Miért vigyél magaddal ételt?
A feleségem testvére, Marianna és bátyja, Zoltán a családjaikkal együtt immár öt éve minden Karácsonyt nálunk töltenek. Mindig én főzök, terítek, mindent elintézek és takarítok utánuk. Ők csak ünnepelnek, nevetnek, beszélgetnek. Tavaly azonban úgy éreztem, elfogyott a türelmem fizikailag, lelkileg és anyagilag is megterhelő lett az egész.
Ezért tavaly már megpróbáltam a felelősséget egy kicsit elosztani közöttünk.
Nemrég azonban anyósom Rozália néni jelezte, hogy ők már idősek, nehéz nekik bármi mást megoldani, ezért újra nálunk szeretné tölteni a Karácsonyt a család.
Felhívtam hát Zoltánt és Mariannát, és elmondtam, hogy Rozália néni azt szeretné, ha az egész család nálunk lenne. Először nagyon örültek az ötletnek, mondták is, hogy persze, hallgassunk az anyára, legyen így.
Aztán közöltem velük, hogy mostantól mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából: ki mit főz, mit hoz magával.
Vállaltam, hogy készítek két meleg ételt és megsütök egy tortát. Emellett ők készítsenek kétféle salátát, hozzanak halat, húsokat, sajtot, gyümölcsöt és hozza mindenki innivalót, amit szeret.
Amint elkezdtem sorolni a feladatokat, azonnal elült a lelkesedés a hangjukból. Mondták, hogy nincs idejük főzni, dolgoznak, előbb be kell vásárolniuk, főzniük, az egész túl macerás. Szerintük nem is értenek, miért kellene annyi ételt hozniuk, inkább ünnepelnének otthon, a saját lakásukban.
Ekkor megkérdeztem: és mi lesz Rozália nénivel? Mit mondjak neki? Nem túl meglepő módon azt felelték: majd felhívják telefonon, és kívánnak neki boldog karácsonyt.
Tehát, igazából nem szívesen veszik ki a részüket sem a vásárlásban, sem a főzésben. Egyelőre még nem mondtam el mindezt Rozália néninek fogalmam sincs, hogyan vessek ennek véget, valószínűleg nagyon szomorú lesz.
Mit tegyek ilyen helyzetben? Újra egyedül csináljam végig ezt a Karácsonyt? Vagy ideje lenne változtatni?
Az idei év ráébresztett: a család akkor működik igazán, ha mindenki vállal valamit a közösből nem csak az egyik félre hárul minden teher. Néha ki kell állni magunkért, mert különben csak magunkra maradunk.







