Sógornőm meghívás nélkül jelent meg tavaly szilveszter éjjelén onnantól kezdve minden furcsán lejtmenetbe váltott.
Vallomás
Ott állt az ajtóban, hóval pettyezett kabátban, piros bőrönddel és olyan vigyorral, mintha jótékonykodni jött volna.
Ugye nem lesz gond, ha nálatok köszöntöm az újévet? mondta, s nyomában már tovatűnt a taxi a sarkon.
Odakint sötét volt, a hó halkan takarta a várost, a nem lehet szörnyűségesen hangzott volna álomban is.
És ezzel elkezdődött.
Megdermedtem, kezem a kilincsen, fejemben csak egy visszhangzott: Hát itt van. Elkezdődött.
Gyere csak préseltem ki magamból, aztán félreálltam.
Beviharzott, leszórta válláról a havat, körbepásztázta a lakást olyan szemekkel, amilyennel valaki nézi a régi, elhagyott bérházat, mintha mostantól az övé lenne.
Ó, már készítitek az ünnepi asztalt! És Andris hol van?
A fürdőben.
Aha, pihen. Jó, hát akkor gyorsan átöltözöm. Hol lesz az ágyam?
A dolgozószobára mutattam. Pár éve albérletben éltünk, folyamatosan spórolva egy saját otthon reményében. Nem volt nagy szám, de a miénk volt.
Odament, magára csukta az ajtót, én pedig visszamentem a konyhába. Úgy képzeltem ezt a szilvesztert, hogy csak ketten leszünk, csendesen, magyar filmeket nézünk, házi töltött káposztával. Minden salátát előkészítettem, amit csak ő szeret.
És most minden odalett, álomszerűen szétfolyt.
A férjem kijött a fürdőből, s máris látta rajtam, hogy valami nem stimmel.
Mi történt?
Vendégünk jött.
Kicsoda?
A húgod.
Elfehéredett.
De mi nem hívtuk
Pontosan.
Próbált átölelni, de elléptem tőle. Mondta, hogy meglepetés, nincs benne semmi rosszindulat, hogy csak pár napig marad.
De észrevettem: a bőrönd, óriási
Visszajött, mintha már hetek óta itt lakna. Ledobta magát a kanapéra, belenézett a hűtőbe, turkált a csalamádéban.
Vacsora alatt csak ő beszélt a munkahelyéről, arról, ki mennyire fogja a forintot, majd meg is kérdezte, Andris milyen ajándékot ad neki újévre utalt is a pénzre, de úgy, mintha ez magától értetődne.
Csendben voltam; de álomszerűen forrt bennem minden.
Eszembe jutott, hány kölcsönkérés volt egész évben, s egyszer sem kaptuk vissza a pénzt. Mindig családra hivatkozott, mikor vissza kellett volna adni.
Késő estére ráunt és azt javasolta, hívjunk át több embert, különben unalmas az egész.
Ez a mi otthonunk, a mi ünnepünk mondtam végül.
Aha, szóval én csak útban vagyok?
Nem, nem volt útban.
De háziasszony sem volt.
Vitatkoztunk. Ő bezárkózott a dolgozóba, hangsúlyosan. Férjem meg engem hibáztatott, túl szigorúnak tartott.
Éjfél előtt mindhárman a kicsi asztalnál ültünk; az álommély karácsonyfa fényei pislákoltak, az óra ketyegése hangosabbnak tűnt, mint valaha. Mikor elütött a tizenkettő, Andris poharat emelt.
Én halkan, de tisztán mondtam:
Azokra, akik soha nem kérnek, csak elvesznek.
Hosszú csönd.
Sógornőmre néztem, s most először nem sütöttem le a szemem.
Te nem kérdezel. Csak jössz, elveszel, kihasználsz a mi otthonunkat, forintjainkat, időnket, terveinket. És azt várod, még hálásak is legyünk ezért?
Felállt. Arca sápadt volt, mint egy végtelen álomban.
Világos. Szóval engem nem akartok itt.
Ameddig tiszteletben tartod, addig igen. Nem akkor, mikor ránk telepszel.
Pár perc múlva már vitte is a piros bőröndjét, ajtó becsap, hideg fuvallat.
Férjem leült, fejét tenyerébe temette.
Ő a hugom
És én a feleséged vagyok mondtam nyugodtan s többé nem maradok csendben.
Másnap nem jött üzenet. Sem bocsánat, csak álomcsönd.
Az újév nem olyan volt, mint szerettem volna.
De most először nem lettem kisebb.
És nem éreztem bűntudatot.
Álmaink ünnepei néha nem attól lesznek ünnep, hogy ki ül az asztalnál.
Hanem attól, hogy kimondod az igazat még ha álomszerűen fáj is.
