Képzeld el, mesélek most neked, ahogy szívem diktálja. Gyerekkoromban az élet egy színes mesének tűnt, igazi összetartó családban nőttem fel, egy takaros öreg házban, ott a Rába folyó partján, nem messze Körmendtől. Hárman éltünk: én, anyu és apu. Anyu friss túrós rétesének illata belengte a szobát, apu mély hangján pedig esténként olyan történeteket mondott a Bakonyról meg az erdőkről, hogy szinte magam előtt láttam mindent. De tudod, a sors néha alattomos, sunyin lő tarkón, pont amikor azt hiszed, nem érhet baj. Egy napon anyám megbetegedett egyre többször járt le a mosoly arca szegletéről, a keze reszketett, végül egy szombathelyi kórházi ágy lett az utolsó színpada. Elment, és utána sötét szakadék tátongott közöttünk. Apu teljesen összetört, egyre mélyebbre süppedt a keserűségben, az otthonunk egy hang nélküli, széttört palackokkal teli sírrá vált.
A hűtő gyakran üresen állt, hallgatagon tanúskodott a szétesésünkről. Koszosan, éhesen, szégyentől ködös szemmel jártam Körmenden az iskolába. Tanárok kérdezgették, miért nincs kész a leckém, de hogy lett volna, amikor minden agyam zugában csak az motoszkált, hogyan élek túl még egy napot? A barátok szétszéledtek, a hátam mögött susogtak, az, ami jobban fájt bármilyen ütésnél, és a szomszédok is szánakozó pillantásokkal nézték, ahogy a házunk lassan romhalmazzá válik. Végül valakinek megesett rajtam a szíve, és értesítette a gyámügyet. Komor hivatalnokok érkeztek, aput térdre kényszerítették, elsírta magát, könyörgött még egy esélyért. Adtak neki egy hónapot egy vékonyka reményszálat a feneketlen szakadék szélén.
Ez az esemény kicsit magához térítette aput. Elrohant a boltba, rengeteg étellel tért vissza, együtt takarítottunk, hogy a ház halványan ugyan, de újra élni akarjon. Letette a pálinkát, s a tekintetében visszatért a régi tűz. Elhittem, hogy lehet még jó minden. Egy viharos estén, a villámlásban, félénken közölte: szeretne bemutatni nekem valakit. Megállt bennem az ütő máris túltette magát anyun? Esküdött, hogy anyu örökre a szívében marad, de nekünk szükségünk volt a páncélra az ítélkező hivatalnokok szemében.
Így lépett be az életünkbe új édesanyám, a keresztanyám: Ilona néni.
Elvittek Ilonához Veszprémbe, a városba, ami dombok közé bújik, kis házban élt, a Séd patakra kilátással, öreg almafák között. Ilona egy igazi energiabomba volt melegszívű, de roppant határozott, simogató hangjával, ölelő kezeivel. Volt egy fia, Zsombor, két évvel fiatalabb nálam, vékony csontú srác, de mosolya leszedte a fagyot a lelkemből. Első percben megtaláltuk a hangot rohangáltunk a kertben, másztunk a dombra, nevettünk, hogy fájt belé a gyomrunk. Hazafelé mondtam apunak, hogy Ilona olyan nekem, mint egy napsugár a sötétségben. Ő csak bólintott elgondolkodva. Néhány hét múlva eladtuk a körmendi házat, kiköltöztünk Veszprémbe kétségbeesett próbálkozás egy új kezdetért.
Lassan újra építkezni kezdtünk. Ilona olyan szeretettel vett körül, hogy begyógyultak a régi sebek megfoltozta rongyos ruhaimat, főzött nekem olyan fogásokat, hogy a szívem is megmelegedett, esténként együtt voltunk mind, Zsombor pedig mindig mondta a hülyeségeit, hogy nevessünk. Ő a testvérem lett, nem vér szerint, hanem a közös fájdalomban kovácsolódtunk össze ugyanúgy veszekedtünk, álmodtunk, kibékültünk, mintha sosem lett volna semmi más a világon. De hát a boldogság csak vendégségbe jár, jön is, megy is. Egy téli reggelen apu már nem tért haza. Egy telefon ébresztett minket meghalt, egy jeges úton autó ütötte el. Összetörtem, mintha magam is belefulladnék ebbe az égig érő gyászba. Megint megjelentek a gyámügyesek, hidegen, hajthatatlanul. Nem volt hivatalos gyámom, elvittek Ilona néni öleléséből, bedobtak egy veszprémi gyermekotthon sivár falai közé.
Az otthon maga volt a pokol kopott szürke falak, hideg ágyak, sírás és üres tekintetek. Vonszoltam magam, minden nap egyre nehezebb lett. Úgy éltem, mint egy kísértet, akit eldobott a világ, éjjelente lidérces álmok között vergődtem a végtelen magánytól. De Ilona nem engedett el minden vasárnap hozott kenyeret meg saját kötésű pulóvert, és olyan szívós reményt, amit csak ő tudott adni. Ő harcolt értem, futkározott hivatalról hivatalra, papírt írt alá papír után, sírt a jegyző előtt, csak hogy visszahozzon. A hónapok vánszorogtak, már azt hittem, ott pusztulok meg örökre. Aztán egy napon, borús reggelen hívott az intézet igazgatója: Pakold össze a cuccaidat. Jön az anyukád.
Kimentem, ott vártak Ilona néni és Zsombor a kapuban, arcukon a legmélyebb szeretet és kitartás fénye. Összecsuklottak a lábaim, úgy rohantam a karjukba, csorgott a könnyem, nem is bírtam mást mondani, csak azt: Anyu, köszönöm, hogy kihoztál ebből a gödörből! Esküszöm, méltó leszek a szeretetedhez! Ott értettem meg a család nem csak a vér; a család az a szív, ami kihúz a szakadékból, amikor semmilyen reményt nem látsz.
Visszakeveredtem Veszprémbe, a saját szobámba, a régi sulimba. Újra rendes élet várt: leérettségiztem, a Pannon Egyetemre mentem, aztán munkát találtam. Zsomborral örök barátságban maradtunk, mintha együtt állnánk a világgal szemben. Mindketten családot alapítottunk, de Ilona a mi anyánk megmaradt iránytűnknek. Minden vasárnap nála gyűlünk össze, klasszikus magyar ebéd vár, sármával és palacsintával, az ő nevetése meg keveredik az asszonyainkéval, mintha egymás nővérei lennének. Néha csak nézem, és el se hiszem, hogy ilyen csodát adott nekem az élet.
Ezerszer is hálát adok a sorsnak Ilonáért, a második anyámért. Nélküle elvesztem volna vagy az utcán kötöttem volna ki, vagy beleőrültem volna a magányba. Ő lett a világítótornyom a legsötétebb éjszakámon, soha nem felejtem el, hogy mekkora áldozatot hozott értem.
