban.

Kábán, sokkosan néztünk egymásra Rékával, aztán egyszerre fordultunk Matyihoz. Szegény ott kuporgott a sarokban, a törött jobb mellső lábát a mellkasához szorítva, halk, panaszos nyávogással.

Réka felsikított, odaugrott, és magához ölelte. Kaptam a kocsikulcsot, szaladtunk le a lépcsőn, kihagyva a liftet hét emeletet rohantunk le megállás nélkül. Most ne haragudjanak rám a károsultak, de a mi kis betegünkért aggódtunk.

A kocsink szerencsére az udvar másik oldalán parkolt, így beugrottunk, és száguldottunk az ismerős állatorvoshoz. A rádióból éppen Máté Péter szólt, pont a Hazám hangszerelt változatban: mintha csak rájátszott volna a hangulatra.

Egy óra múlva kicsit leizzadva, sebesen, de megkönnyebbülten jöttünk ki a rendelőből: Réka az ölében hozta Matyit, aki bemutatott minden váróban ülőnek egy hatalmas kötést a lábán. Mikor megtudták, mi történt, mindenki odajött megsimogatni a mi hősünk lett a nap sztárja.

Otthon Réka úgy, ahogy Matyi szereti, újra megsütötte a pontyot; szálkák kint, ropogós bőr a tetején, Matyi elé odakészítve nekem megint a maradék jutott, de most valahogy nem bántam.

Matyi három lábon bicegett a tálkához, fájdalomtól összeráncolódott pofácskával nézett rám. Próbálta előadni a szokásos lenéző arckifejezését, de most csak egy grimasz jött ki belőle.

Én addigra befejeztem a saját halamat, aztán odamentem, és az én adagomat is odaadtam neki minden szálkától megtisztítva. Matyi csak nézett rám, az egyik mellső lábát a mellkasához szorítva, halkan, értetlenül nyávogott.

Felemeltem, közel vittem az arcomhoz, és azt mondtam neki: Talán lúzernek nézel, Matyi, de ha egy ilyen feleségem meg egy ilyen macskám van, én vagyok a legboldogabb balek a világon. És adtam neki egy puszit a homlokára.

Matyi halkan dorombolt, fejével bökött az arcomhoz, aztán visszament a tányérjához enni, mi meg összeölelkezve, mosolyogva figyeltük.

Azóta Matyi csak velem alszik. Minden éjjel rám néz, és én csak egy dolgot kérek az Istentől hadd lássam őt és Rékát még sok-sok évig együtt magam mellett.

Nem kell más.

Őszintén! Mert ez maga a boldogság, így magyar módra.