Negyvenkét éves vagyok, és ahhoz a nőhöz vagyok nős, aki tizennégy éves korunk óta a legjobb barátom volt. Az iskolában ismerkedtünk meg. Nem volt köztünk semmi szikra, nem érdeklődtünk egymás iránt romantikusan. Egyszerűen két gyerek voltunk, akiket a véletlen egymás mellé ültetett, és onnantól kezdve minden napot együtt töltöttünk. A kapcsolatunk tiszta barátság volt: együtt csináltuk a házit, együtt töltöttük a szüneteket, megosztottuk egymással a titkainkat. Tudtam a fiúügyeiről, ő pedig az enyémekről. Sosem történt köztünk csók, nem voltak utalgatások, sosem feszegettük a határokat. Igazi, őszinte barátság volt ez.
A kamaszkorban és a felnőtté válás elején az élet utaink külön váltak. Tizenkilenc évesen elköltöztem Debrecenbe egyetemre, ő Budapesten maradt. Huszonegy évesen volt az első komoly kapcsolatom, huszonnégy évesen pedig megnősültem egy másik nővel, akit ott ismertem meg. A legjobb barátnőm ott ült az esküvőmön a családom mellett. Akkoriban neki is stabil társa volt. Továbbra is tartottuk a kapcsolatot: felhívtuk egymást, megosztottuk egymással a gondjainkat, tanácsot kértünk, meghallgattuk egymást.
Az első házasságom majdnem hat évig tartott. Kívülről úgy nézett ki, mintha rendben lenne, de valójában tele volt csenddel, veszekedésekkel és egyre nagyobb távolsággal. A legjobb barátnőm mindent tudott. Tudta, mikor aludtunk külön szobában, mikor szűnt meg a kommunikációnk, mikor éreztem magam magányosnak úgy, hogy igazából nem voltam egyedül. Ő soha nem beszélt rosszat a feleségemről, sosem próbált ellenem hangolni csak meghallgatott. Ugyanebben az időben ő is véget vetett egy hosszú kapcsolatának, és néhány évig egyedül élt, a munkájára koncentrálva.
A válásom harminckét éves koromban jött el. Hosszú, jogi és érzelmileg kimerítő időszak volt. Egyedül éltem, mindent elölről kellett kezdenem. Ebben az időszakban a legjobb barátnőm volt mellettem a legtöbbet: segített lakást keresni, együtt jártunk bútorokat vásárolni, esténként nálam vacsorázott, csak hogy ne legyek magányos. Még mindig barátoknak neveztük magunkat, de apró dolgok kezdtek megváltozni: hosszú csendek, amelyekben nem volt zavar, tekintetek, amelyek tovább tartottak, megmagyarázhatatlan féltékenység, amit egyikünk sem vallott be.
Harminchárom évesen, egy este, egy közös vacsora után a lakásomban rájöttem, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Nem történt semmi fizikai köztünk. Még csak csók sem volt. Azon az éjszakán viszont alig aludtam, mert be kellett látnom valamit, amit addig elutasítottam: ő már nem csak barát volt számomra. Néhány nappal később ő is elmondta, hogy érez hasonlót konkrét példákkal és momentumokkal: rosszul esett neki, mikor más nővel randiztam, zavarta, hogy ezekről harmadik féltől értesül, és azon gondolkodott, mikor alakultak ki benne ezek az érzések.
Majdnem egy év kellett, amíg el tudtuk fogadni mindezt. Közben mindketten próbálkoztunk másokkal is, hátha tévedésből hisszük, hogy ez szerelem. Nem sikerült. Mindig visszatértünk egymáshoz beszélgetni, keresni egymást, összehasonlítani mindent azzal, ami köztünk van. Harmincöt évesen úgy döntöttünk, együtt próbáljuk meg. Az eleje furcsa volt: több mint húsz év barátságból párkapcsolat lett, tele félelemmel, bűntudattal, az aggódással, hogy ha nem működik, mindent elveszítünk.
Két évvel később házasodtunk össze én harminchét, ő harminchat volt. Nem volt nagy lagzi. Ez egy átgondolt, sokat beszélt, érett döntés volt. Sokan mondták: ez teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindig egymásnak lettünk teremtve. Az igazság azonban az, hogy mi sosem így láttuk. Több mint húsz éven át voltunk csak barátok, határokat sosem léptünk át. A szerelem csak akkor érkezett, amikor már megéltünk, szenvedtünk, veszítettünk is.
Most már évek óta házasok vagyunk. Nem mondom, hogy minden tökéletes, de stabil. Ismerjük egymást, tudjuk, hogyan viselkedünk stressz alatt, hogyan vitatkozunk, hogyan csendesedünk el és hogyan kérünk bocsánatot. Néha arra gondolok: ha nincs a válás, nem tudom, észrevettem volna-e valaha, ki van mellettem. Nem kényelem volt, hogy a legjobb barátnőmet vettem feleségül. Azért döntöttem mellette, mert minden nehézség után ő volt az egyetlen, akinek soha nem kellett másnak mutatnom magam, mint aki valójában vagyok.
