Ultima vară la casa de la țară

Ultima vară la casa de vacanță

Ceața se așeza peste apele liniștite ale Prutului ca o plapumă udă. Vasilica Popescu stătea pe treapta din fața casei de la sat și privea spre răsărit. Pentru ea vara începea mereu în acest moment liniște, răcoare, primele raze de soare și mirosul de lemne aprinse de la parcela vecinului. Nu putea să numere câte răsărituri a văzut în viață, dar acesta era special. Era ultimul.

Bunico, de ce nu dormi? întrebă Ana, nepoata Vasilicăi, căscând când intră pe pragul casei.

Mă bucur de priveliște răspunse femeia fără să se întoarcă vino și tu, să vezi ce frumos e.

Ana se așeză pe treaptă lângă bunica și își sprijini capul pe umărul ei. Avea paisprezece ani și, de obicei, adolescenții de vârsta ei nu se ridicau devreme în vacanță. Dar de când aflatese că casa de la țară se va vinde, fiecare clipă petrecută acolo devenea prețioasă.

Bunico, nu te răzgândești? întrebă Ana, pentru a zecea oară.

Draga mea, aș vrea, dar știi că nu mai pot să țin casa. Mâinile îmi sunt slabe, spatele nu mai dă, iar banii nu-mi permit să chem muncitori. Pășunea se îngroașă, iar casa cere reparații.

Dar noi am putea să ajutăm, cu tatăl și cu mama începu fetița.

Părinții tăi sunt tot timpul la muncă. Chiar și în concediu nu lasă telefonul și rămân conectați la birou.

Nu e adevărat! protestă Ana. Anul trecut tata a vopsit gardul!

A vopsit, apoi a stat trei zile la masă cu dureri de spate și a promis că nu mai ia ciocanul în mână. Mama ta abia găsește timp în weekenduri să smulgă buruieni, iar la sfârșitul zilei abia își mai poate întinde brațele.

Dar…

Nu există dar întrerupse bunica cu blândețe. Am hotărât. E ultima mea vară la casa de vacanță. Să facem din ea una de neuitat, fără să ne întristăm dinainte.

Vasilica îi mângâie ușor capul nepoatei și se ridică.

Mă duc să pun apa la fiert. Avem multe de făcut îi spuse. Unchiul Ion și mătușa Maria vin în vizită.

Ana se lumina. Venirea rudelor înseamnă povești, bucate și ocazia de a sta lângă mătușa Maria, care, deși are cincizeci de ani, înțelege mai bine tinerii decât unii dintre ei.

În jurul prânzului casa se umplu de glasuri.

Vasilico, am adus puiet! Trei soiuri de roșii, cum ai cerut anunță Ion, intrând cu cutii grele.

Ce rost are puietul dacă se vinde casa? mormăi Maria.

Dar ce roșii vom culege în toamnă! zâmbi Vasilica, îmbrățișând oaspeții.

Parcă e păcat să vinzi oftă Ion. Trei decenii am venit aici, am sărbătorit sărbători, am făcut grătare…

Nu mai începe, dragă o oprită Maria. Am tot vorbit despre asta. Spune-ne unde să punem cutiile.

În timp ce adulții se ocupau de puiet, Ana cutreiera parcela, atingând fiecare tufă și fiecare pom, ca și cum ar fi luat la revedere. Mărul sălbatic, în care căzuse și-și ruperă brațul cu trei ani în urmă. Căpșunarii negri, unde se ascundea cu vărul său Dumitru, îmbătându-se de fructe până la dureri de stomac. Seră veche, interzisă să fie intrată, dar pe care ei tot o escaladau. Fiecare colțișor era încărcat de amintiri.

Hei, visătoare o strigă Maria dă-mi o mână la curățat cartofii!

La prânz, discuțiile curgeau ca râul de lângă casă. Ion povestea despre vecinul de la bloc, care repară în miezul nopții; Maria dezvăluia secretele unei diete noi, iar bunica aducea aminte cum a descoperit parafa cu geamuri de la prima vizită cu Gheorghe, soțul ei.

Aici fuseseră doar tufișuri spuse Vasilica, tăind castraveți pentru salată. Gheorghe, dragul meu, zicea: Vasilică, aici vom avea o casă, o grădină și, lângă râu, o foișor pentru ceai de seară.

Dar nu am pus niciodată foișorul remarcă Ion turnând ceai.

Nu am avut timp oftă Vasilica. Credeam că avem tot ce ne trebuie. Apoi Gheorghe a plecat, iar casa a rămas singură. Acum și ea se va duce.

Toți tăcurară. Dincolo se auzeau zumzetul albinelor și ticăitul vechiului ceas de perete.

Deci, cine e cumpărătorul? întrebă prima Maria.

O familie tânără cu un copil mic răspunse Vasilica, luminată. Vor să locuiască aici permanent, să-și închirieze apartamentul din oraș și să-și petreacă weekendurile în natură. Bărbatul e programator și lucrează de la distanță.

Când încheiem afacerea?

La sfârșitul lui august. Au venit, au privit și au lăsat un avans.

Poate se răzgândesc speră Ana.

Nu cred zâmbi melancolic bunica. Au deja planuri și au arătat proiectul unei extinderi. Viața nouă începe aici.

După prânz, bărbații reparau treapta înclinată de iarnă, iar femeile rămâneau la bucătărie să conserve primele fructe pentru iarnă.

Unde pui toate borcanele acestea? întrebă Maria, închizând un borcan de gem.

Le dau la vecini, la copii, la tine răspunse Vasilica. Nu le pot mânca singură.

Poate ar trebui să nu vindem? Am putea să ne adunăm toți la reparații…

Am vorbit deja, draga mea. Decizia e luată. Nu e doar din lipsă de bani sau de forță. E timpul să lăsăm trecutul în urmă. Tricizele mele cu Gheorg

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

14 + eighteen =

Ultima vară la casa de la țară
„Nem tetszik? Akkor aztán mehettek is – mondta Juli a hívatlan vendégeknek Harminc évig Juli csendben élt. Amit a férj mondott, bólintott. Ha az anyós betoppant, teát főzött. Ha a sógornő megérkezett csomagokkal, elszállásolta a sarokszobában. „Csak pár napra” – ígérte a sógornő, aztán három hónapig ott lakott. Mit csináljon? Ha veszekedik, mindenki azt gondolja, rossz feleség. Ha nemet mond, hidegnek tartják. Juli megtanult tűrni. Még azt is, ahogy lassan a saját élete mások kívánságainak teljesítésévé vált. Férje, Antal bácsi, egyszerű ember volt. Munkavezetőként dolgozott, szerette a családi lakomákat, és nagyokat káromkodott a főnökére. Julit „az én kis háziasszonyomnak” hívta, és sosem értette, miért sír néha éjjelente. Fáradt vagy – pihenj. Megjött a rokonság – etesd meg őket. Egyszerű az egész. A halála után Juli egyedül maradt a háromszobás lakásban a Kőbányai úton. Temetés rendben: asztal, pálinka, beszédek „jó ember volt”, rokonság összegyűlt, sírt, hazament. Juli gondolta: „Na, talán most végre megpihenek.” De nem így lett. Egy hét múlva csörgött a sógornő, Valika: – Julikám, holnap jövünk, hozom a bevásárolt cuccokat. – Nem kell semmi, Vali. – Dehogyisnem, nehogy már idegenek legyünk! Nem üres kézzel megyek. Két zacskó rizzsel jött, és egyetlen követeléssel: hadd költözzön be az unokaöccse, Kristóf, aki „épp Budapestre felvételizik”. Juli próbált finoman visszautasítani: – Hisz lesz kollégiuma. – Az majd később! Addig hol lakjon? A pályaudvaron? Juli beadta a derekát. Kristóf beköltözött a sarokszobába. Rendetlenül élt, zokni a folyosón, tányér a mosogatóban, zene éjfélig. Tanulni nem vették fel, viszont futár lett, Juli lakását pedig gyűjtőpontnak használta. – Kriszti, nem kéne már elköltöznöd? – kérdezte Juli egy hónap után óvatosan. – Hova mennék, Julika? Nincs pénzem albérletre! Két hét múlva beállított Antal bácsi első házasságából született lánya, Lilla, harmincéves sértettséggel és igénnyel: – Apa neked hagyta a lakást, nekem meg semmit? Pedig én is a lánya vagyok! Juli zavarban hallgatott. A lakás a férj nevére szólt, örökségként hozzá került. Törvényesen. De Lilla úgy nézett rá, mintha Juli lopta volna el. – Tudod, milyen nehéz nekem? – sorolta Lilla. – Egyedül vagyok gyerekkel, albérletben! Juli magyarázkodott, hogy ez az egyetlen otthona, nincs pénze és maga sem tudja, hogyan tovább. De Lilla nem értette. Nem megértésért jött, igazságért jött. És elkezdődött. A rokonság rendszeresen járt. Hol anyós jön azzal, hogy „add el ezt a lakást, vegyél kisebbet”. Hol sógornő újabb unokával. Hol Lilla újabb igénnyel. Minden alkalommal Juli asztalt terített, teát főzött, hallgatta a szemrehányást. Aztán egyszer rátértek a lényegre: – Julikám, minek neked egyedül három szoba? – szürcsölte a teát Valika. – Add el, vegyél egy garzont. A különbözetet meg oszd szét a gyerekek közt. – Milyen gyerekek közt? – kérdezte Juli. – Hát Lillának. Kristófnak. Nekik nehéz most. Juli nézte a vendégeket – Valikát, Lillát, az anyóst – és rájött: nem vígasztalni jöttek. Jöttek osztozni. – Nem tetszik valami? – mondta halkan. – Akkor aztán mehettek. A szoba néma lett. – Mit mondtál? – kérdezett vissza Valika lassan. – Mondtam, menjetek ki – ismételte Juli hangosabban. – A házamból. Mindenki úgy nézett Julira, mintha hirtelen kínaiul vagy káromkodva szólalt volna meg. – Hogy beszélsz?! – kapott elsőként észbe Valika. – Rokonok vagyunk! – Miféle család? – kérdezte Juli halkan. – Az, aki csak enni vagy tévézni jött? – Anyu, hallod mit mond?! – szólt Valika az anyóshoz. – Mondtam, hogy ez csak egy gőgös jöttment! Anyós csöndben ült. Szinte sosem szólt – csak nézett, mélyet sóhajtott. Mindenki tudta: hálátlan Julika már megint rosszat csinált. – Valika néni – szólította Juli. – Harminc éve tanít, hogyan éljek. Hogy szolgáljam a férjem. Hogy terítsek asztalt. És amikor éjjelente sírtam, maga mit mondott? „Tűrj csak! Minden asszony tűr.” Emlékszik? Anyós ajka megfeszült. – Hát én tűrtem. De most – vége. Elfogyott a türelem. Mint az olaj a flakonban. Volt – most már nincs. Valika felkapta a táskáját: – Mindent elmondok Kristófnak! Hadd tudja, milyen vagy valójában! – Mondja csak. De vigye is innen. Holnapra. Vagy én rakom ki a cuccait a lépcsőre. Ők elmentek. Olyan csattanással csapták be az ajtót, hogy megremegett a csillár. Juli ott maradt, kezében remegett minden. Vizet töltött magának, egy hajtásra lehúzta. És gondolta: „Istenem, mit tettem?” Majd: „De igazából mi rosszat tettem? Hívatlan vendégeket zavartam ki a saját házamból?” Éjjel nem aludt jól. Forgolódott, a gondolatok csak pörögtek benne, mintha egy régi magyar mosógép forgatna egyetlen kiálló inget. Talán tényleg ők voltak a jók? Tényleg önző vagyok? Talán mégis tűrni kellett volna…? De reggelre tisztán látott mindent. Olyan tisztán, mint az első hóesést. Tűrni – az ideiglenes. Ő pedig harminc évig tűrt. Az már nem tűrés. Az feladás. Kristóf két nap múlva kiköltözött. Valika érte jött, lesütött szemmel, szava nélkül. A fiú bosszankodott, motyogott valamit az „öreg boszorkányról”. Juli a folyosón állt, némán. Régen sírt volna, magyarázkodott volna – most már nem. Egy hét múlva hívta Lilla: – Anyuval megbeszéltük – kezdte óvatosan. – Melyik anyuval? – vágott közbe Juli. – Az édesanyád 1992-ben meghalt. Valika néni az én anyósom. Most már volt anyósom. Csönd. Lilla nem erre számított. – Nem akarok veszekedni – folytatta gyorsan. – Apu szeretett téged. – Szeretett – felelte Juli. – Ahogy tudott. De a lakás jogszerűen az enyém. Nem tartozom senkinek semmivel. – De igazság szerint… – Igazság? – Juli elmosolyodott. – Lilla, igazságos az lett volna, ha egyszer harminc év alatt felköszöntesz születésnapomon. Vagy legalább üres kézzel telefonálsz, nem pénzt kérsz. Na, az lenne az igazság. – Megkeményedtél – mondta Lilla hidegen. – Az egyedüllét megkeményít. – Nem. Egyszerűen nem játszom tovább. Hetek teltek, lassan, nyúlósan. Juli ment dolgozni – kórházi takarítónőként –, hazatért, egyedül vacsorázott. A szomszéd néni, Klári néni néha átszólt egy tál pogácsával: – Julikám, hogy vagy? Nem vagy egyedül szomorú? – Nem vagyok. – Jön még a családod? – Már nem. – Jól is van – bólintott Klári néni hirtelen. – Mindig néztem őket és gondoltam: mikor jössz végre észhez, te kis balga. Okos lány vagy. Juli elmosolyodott. Először őszintén, hosszú idő óta. De a legnehezebb nem az volt, hogy a rokonok megsértődtek. Hanem a csend lett szokatlan, estefelé senkihez se szólhatott, senkinek sem főzött teát. Juli rájött: egész életében nem magáért élt. És most? Most magának kell megtanulnia élni. Ez jobban ijesztett, mint az összes sógornői szemrehányás együtt. Egy hónap múlva újra megjelent Valika. Figyelmeztetés nélkül. Kristóffal, anyóssal, Lillával. Egyszerre mind. Kinyitotta Juli az ajtót – s ott voltak. Az előszobában álltak, mint egy delegáció. Valika elöl, a többi mögötte. – No, Julika, – mondta Valika – észhez tértél? – Miben? – kérdezte Juli. – A lakás miatt. Eladnád már? Juli lassan egyikről a másikra nézett. Komolyan jöttek. Azt hitték, hogy egy hónap egyedüllét után összetörik. Hogy majd ő hívja vissza őket. – Gyertek be, – mondta. – Már itt vagytok. Leültek a konyhába. Anyós azonnal a hűtőt ellenőrizte. Lilla telefonozott. Valika Julival szemben ült, karba tett kézzel. – Juli, tudod, egyedül nem fogod bírni ezt a lakást. A rezsi, a felújítás! Minek neked ekkora hely? – Nekem tetszik ez a hely – felelte Juli nyugodtan. – De hát egyedül vagy! – szólt bele Lilla. – Nézd, találtam egy jó kis lakást: eladod ezt, veszel egy garzont a külvárosban. Hárommillió marad tisztán. Nekem egy, a gyerekkel. Kristófnak egy a tanuláshoz. Neked marad egy idősebb korodra. Juli csendben nézte Lillát. Magabiztos arc, ápolt körmök, drága táska. – Szóval, – mondta lassan –, nekem a külvárosba kéne költöznöm, hogy nektek is jusson egymillió? – Hát, ez igazságos! – háborgott Lilla. – Apa egész életében erre költött! – Nem – mondta Juli halkan. – Az államtól kapta. 1984-ben. Mint fiatal szakember. A felújítást már én fizettem. – Ne szórakozz már, Juli! – szólt bele Valika. – Csak jót akarunk. Hisz család vagyunk. Valami akkor elpattant Juliban. Katt – mint egy villanykapcsoló. – Család? – kérdezte. – Hol volt ez a család, mikor három éve műtöttek? Ki látogatott meg? Vali, te eljöttél? Valika fészkelődött a széken: – Hát, elfoglalt voltam… – És maga, Valika néni? – fordult Juli az anyósához. – Maga felhívott egyszer is? Anyós hallgatott. Az ablakot nézte. – Lilla? – folytatta Juli. – Tudtad egyáltalán, hogy kórházban voltam? – Senki se mondta – motyogta az. – Persze hogy nem. Mert nem érdekel senkit. Most sem. Nem hozzám jöttetek, lakásért jöttetek. – Julika, mi bajod van?! – kezdte Valika. – Semmi – vágott közbe Juli. – Csak annyi: vége. Értitek? Elfogyott a türelem. Felállt, kiment az ajtóhoz, kinyitotta. – Menjetek. Most azonnal. És többet ne gyertek. – Megőrültél?! – csattant Lilla. – Te ki vagy te, mi? Hisz teljesen idegen vagy ebben a családban! – Igen – bólintott Juli. – Hála Istennek. Valika felugrott: – Ha ezt Antal tudná! – Ha tudná – bólintott Juli. – Akkor megint rám parancsolna. Mint mindig. De már nincs. Most én döntök. – Meg fogod bánni! – sziszegte Lilla. – Ha öreg meg beteg leszel, úgyis hozzánk fogsz könyörögni! Juli elmosolyodott – szomorúan, fáradtan. – Lilla, már ötvennyolc éves vagyok. Harminc évig hittem, hogy ha kedves vagyok, akkor szeretni fognak. Ha mindenkinek engedek, majd értékelnek. És rájöttem, pont fordítva van: minél többet engedtem, annál többet követeltek tőlem. Szóval nem. Nem fogok könyörögni. Soha. Elmentek, szó nélkül. Valika vörös arccal, anyós összeszorított ajkával, Lilla utoljára becsapva az ajtót. Juli ott maradt a folyosón. Keze remegett, a halántéka lüktetett. Kiment a konyhába, leült a székre, és sírt. De nem sajnálatból. Megkönnyebbülésében. Egy héttel később hívta Klári néni: – Julika, hallottam, összevesztél mindenkivel? – Nem veszekedtem. Csak kimondtam az igazat. – Jól tetted. Figyelj, van egy unokám, Kati. Harmincéves, otthagyta a férjét, egyedül van, nem találja a helyét. Összehozzalak vele? Jó kislány, szorgalmas. Megismerkedtek. Kati csendes, félénk, könyvelőként dolgozik, kollégiumi szobát bérel. Néha átlátogatott Julikához teázni, hosszasan elbeszélgettek. – Mi lenne, ha ideköltöznél? – javasolta Juli váratlanul. – Üres a szoba. Fizeted a rezsit – más nem kell. Egy hónap múlva Kati beköltözött. Kiderült, mennyivel könnyebb vadidegennel együtt élni, ha tiszteli a teredet, nem szól bele, nem tanít ki semmire. Juli beiratkozott a könyvtárba is – oda, ahol annak idején dolgozott. Most olvasóként járt oda, olyan könyveket vitt ki, amikre addig sosem volt ideje. Néha eszébe jutottak a rokonok. Vajon hogy vannak? Valika, Kristóf? Lilla? Anyós? De eszébe se jutott felhívni őket. Fél év múlva Klári néni mesélte: – Hallottad? A sógornőd a fiához költözött. Kollégiumba. Azt mondja, vidéken egyedül már nagyon unja magát. – Helyes – felelte Juli. – Lilla meg férjhez ment. Valami vállalkozóhoz. Állítólag most nagy lábon él. – Örülök neki. Klári néni kíváncsian nézte Julit: – Nem vagy rájuk mérges? – Mire lennék? – Hogy nélküled is boldogulnak. Juli elmosolyodott: – Klári néni, ők mindig boldogultak volna nélkülem. Csak eddig ezt én nem fogtam fel. Este Juli az ablaknál ült. Odakint alkonyodott, lámpák, emberek siettek haza. Kati főzött a konyhában, csendesen énekelt magában. Juli arra gondolt: ez az igazi boldogság. Nem a rokonság elismerése. Hanem hogy ki tudod mondani: „nem” – s nem halsz bele a bűntudatba. És Önöknek volt már dolguk ráakaszkodó rokonokkal? Barátaim, ne feledjétek követni az oldalt, hogy ne maradjatok le az új történetekről!