Régen, amikor az emberi kapcsolatokban még más szabályok uralkodtak, és mindent áthatott az emberi méltóság becsülete, jól tudtuk: ha egy férfi úgy állítja párját maga mellé, hogy közben mások gúny tárgyává teszik őt, az nem más, mint gyávaság. Amikor valaki engedi, hogy a felesége vagy szerelme háta mögött kuncogjanak, miközben ő büszkén átkarolja őt a nyilvánosság előtt, nemcsak a társaként vall kudarcot, hanem emberként is elbukik.
Nincs annál megalázóbb érzés, mint amikor egy nő tiszta szívből szeret, ám a környezete csak sajnálkozó tekintettel néz rá, mert tudnak valamit, amit ő előle elrejtenek. Kevés aljasabb dolog van a világon, mint elárulni azt, aki bízott benned, gondoskodott rólad, és minden szavaddal kitüntetett.
Mária büszkén lépdelt a párja, András mellett, mit sem sejtve arról, hogy másvalaki a sarka mögött kárörvendő mosollyal gondol: “Bárcsak tudná az igazat”
Ez bizony nem férfiasság. Ez félelem. Félelem az elengedéstől, de ugyanúgy félelem az őszinteségtől is.
A hűtlenség, a szeretett nőből gúny tárgyát csinálni ezek mind elveszik a tiszteletet, ami nélkül szeretet sincs, csak üres szavak és magyarázkodás maradnak. Hiába vannak forintban mérhető ajándékok, vagy üres bókok, tisztelet nélkül mindez értéktelenné válik.
Az igazi magyar férfi nem az, aki több nőt lenyűgöz, hanem az, aki egynek megtartja a becsületét. És ha nem elég erős, hogy megtartsa az adott szavát, legyen legalább annyi tisztessége, hogy ne hagyja párját utolsóként szembesülni az igazsággal.
Mert az ilyen efféle szégyen nem múlik el örökre megmarad.







