Anyai árnyék alatt
A harmincöt éves Zsófia minden szempontból szerény, visszahúzódó nő volt, akit az élet nem kényeztetett. Soha nem járt férfiakkal, párkapcsolatról csak álmodni mert, közgazdászként dolgozott már évek óta, ahogy a főiskola után belépett a budapesti irodába, úgy ott is maradt.
Magával sem sokat törődött, laza, bő ruhákban járt, teltkarcsú alakját eltakarta, tekintete szomorú volt, ajka éle már-már örökösen lefelé görbült. Zsófiát egyetlen gyermekként hozta világra édesanyja, Katalin, aki alig volt akkor tizennyolc éves, s apjáról sosem beszélt, a lány sosem tudta, ki volt. Kisgyermekét a nagymama, Erzsébet nevelte vidéken, egy csendes alföldi faluban. Zsófia ott végezte a helyi iskolát is, majd csak főiskolai tanulmányai miatt költözött anyjához Budapestre.
Amíg Zsófia otthon nőtt fel, Katalin a városban élte a gondtalan fiatalságot. Folyton bulizott, férfiak jöttek-mentek körülötte, a munkahelyét cserélgette, és gyönyörű, önfeledt nőként ragyogta be az estéket. A faluba néha hazalátogatott, hozott Zsófinak ajándékot, de sosem maradt sokáig. Az anyai melegséget vagy simogatást a nagymama sem ismerte, szigorúsága mindenki felé csapott, így a gyerek szeretetből nem tapasztalt sokat.
Most, harmincöt évesen is, Zsófia egy pesti lakásban élt együtt anyjával. Katalin, az ötvenén túl még mindig gyönyörű és fiatalos, drága parfümök, kozmetikumok sorakoztak a polcán, rendszeresen járt szépségszalonba, időnként randizott. Lánya ennek teljes ellentéte volt.
Aznap, a munkaidejének végén, Zsófia átadta a szabadság alatt helyettesítő kollégájának az iratokat, és elindult hazafelé.
Végre szabadság, gondolta magában. Az ünnepi bónusz a táskámban, de tudom jól, anya minden forintomat elveszi, nekem meg otthon vár a bezárt világ. Elegem van már ebből. Miért nem tudom megvédeni magam? Hisz felnőtt vagyok, de anyám mellett nem lélegzethez sem jutok. Elveszi a fizetésem, semmiről nem dönthetek, nincs kilátás az életemben
Ahogy belépett a lakásba, Katalin várta őt az előszobában.
Na végre, szólt élesen az asszony. Megkaptad a szabadságos pénzt? Add ide!
Igen, megkaptam, most adom, csak hadd vegyem le a kabátom
Ráérsz levetkőzni vágott közbe anyja.
Zsófia kutatni kezdett a régi, kopott táskájában pénztárca után.
Te jó ég, milyen gyalázatos táskával jársz, Zsófi, nem szégyelled magad? Mint egy öregasszony, rongyos. Ér-e ez neked valamit egyáltalán? sziszegte Katalin.
Zsófia megdöbbent, könny szökött a szemébe.
Ha lenne pénzem újra, akkor sem vehetnék, fakadt ki, maga is meglepődve bátorságán. Hisz mindent elviszel tőlem, egy forintot sem hagysz nekem!
Nem csak táskád ronda, magad is elhagyott, túlsúlyos Lefogyni kéne, és normálisan kinézni. Szégyen veled megjelenni! gúnyolódott tovább az anyja.
Szégyen? kiáltotta Zsófia. És pénzemet elvenni nem szégyen? Úgysem járok veled sehova! már kiabált, majd kirohanva becsapta maga mögött az ajtót.
A lépcsőházban sírva rohant lefelé, kiült az udvari padra, eltakarta arcát. Mennyi idő telt el, nem tudta, csak azt, hogy egyszer csak valaki megszólította.
Zsófiám, miért ülsz itt ilyen magadba roskadva? hallotta meg a szomszéd, Anna néni aggódó hangját. Az asszony leült mellé, megfogta a kezét. Mi történt, ilyen rossz lenne minden?
Zsófia elsírta magát, őszintén elmondott Annának mindent.
Anyám elveszi minden forintomat, magának vesz drága dolgokat, nekem maradnak a rongyok. Persze magamat is okolhatom, mindig is félénk voltam, nem mertem ellenállni a nagymamának sem, most meg az anyámnak. Ő pedig kemény, kegyetlen asszony Anna néni csak fejét csóválta, de Zsófia szégyellni kezdte magát.
Mit mondok itt magamról, úgyse hiszi el, csak látta, hogy semmirekellő vagyok.
Anna régről ismerte Katalint, sosem tisztelte, Zsófiáért viszont mindig fájt a szíve. Tudta, hogy anya árnyékában szenved.
Zsófi, ne sírj, te felnőtt nő vagy, ideje önállóan élni!
De hát hogyan, Anna néni? Senki nem szeretett soha, és nekem sincs bennem szeretet Nem kellek senkinek
Hallgass ide, azonnal át kell venned az irányítást. El kell menned innen, külön kell költöznöd! mondta határozottan az asszony.
Hová mehetnék én? A fizetésem nem elég albérletre, az anyám meg úgyis újra rám támad. Most is csak azért futottam ki, mert bántott és a szabadságos pénzemet is ki akarja csikarni.
De van pénzed, nem vette el! Annyit mondok: az anyáddal ne törődj, ő el lesz nélküled, van elég pénze. Te magadra gondolj! Tudod mit? Gyere le a balatonfüredi nyaralómba hozzám! A házat még boldogult férjem építette, van benne hely, oda mehetsz, nem kérek tőled semmit cserébe.
De, Anna néni, nem félsz engem beengedni? kérdezte óvatosan Zsófia.
Hogyne, régóta ismerlek! Várj, hozom a kulcsokat, felírom a címet, meg a telefonom is.
Zsófia elment a pályaudvarra, vett jegyet a vonatra, s már az ablaknál ült, figyelte az utasokat, a peronon nyüzsgő embereket. Sosem utazott még sehova, csak Budapest s a munka. Senki sem nézett rá, ő meg kicsit megnyugodott a vonatban, figyelte a tájat az ablakból. Leszállt, hamar eljutott a nyaralóhoz, kulccsal nyitott, belépett.
A csend magával ragadta, öreg fotelba rogyva csak nézett maga elé.
Micsoda csend, micsoda béke, teljesen idegen nekem ez a szabadság, gondolta.
Anyja most nem szól bele, nincs ott a bántó szó, a gúny. A televízió asztalon, felkapcsolta valami beszélgetős műsor ment, amit otthon sosem nézhetett, hiszen anyja csak a saját kedvenceit engedte.
Te is szerencsétlen vagy úgyis csak buta műsorokat nézel! gúnyolódott mindig Katalin, nyomban durván leszidta, ha ellentmondott, sértő szavakat kiabált.
Zsófia sosem merte visszaszólni, egyre jobban lehajtotta fejét. Gondolatban sem tudta anyját helyre rakni.
Járt a házban, bekapcsolta a hűtőt, betette friss túrós tésztát, sajtot, joghurtot, amit az úton vett egy kis élelmiszerboltban. Megfőzte a túrós tésztát, evett, megkönnyebbült.
Jó itt egyedül, ujjongott magában.
Kis idő múlva megcsörrent a telefon, anyja hívta.
Mi van, elmenekültél? Láttam, ahogy Anna nénivel a padon sírdogálsz. Élvezd csak magad, úgyis visszajössz! Mit hallgatsz idegenekre? Senki sem segít rajtad, mert lusta, buta vagy. Elpusztulsz nélkülem
Zsófia lecsapta a hívást, tudta, hogy hosszú sértéssorozat jönne, de furcsa mód nem rázta meg többé. Este Anna néni hívta.
Zsófikám, hogy tetszik ott? Minden rendben?
Igen, Anna néni, köszönöm.
Holnap jön hozzád az unokaöcsém, István. Elhozza a holmidat.
Milyen holmit?
Katalin hozott egy nagy csomagot hozzám: Ha már elvetted a lányom, a holmiját is vidd!
Rendben, Anna néni, hogyan ismerem fel Istvánt?
Magas, szemüveges, kocsival jön, ismeri a környéket.
Ez rendben lesz így?
Zsófi, ne aggódj, felnőtt nő vagy, kezdj önállóan élni! Szeresd magad is! Változtass, vegyél szép holmikat, csinos vagy, csak hagytad magad lecsúszni. Na, pihenj!
A fűben csillogott a hajnali harmat, a távolban kutya ugatott, madarak csiviteltek.
Zsófia Anna néni szavait merengett, tükörhöz lépett.
Igaz, elhanyagoltam magam, de ha jobban megnézem, a szemem szép, csak szomorú, hajam dús, mindig kontyban hordom, mint az öregasszonyok Fogynom kell, anya mondta.
Aznap mélyen, nyugodtan aludt az új helyen, hajnalig sem ébredt fel. Reggel a napsugár átvilágított a függönyön, Zsófia kitárta az ablakot, harmat gyöngyözött mélyzöld fűszálak között, madarak daloltak, távolban kutya csaholt.
Micsoda gyönyörű reggel! gondolta, nyújtózkodott.
A verandán ülve, kávéval a kezében nézett körbe. Tegnap felmerült benne: itt lenne az ideje új állásnak, albérletnek, fejlődésnek, hiszen a nyaralóból nehéz bejárni a városba. Anyjára nem is gondolt, szíve izgatottan vágyott új életre.
Végre elkezdek önállóan élni! ábrándozott, mikor halk kopogás hallatszott.
Ki lehet az? riadt, óvatosan nyitott ajtót.
Az ajtóban magas, szemüveges férfit látott, nagy csomaggal.
Jó napot! mosolygott a férfi. István vagyok, ön Zsófia?
Igen, én vagyok, fáradjon be!
Anna néni kért, hogy adjam át a holmikat, segítsek, ha szükséges utazásban kint áll a kocsim, ha szeretnél menni valahova! hangja nyugodt, kedves volt. Nyugodj meg, Zsófi, Anna néni sokat mesélt, tudom rólad elnézést, tudom az életedet.
Így ismerkedett meg Zsófia a leendő férjével. István őszintén megszerette azt a nőt, aki korábban alig volt magabiztos, s neki sem sikerült az első házassága. Zsófia is beleszeretett, s mintha kicserélték volna, eltűnt minden régi félsz, önbizalmatlan pillantás. Fogyott, szépült szalonba ment, ahol egészen új lett.
Ez tényleg én vagyok? csodálkozott, tükörbe nézve, mosolya ragyogott, szeme csillogott.
István magához költöztette a saját pesti lakásába.
Zsófikám, mindig ilyen nőre vágytam: kedvesre, őszintére, gondoskodóra. Ne kerülgessük a forró kását, nem vagyunk gyerekek. Leszel a feleségem?
Zsófia boldogan igent mondott, érezte, nagy szerencséje van. A lagzi csendes, meghitt volt, azért Katalint is meghívták. Ő persze a vacsoránál sem hagyta el a gúnyolódást, de Anna néni gyorsan helyre rakta. Katalin mázsás sértettséggel távozott, senki sem hiányolta, Zsófia sem szomorkodott.
István családja megszerette Zsófiát, férje csodálattal nézett rá, s azt gondolta:
Előbb-utóbb a boldogság mindenkit megtalál minket is.
Nem sokkal később Zsófia gyereket várt, boldogsága határtalan lett. Bár későn jött meg az életöröm, végül megérkezett. Lassan elfelejtette a régi, nyomasztó időket, megtalálta magát, megváltoztatta az életét. Kívül-belül kivirult, végre szerette magát, és szerette Istvánt.
Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet. Sok szerencsét kívánok neked is!
