Kilenc vörös rózsa… Az anyós csak pár órára ugrott be, de a vő már érezte: ezt nem bírja ki. Azt mondta, hogy leugrik a fürdőbe. Összepakolt, elindult. Ám újabb bosszúság várta: a fürdő éppen felújítás miatt zárva. Végképp elment a kedve mindentől. Haza sem volt kedve menni! Csak bolyongott az utcán, boltba benézni nem akart – “az nem férfihoz méltó”. Szomorkásan leült egy padra. Egyszer csak meglátta: egy házaspár. Olyan hatvan körüliek, csinosan öltözöttek, lassan sétálnak – látszik, hogy együtt vannak. A nő a férfi karjába kapaszkodik, beszélgetnek. A férfi gondolja: „Na tessék, van miről beszélgetniük. Mi a feleségemmel tizenöt éve vagyunk együtt, már mindent megbeszéltünk. Általában csendben vagyunk.” A pár megáll, a férj gyengéden megigazítja felesége sálját. Tovább mennek. „Micsoda dolog! Meg tudták őrizni a szerelmet… Mi meg már észre se vesszük egymást” – agyal tovább a férfi. Az ő neje kicsi, sovány, örökké fáradt, ahogy az a nők szoktak, akiknek már semmi öröm nem jut – megelégszik kevesebbel. Üzemben dolgozik, két gyerek, mindig tele van gondokkal. Otthon sertepertél, soha nem ül le – csak a tennivaló. Elkapott otthonkában, zilált hajjal siet ide-oda, kezében rongy vagy felmosó. Régen leszokott a mosolygásról, örökösen komoly arccal jár-kel. Fodrászhoz ritkán jut el, csak ha már tényleg szégyen az utcára menni. Ül a férfi, és gondolja: „Pedig nagyon szerettük egymást. Hová lett minden?” Megpróbált felidézni valami régi érzést, és csakugyan, valami gyengédség mintha átfutott volna a lelkén, otthagyva meleg nyomokat. Végtelenül megsajnálta a feleségét, valami szépet szeretett volna tenni érte. Nem lehet ülni tovább, a jót most, azonnal kell tenni! Elindult gyorsan, maga sem tudta, hová. A válasz szinte azonnal jött – szinte nekiment egy virágüzletnek. „Virágot venni? Úgysem érti meg, hülyének néz, azt mondja, kár volt rá pénzt költeni. Inkább Mariskának kéne tornacipő, amiben testnevelésre mehet.” Tétovázva arrébb ment: mit tegyen? A gyengédség meleg nyomai édesen sajogtak benne. Legyintett: legyen! Bement, a fiatal eladólány előre köszönt, várakozva nézett rá. Az utolsó virágvétel tizenöt éve volt. Most is gondolta: talán egy szál rózsa elég. Valami belül megsúgta: ne szégyelld, egy szál semmit sem ér. Újra legyintett elszántan: legyen kilenc! Maga is megijedt a saját gondolatától – teljesen meghülyültem? De a kimondott szót nem lehet visszavonni. Kilépett a virágosból, és úgy érezte, mindenki gyanakodva nézi. Felhívta a hazát, hogy megtudja: az anyós elment-e már. Ment fel a lépcsőn, kicsit izgult is – váratlan helyzet: „Na, majd kidob a feleségem ezekkel a virágokkal együtt. Ha ordítani kezd, rögtön összegyűröm és kidobom a kukába.” A felesége most rakta le az asztalra a lisztes zacskót, keze még tiszta volt. Közel lépett hozzá, az asszony semmit sem sejtett. Megállt, hallgatott, izgatottan kapkodott levegő után. Megfordult a felesége, meglátta a virágokat, megdermedt. – Mari, neked hoztam. Nagyon így akartam. Nem haragszol? Az asszony csak nézte, mintha délibáb lenne előtte. – Neked, Mari, neked. Átvette, az arcához emelte, halványan elmosolyodott. S mintha eltűnt volna a gyár, az otthoni gondok, s a tizenöt év! Majdnem suttogva mondta: „Köszönöm.” A váza az asztal közepén állt – kilenc vörös rózsa, mintha besugározná az egész szobát. A nő megsimogatta a virágokat, aztán megállt egy pillanatra a tükör előtt, megigazította a haját. Az arca megenyhült, gondjai helyét könnyed merengés vette át. A férfi mellé lépett, derekánál átölelte. Csak álltak, csendben. Egy pillanatra minden megállt – csak egyetlen pillanatra.

Kilenc vörös rózsa

Az anyós csak néhány órára jött át, de László már az első percben tudta: ezt nem bírja sokáig. Azt mondta, hogy lemegy a fürdőbe, gyorsan összeszedte magát, és elindult.

De a balszerencse nem hagyta el: a fürdőt épp karbantartás miatt bezárták. Teljesen elment a kedve mindentől. Hazamenni szó sem lehetett.

Céltalanul bolyongott a pesti utcákon, se boltba, se kocsmába nem akart bemenni valahogy nem illett hozzá. Leült egy padra egy forgalmas parkban, szomorúan lógatta a fejét.

Egyszer csak megpillantott egy házaspárt, akik lassan, méltóságteljesen sétáltak kézen fogva. Hatvan körüliek lehettek, jól öltözöttek, csendesen beszélgettek egymással.

László nézte őket: Nekik még mindig van miről beszélgetni Mi meg Eszterrel tizenöt éve vagyunk együtt, már mindent megbeszéltünk, jobbára hallgatunk.

Hirtelen a férj megállt, gyengéden eligazította a sálat felesége nyakán, aztán tovább indultak. László szomorúan gondolta: Hát lehet, még a szeretet is megmaradhat? Mi Eszterrel már rég észre se vesszük egymást.

Eszter, a felesége, picike, szikár asszony. Az a mindig fáradt típus, aki évekkel ezelőtt abbahagyta, hogy magára adjon örül, ha a mindennapi gondokat bírja. Gyárban dolgozik, két gyerek, állandó rohanás, soha nincs nyugta.

Otthon csak pakol, tesz-vesz, tök régi köntösben, kócos hajjal, kezében mindig valami rongy vagy felmosó. Már nem mosolyog, arca komoly és merev. Fodrászhoz csak akkor megy, ha már szinte szégyen kimenni az utcára.

László előtörő gyengédséggel gondolta: Pedig mennyire szerettük egymást Hová tűnt minden? Próbálta előhívni a régi érzéseket, és sikerült is: valami meleg, halk érzelem futott végig benne.

Ez az érzés beleitta magát a lelkébe, nem hagyta nyugodni. Hirtelen maga sem tudta hogy felpattant, és elindult. Előtte termett egy virágos stand, kis híján nekiment.

Vegyek virágot? Ugyan már, Eszter kinevet, azt mondja, a pénzt inkább a gyereknek kéne cipőre költeni Mariskának a tornaórára már úgyis nincs miben mennie! tétovázott.

A gyengédség melege azonban tovább lüktetett benne. Végül legyintett: legyen, ami lesz.

Belépett a pici virágboltba, a fiatal eladó mosolygott rá. Tizenöt éve utoljára vett virágot. Egy rózsa? De valami azt súgta: az semmit sem jelent. Túl egyszerű.

Ismét legyintett, érezte, most lépnie kell. Adjon kilenc vörös rózsát! kérte, és elszégyellte magát a saját meghökkent húzásán. Ezek után visszaút nincs.

Ahogy kilépett a ködből a járdára, úgy érezte, minden járókelő gyanakodva bámulja. Felhívta otthon, hogy megtudja, elment-e már az anyós.

Lassan lépdelt fel a lépcsőn, idegesen. Ha Eszter kiabál, ezek a rózsák úgy végzik, hogy összegyűröm és kihajítom a szemetesbe! motoszkált benne.

A konyhában Eszter épp letette a liszteszacskót az asztalra, keze még tiszta volt. László odalépett, ő pedig mit sem sejtve állt, háttal a férjének. László lélegzete kapkodó volt az izgalomtól, csak nézte őt.

Eszter megfordult, meglátta a virágokat, dermedten nézett.
Eszter, neked hoztam. Csak úgy, mert kedvem lett Ugye nem haragszol?
Nem nyúlt azonnal, mint aki álmodik.
Neked van, Eszter, csak neked súgta László.

Eszter lassan átvette, arcához emelte, halványan elmosolyodott. Abban a pillanatban se gyár, se gond, se tizenöt megfáradt év csak a rózsák, csak a mosoly!

Szinte suttogva mondta: Köszönöm.

A vázát az asztal közepére tette, a kilenc vörös rózsa ragyogása mintha bevilágította volna a régi lakást. Kezével elmerengve érintette a szirmokat, aztán a tükör elé állt, igazgatni kezdte a haját.

Arca kisimult, aggódás helyett enyhe álmodozás jelent meg rajta. László hátulról átölelte a derekát. Csak álltak így néhány pillanatig, némán.

Eszter egy röpke pillanatra megállt, csak egy pillanatraAz ablakon át beszűrődő tompa délutáni fény Eszter arcán időtlen csillanást hagyott. László hirtelen egészen biztos volt benne: a mindennapjaik csöndjében is ott pislákol valami, amit csak meg kell tudni látni.

Emlékszel? Régen mindig nevettünk ilyenkor súgta Eszter szelíden, szeme sarkában huncut fény vibrált.

László bólintott. Csak ennyi kellett: egy mozdulat, egy illat, egy percnyi törődés.

A rózsák kinyíltak lassan a vázában, és László úgy érezte, valamilyen láthatatlan szál most újra összeköti őket. Nem mondták ki, de mindketten tudták: holnap is lehet szebb. Ha újra és újra megpróbálják.

És Eszter mosolya, az a régi, amit már elfelejtett, lassan visszatért mintha a nevetése is közelebb volna, mint hitték.

Aznap este a lakásban ünnepélyes csend lett, nem volt semmi különös csak a kilenc vörös rózsa, és két ember, akik végre megint észrevették egymást.