– Treba mi vrlo star pas, – molila je žena u azilu.

Kata je podigla pogled s registracijskog dnevnika i zurila u posjetiteljicu. Za tri godine rada u skloništu “Prija” čula je svakakve molbe. Tražili su male, tražili mile, tražili “da ne linja” i “da se slaže s djecom”. Jedan je čovjek tražio psa “s tužnim očima, za fotkanje”. Ali ovako, to je bilo prvi put.

– Treba mi jako star pas – rekla je žena.

– Koliko star? – upitala je Kata oprezno.

– Najstariji koji imate. Deset, dvanaest godina. Što stariji, to bolje.

Žena je stajala za pultom i držala platnenu torbu. Niska, mršava, šezdesetih godina. Kosa joj je bila počešljana u čvrstu punđu iz koje je izbila jedna vlasić. Na nogama iznošene tenisice s uvaljanom prljavštinom, na ramenima jakna kaki boje, izblijedjela po šavovima. Lice smireno, bez osmijeha, ali i bez napetosti. Obično lice osobe koja točno zna zašto je došla.

– Pričekajte trenutak, provjerit ću kod Marine – rekla je Kata i otišla u spremište.

Marina, ravnateljica skloništa, rezala je kruh za večernje hranjenje. Nož je udarao o dasku za rezanje ravnomjerno, kao metronom. Na stolu pokraj stajao je lonac s ohlađenom kašom i hrpa aluminijskih zdjelica.

– Eno žena. Traži najstarijeg psa.

Marina je zaustavila nož.

– Najstarijeg?

– Da. Kaže, što stariji, to bolje.

– Čudno. Pozovi.

* * *

Žena se zvala Ljiljana Perković. Sjela je na stolicu u Marininom uredu, stavila torbu na koljena i preplela prste. Ruke su joj bile suhe, žilave, s kratkim noktima i sitnim pukotinama na zglobovima. Ruke osobe koja ih puno koristi – pere, čisti, kopa, liječi.

– Ljiljana, razumijete li da stari psi zahtijevaju posebnu njegu? – Marina je govorila blago, ali u glasu se čuo oprez. – Veterinarski troškovi, posebna hrana, često kronične bolesti. Zglobovi, bubrezi, srce. To nije lako i nije jeftino.

– Razumijem.

– Imate li iskustva s držanjem životinja?

– Imam.

– Recite, ako možete.

Ljiljana je zašutjela. Pogledala je kroz prozor na niz bokseva i komad ograde s oljuštenom zelenom bojom. Negdje tamo iza bokseva brujala je cesta.

– Sad mi živi Grga. Ima četrnaest godina. Mješanac labradora s nečim čupavim. Uzela sam ga iz skloništa u Osijeku prije dvije godine. Tada su ga htjeli eutanazirati jer ima artritis stražnjih nogu i nitko ga nije htio. Prije Grge bio je Tiško, mješanac, slijep na oba oka. Katarakta, uznapredovala. Uzela sam ga kad je imao jedanaest. Živio je kod mene godinu i pol. Prije Tiška – Nada, stara ovčarka s displazijom kukova. Nada je bila sa mnom osam mjeseci.

Nabrajala je mirno, bez patetike, kao da čita popis za kupovinu. Ali svako je ime izgovarala malo sporije od ostalih riječi. Kao da svakome daje još sekundu prisutnosti.

Marina je odložila olovku i skinula naočale.

– To znači da namjerno uzimate starije pse?

– Da.

– Smijem pitati – zašto?

Ljiljana je pogledala ravno u nju. Oči sive, mirne, bez izazova i bez objašnjenja.

– Zato što ih nitko drugi neće uzeti. Svi žele štence. Ili mlade, najviše do tri godine. A stari pas sjedi u boksu i čeka. I ne razumije zašto. Cijeli život je volio nekoga, spavao nekome u nogama, dočekivao na vratima. A onda je završio ovdje. Vlasnik je umro, ili se preselio, ili je jednostavno odlučio da je dosta. I njemu je ostalo možda godinu, možda dvije. Ne želim da tu godinu provede na betonskom podu.

U uredu je zavladala tišina. Čuo se kako netko od pasa laje iza zida – duboko, ritmično, bez ljutnje. Samo od čežnje.

– Idemo – rekla je Marina i ustala. – Pokazat ću vam nekoga.

Boksevi su stajali u dva reda, pokriveni škriljevcem. Mirisalo je na pse, stočnu hranu i klor kojim su prali podove ujutro. Pod nogama je pljuskalo – noću je padala kiša i voda se skupljala u kolotrazima od kolica za hranu.

Psi su ih dočekivali na razne načine. Mladi su jurili na rešetku, cviljeli, skakali, gurali njuške u pukotine između šipki. Jedan mršavi mužjak s odrezanim repom stajao je šutke i udarao prednjom šapom po metalu, ravnomjerno, uporno, kao da kuca na zatvorena vrata.

Ljiljana je išla i gledala. Na mladima se nije zadržavala. Nije ni usporila korak.

Marina je stala kod pretposljednjeg boksa.

– Evo. Dunja. Ima trinaest godina. Dovedena prije mjesec dana. Vlasnik umro, kći rekla – “ne treba nam, dijete ima alergiju.” Ostavili su je u hodniku skloništa u kutiji od televizora.

Dunja je ležala u daljem kutu na komadu kartona. Velika, riđosmeđa, s obješenim usnama i mutnim očima. Uši viseće, s riđim mrljama. Njuška sijeda – cijela, od nosa do čela, kao posuta brašnom. Stražnje noge ispružene nespretno, pod kutom, i vidjelo se da joj ustajanje teško pada. Pokraj je stajala zdjelica s netaknutom vodom.

Ljiljana je prišla rešetki i čučnula.

– Dunja.

Pas je podigao glavu. Nije ustao. Samo je podigao i pogledao. Oči vlažne, umorne, s crvenkastim bjeloočnicama. Rep se pomaknuo jednom, teško, na silu, i zamro.

– Ima problema s bubrezima – rekla je Marina tiho. – I srce. Kardiomiopatija. Veterinar kaže – godinu, možda godinu i pol. I to – uz dobru njegu i stalne lijekove.

Ljiljana se nije okrenula. Gledala je Dunju, a Dunja je gledala nju. Onda se pas polako, s vidnim naporom, podigao na prednje noge, povukao stražnje i napravio tri koraka do rešetke. Gurnula je njušku kroz šipke. Nos je bio topao i suh.

Ljiljana je provukla prste kroz rešetku i pomilovala Dunju po nosu, od nosa prema čelu, polako, kao što se mazi dijete koje spava. Pas je zatvorio oči.

– Uzimam je – rekla je Ljiljana.

Papirologija je trajala pola sata. Kata je popunjavala obrasce, stavljala pečate i kriomice pogledala kroz prozor na Ljiljanu koja je sjedila na klupi u dvorištu i držala Dunju na povodcu. Pas se prilijubio bokom uz njezinu nogu i nije se micao. Samo se nos pomicao – njušio je koljeno, rub jakne, vezice na tenisicama, prste ruke koja mu je ležala na leđima.

– Marina – dozvala je Kata šapatom. – Je li ona stvarno normalna? Ova žena?

Marina je prišla prozoru i pogledala u dvorište.

– Normalna je, Kata. Više nego normalna.

– Ali zašto joj stari psi? Oni su… pa… uskoro će umrijeti. To je uvijek bolno. Navikneš se, a onda – gotovo.

Marina je zašutjela. Prekrižila ruke na prsima. Onda je rekla, ne skidajući pogled s prozora:

– Znaš, dvadeset godina radim u skloništu. Vidjela sam stotine ljudi. Dođu, odaberu, odvedu. Polovina nazove za mjesec dana: “Uzmite natrag, grize namještaj.” Ili: “Selimo se, ne možemo s njim.” Ili jednostavno prestanu javljati se na telefon. A ova žena – ona ne bira. Ona uzima one koje su svi već ostavili. One na koje nitko ni ne gleda. To je, Kata, sasvim druga stvar.

Kata je spustila pogled i zašutjela. Potpisala je posljednju stranicu, upisala datum i izašla u dvorište.

– Ljiljana, sve je spremno. Evo vam upute za Dunjine lijekove. Veterinar je ispisao shemu. Tablete za bubrege – ujutro i navečer, s hranom. Srčane jednom dnevno, na prazan želudac. I kontrolni pregled za dva tjedna, kod našeg doktora ili vašeg.

Ljiljana je uzela papire, pažljivo ih presavila na četiri i spremila u torbu. Izvukla je odatle stari ovratnik – širok, mekan, od iznošenog cerada, s teškom kopčom. Prekopčala je Dunju.

– Ovaj će joj biti udobniji. Ne pritišće vrat. Svojima uvijek kupujem takve.

Kata je gledala kako odlaze. Ljiljana je išla polako, prilagođavajući se kratkom šapkavom koraku psa. Dunja je kaskala pokraj nje, malo šepajući na stražnju lijevu. Na vratima se Ljiljana zaustavila, sagnula se i popravila ovratnik. Onda je nešto rekla Dunji tiho, samo usnama, pa Kata nije čula. Dunja je podigla sijedu njušku i liznula joj ruku.

Izašle su kroz vrata i skrenule udesno, prema autobusnoj stanici.

Mjesec dana kasnije Marina je dobila poruku. Fotografija: Dunja leži na debelom kariranom pokrivaču, ispružila noge. Pokraj zdjelica s vodom i stara plišana patka bez jednog oka. Njuška još uvijek sasvim sijeda, ali oči čistije. Svjetlije. Bez one mutnoće iz boksa. Rep na fotografiji zamućen. Očigledno je mahao.

Ispod fotografije tekst: “Dunja se smjestila. Prvi tjedan se bojala, stiskala se uza zid. Onda mi se ušla u krevet usred noći i otad spava tamo, iako joj steljem na podu. Voli kad je češem iza desnog uha. Lijevo ne da, vjerojatno je boli. Bubrezi stabilni, veterinar zadovoljan. Grga se navikao, ne ljubomoriše. Leže zajedno na balkonu kad se pojavi sunce. Hvala vam.”

Marina je pročitala. Onda je pročitala još jednom. Zatvorila je mobitel, zavalila se na naslon stolca i dugo gledala u strop na kojem se širila stara mrlja od vlage.

Na stolu je ležao popis pasa za premještaj u drugi krug. Dvadeset i tri imena. Dob od dvije do pet godina. Mladi, snažni, s dobrim izgledima. Svaki sa svojom pričom, svojom nadom.

A na samom kraju, dopisan rukom olovkom, stajao je Baron. Četrnaest godina, mužjak, mješanac, doveden iz stana nakon smrti vlasnice. Gluh na lijevo uho. Hoda polako. Jede malo. U stupcu “interes posjetitelja” – crtica.

Marina je uzela mobitel i napisala: “Ljiljana, stigao nam je Baron. 14 godina. Tih, miran. Ako budete spremni, javite.”

Odgovor je stigao za četiri minute. Ne za sat, ne za dan. Za četiri minute: “Dolazim u subotu. Pripremit ću mjesto.”

Marina se nasmiješila. Spremila je mobitel u džep haljine.

Iza zida je gluh zalajao Baron. Ne na nekoga. Samo u prazninu, kako laju stari psi kad im se nešto sanja. Nešto iz prošlosti, iz vremena kad je dom još bio dom, a ne sjećanje.

Ljiljana je došla u subotu, kako je rekla. Ušla je u sklonište točno u deset ujutro, u istim tenisicama, s istom torbom. Na licu – isti smireni izraz.

Kata ju je dočekala na ulazu. Htjela je nešto reći, ali umjesto toga samo je kimnula i povela je do trećeg boksa.

Putem nije izdržala.

– Ljiljana, smijem pitati?

– Smiješ.

– Nije li vam teško? Kad oni… odu?

Ljiljana je išla, ne usporavajući korak. Tenisice su pljuskale po poznatim lokvama.

– Teško je.

– I opet uzimate nove?

– Opet.

Kata je zašutjela. Onda tiho:

– Zašto?

Ljiljana se zaustavila. Okrenula se prema Kati i pogledala je smireno, bez uvrede, bez patetike.

– Kad je Nada umirala, ležala mi je na koljenima, na čistoj plahti, i ja sam je gladila po glavi. Cijelu noć. A mogla je umrijeti ovdje, u boksu, na kartonu. Sama. Meni je bilo teško poslije. Još mi je teško kad se sjetim. A njoj nije. Njoj je bilo mirno. Vidjela sam to po očima, po disanju, po tome kako je opustila šape. Ne radi se o meni, Katarina. Radi se o njima.

Kata se okrenula i brzo protrljala oči nadlanicom. Onda je rekla, već uobičajenim, radnim glasom:

– Idemo. Baron čeka.

Baron je ležao u kutu boksa, taman, težak, s opuštenim trbuhom i sijedom bradom na donjoj čeljusti. Kad je ugledao ljude, nije ustao. Podigao je jedno uho, zdravo, desno, i pogledao. Onim izrazom koji imaju stari psi kad više ni na što ne računaju, ali još nisu prestali primjećivati.

Ljiljana je čučnula kraj rešetke. Izvadila je iz torbe komad piletine, umotan u salvetu. Pružila kroz šipke.

Baron je onjušio. Uzeo oprezno, mekim usnama, kako se uzima nešto krhko. Sažvakao polako.

Ljiljana ga je pomilovala po čelu. Gruba dlaka, topla koža, staračke izrasline iznad obrva.

– Eto – rekla je Ljiljana tiho. – Idemo doma.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

three × 5 =

– Treba mi vrlo star pas, – molila je žena u azilu.
Útmutatás nélkül Sándornak üzenet érkezett a Messengerbe: fénykép egy kockás papírlapról, kék tollal írt, ferdén döntött betűkkel, legalul aláírás: „A nagyapád, Károly”. Mellette anyja rövid üzenete: „Most már így ír. Ha nem szeretnél, nem muszáj válaszolnod”. Sándor belenagyított a fotóba, hogy ki tudja betűzni a sorokat. „Sanyika, szervusz. A konyhából írok. Szereztem új barátot – vércukormérő. Reggelente dörmög, ha túl sok kenyeret eszem. Az orvos mondta, többet kéne sétálni, de hová is mennék, ha mindenki a temetőben van, te pedig a nagy Pesten. Hát járok az emlékeimben. Ma például eszembe jutott, amikor ’79-ben a fiúkkal vagonokat rakodtunk a Keletiben. Filléreket fizettek, de néha sikerült elcsenni egy-két láda almát. Ládák, fából, két füllel. Az almák savanyú, zöldek, de mégis ünnep. Ott, a sínek mellett bontottuk, cementes zsákokon. Kéz szürke, köröm piszkos, fogak alatt serceg a por. De valahogy ízlett így is. Csak úgy eszembe jutott. Nem akarok okítani. Neked már a magad útja van, nekem meg az orvosi leletek. Ha van kedved, írj, milyen az idő nálatok, s hogy halad a vizsgaidőszak. Nagyapád, Károly.” Sándor elmosolyodott: „Vércukormérő”, „leletek”. Legalul a Messenger jelzése: „Egy órája küldve”. Már próbált hívni anyját, de nem vette fel. Most már tényleg „így van”. Átlapozta a beszélgetést. Még egy éve jött az utolsó üzenet nagyapától: rövid hangfelvétel, ünnepi jókívánság, egy „hogy megy a suli”. Akkor Sándor csak egy smileyt küldött, aztán eltűnt. Most hosszasan nézte a kockás papírról készült fotót, aztán megnyitotta a válaszablakot. „Nagyapa, szia. Itt most plusz három fok van és eső. Vizsgaidőszak közeleg. Az alma már százhúsz forint kilója. Nálunk rosszul áll az alma. Sándor.” Gondolkodott, kitörölte a „Sándor”-t, odírta csak: „Unokád, Sándor” – és elküldte. Néhány nap múlva anyja új képet továbbított. „Sanyika, jó napot. Megkaptam a leveled, háromszor is elolvastam. Gondoltam, rendesen válaszolok. Nálunk ugyanolyan idő van, mint nálatok, csak kevesebb a menő pocsolya. Reggel hó, délben víz, estére jéghéj. Már majdnem elestem párszor, de talán még nincs itt az ideje. Ha már szóba került az alma, elmesélem az első rendes munkámat. Húsz voltam, szerelvénygyárban kezdtem. Ott örök a zűr, zaj, por az orrban. Volt munkáskantáros nadrágom, a folt már sose jött ki, akármennyit mostam. Az ujjamon mindig seb, a köröm alatt olaj. Mégis büszke voltam, hogy van belépőkártyám, s úgy sétálok be a gyárkapun, mint nagy emberek. A legjobb mégse a fizetés volt, hanem az ebéd. A menzán nehéz tálban adták a borscsot, s ha korán mentem, kenyér is több jutott. Egy asztalhoz ültünk a fiúkkal, csöndben. Nem azért, mert nincs mit mondani, hanem mert fáradtak voltunk. A kanál néha nehezebbnek tűnt, mint az anyáskulcs. Te most biztos a laptopodnál ülsz, s azt hiszed, ez már történelem. Én meg ezen töprengek: boldog voltam-e akkor, vagy csak nem gondolkodtam. Ti mit csináltok ott a tanuláson kívül? Dolgozol valahol? Vagy manapság már csak startupokat találtok ki? Nagyapád, Károly.” Sándor sorban állva az egyik budapesti gyrososnál olvasta a választ. Körülötte kiabálás, veszekedés, hangos reklám. A borcsra és a nehéz tálra vissza-visszagondolt. Ott helyben, a pultnak dőlve írta a választ. „Nagyapa, szia. Kis keresetért futárként dolgozom. Étel, néha papírokat viszek. Nincs belépőkártyám, csak egy alkalmazás, ami mindig lefagy. Néha útközben eszem, a leghétköznapibb kaját, nem lopok, csak nincs idő hazamenni. Lépcsőházban, kocsiban a barátommal. Csendben. Boldogság? Nem tudom. Nincs idő gondolkodni. De menzás borcs jól hangzik. Unokád, Sándor.” A „startupokról” is akart írni, de hagyta, inkább a nagyapa képzelje hozzá. A következő levél hirtelen rövidebb lett. „Sanyika, szia. A futárkodás komoly dolog. Most már nem a számítógép előtt ülő fiúként, hanem mindig siető sportcipős emberként képzellek el. Ha már munkáról beszéltél, mesélek én is: építkezésen vállaltam pluszmunkát. Akkoriban pénz kellett, s két műszak között téglát cipeltem az ötödikre fából ácsolt lépcsőkön. Por mindenütt: orr, szem, fül. Este, ahogy levettem a bakancsom, kiszórtam belőle a homokot. A nagymamád szidott, amiért tönkretettem a linóleumát. Mégis, nem a fáradtság maradt meg bennem, hanem egy apróság. Volt ott egy Sanyi bácsi, mindenki csak így hívta. Mindig hamarabb jött, leült egy fejre fordított vödörre, zöldséget pucolt. Régi fazékba tette, amit hazulról hozott. Ebédidőben feltette a rezsóra, s az egész emeleten főtt krumpli illata terjengett. Kézzel ettük, zacskóból sóztuk. Sosem ettem finomabbat. Most nézek itthon egy szatyrot, teli boltban vett krumplival, s már nem az. Talán nem is a krumpli, az élet változott. Te mit eszel, ha fáradt vagy? Nem rendelést, hanem valami igazit. Nagyapád, Károly.” Sándor nem írt egyből vissza. Gondolkodott, mit is mondjon „igazi” ételről. Eszébe jutott a kollégiumi tél, 12 órás műszak után, amikor egy éjjeli boltban vett egy zacskó fagyasztott gombócot, s megfőzte az összekarcolt közös fazékban, amiben előtte más virslit főzött. A gombóc szétesett, vize zavaros lett, de mindet megette, állva, az ablaknál. Két nap múlva csak visszaírt. „Nagyapa, szia. Ha elfáradok, rántottát eszem. Kettő-három tojás, néha virslivel. A serpenyő már rémesen néz ki, de jó rántottát süt. A koliban nincs Sanyi bácsi, csak egy szomszéd, aki mindig odaéget valamit és káromkodik. Sokat írsz az ételről. Akkor voltál éhes, vagy most vagy? Unokád, Sándor.” Amint elküldte, megbánta az utolsó kérdést. Durvának érezte. Már késő volt törölni. A válasz váratlanul gyorsan megjött. „Sanyika. Jó a kérdés: éhes voltam-e? Fiatal voltam, mindig enni akartam, de nem csak levest, krumplit. Motort, új cipőt, külön szobát, hogy ne halljam apámat köhögni. Akartam, hogy becsüljenek. Boltban ne számoljam a pénzt, a lányok meg nézzenek rám. Most már eszem elég rendesen, az orvos szerint túl is sokat. Az evésről azért írok, mert azt könnyű megfogni, felidézni. Egy leves íze egyszerűbb, mint a szégyené. Ha már rákérdeztél, elmondok egy történetet. De nem teszek belőle tanulságot. Huszonhárom voltam. Már együtt jártam a leendő nagymamáddal, de hullámzó volt a kapcsolat. A gyárban szóltak, hogy visznek csapatot a Borsodba. Jó pénz volt ott, hamar lehetett autóra gyűjteni. Lelkesen vártam, már elképzeltem magam, amint visszajövök, veszek egy Ladát, s viszem őt a városban. Csakhogy a nagymamád mondta, ő nem megy velem. Anyja beteg, munkája van, barátnői. Nem bírná a hideget, sötétséget. Én meg, hogy visszahúz, s ha szeret, támogat. Még durvábban is mondtam. Végül elmentem egyedül. Fél év után már nem írtunk egymásnak. Két év múlva pénzzel és kocsival tértem haza, addigra ő új házasságban élt. Sokáig mondtam mindenkinek, hogy elárult, én meg érte mindent megtettem… De valójában a pénzt és a vasat választottam az ember helyett. Sokáig úgy tettem, mintha csak ez lett volna a helyes döntés. Ez volt akkor a legnagyobb étvágy. Azt kérdezted, mit éreztem? Akkor azt, hogy igazam van. Aztán sok évig csináltam úgy, mintha semmit sem éreznék. Ha nem szeretnél válaszolni, megértem. Tudom, most nem érsz rá öregemberes történetekre. Nagyapád, Károly.” Sándor többször is elolvasta. A „szégyen” szó megakadt benne. Úgy érezte, magyarázatot keres, de a nagyapa nem ad. Új üzenetben azt írta: „Bánod?” – törölte. Aztán: „Mi lett volna, ha maradsz?” – törölte azt is. Végül mást küldött el. „Nagyapa, szia. Köszönöm, hogy leírtad mindezt. Nem tudom, ilyenkor mit kell mondani. Nálunk otthon a nagymamáról mindenki úgy beszél, mintha mindig csak ő lett volna, más lehetőség sose létezett. Nem ítéllek el. Nemrég én is választottam munkát ember helyett. Volt egy lány, akkor kezdtem futárkodni, kaptam jó műszakokat. Állandóan dolgoztam. Ő mondta, alig lát, mindig a telefonomon lógok, feszült vagyok. Azt válaszoltam, kibírjuk, csak most dolgozni kell. Végül azt mondta, elfáradt a várakozásban. Erre én, hogy ez az ő baja. Én is mondtam durvábban, de nem idézem. Most, hogy este tizenegykor beérek a koliba, felmelegítem a rántottámat, néha arra gondolok, hogy a pénzt és a kiszállítást választottam az ember helyett. És szintén úgy teszek, mintha helyes lenne. Talán családi hagyomány ez. Sándor.” A következő levél már vonalas lapon érkezett – anya szóban magyarázta, elfogyott a kockás füzet. „Sanyika. A családi hagyomány… nálunk amúgy is mindent rokonokra kenünk. Iszik – mert nagyapa is ivott. Kiabál – mert a nagymama szigorú volt. De valójában minden alkalommal újra magad választasz. Csak néha félelmetes kimondani, így egyszerűbb az öröklődésre fogni. Mikor visszajöttem Borsodból, új életet akartam. Autó, kolis szoba, pénz a zsebben. Esténként ültem az ágyon, s nem tudtam, magammal mit kezdjek. A barátok elmentek, a gyárban új főnök, otthon csak por és a régi rádió. Egyszer elmentem a házhoz, ahol a nem-lett-nagymamád lakott. Át az úton álltam, néztem az ablakokat. Egyikben fény, másikban sötét. Ott álltam, míg teljesen át nem fagytam. Láttam, ahogy babakocsit tol kifelé – mellette egy férfi, belékarol, együtt mennek, beszélgetnek, nevetnek. Én meg elbújtam a fa mögé, mint egy gyerek. Figyeltem, amíg el nem tűntek a sarkon. Akkor értettem meg, hogy senki sem árult el. Én mentem a magam útján, ő az övén. Elismerni magamnak, csak tíz évvel később tudtam. Írtad, hogy munkát választottál a lány helyett. Talán nem is a munkát, hanem magadat választottad. Talán most fontosabb, hogy kirángasd magad az adósságból, mint mozizni. Ez nem jó, nem rossz, csak tény. A legszomorúbb, hogy ritkán mondjuk ki egymásnak őszintén: „most ez fontosabb nekem, mint te”. Inkább szépítenénk, aztán mindenki megbántódik. Ezt nem azért írom, hogy visszamenj hozzá. Fogalmam sincs, kéne-e. Talán egy nap majd állsz egy ismerős ablak alatt, s rájössz, kimondhattad volna őszintébben. Öreg nagyapád, Károly.” Sándor a folyosói ablakpárkányon ült, a telefon melegítette a tenyerét. Odakint autók húztak el a pocsolyákban, valaki cigizett a bejáratnál. Szomszéd szobában zene, a basszus dübörgött. Hosszan gondolkodott a válaszon. Felidézte, amikor ő is az ex-barátja ablaka alatt állt, már nem vette fel neki a telefont a lány. Nézte a függönyt, a fényt, gondolta: talán most kiáll, meglátja. Nem történt meg. Ezt írta: „Nagyapa, szia. Én is álltam ablak alatt. Akkor is elbújtam, mikor megláttam, hogy kijött egy sráccal. Neki hátizsák, a lánynál bevásárlószatyor. Nevettek. Azt éreztem, kitöröltek az életből. Most, ahogy olvaslak, lehet, én magam léptem ki. Te tíz év után értetted meg. Remélem, nekem előbb sikerül. Nem futok utána. Talán csak nem teszek úgy, mintha mindegy lenne. Unokád, Sándor.” A következő levél már egy új témáról szólt. „Sanyika. Régebben kérdeztél a pénzről. Azért nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Most megpróbálom. A mi családunkban a pénz olyan, mint az időjárás. Vagy akkor beszéltünk róla, ha nagyon rossz volt, vagy ha véletlenül jól álltunk. Az apád gyerekként egyszer megkérdezte, mennyit keresek. Épp jól jött ki a lépés, többet kaptam, mint szokás. Kimondtam a számot, ő nagy szemekkel: „Azta, gazdag vagy!” – én meg nevettem, hogy ez semmi. Pár év múlva elbocsátottak, fele lett a fizetésem. Megint kérdezte: „Ennyi? Miért ilyen kevés?” – Rákiabáltam, hogy nem érti, hálátlan, stb. Ő csak próbálta összehasonlítani a számokat. Évekig gondoltam rá, mikor tanítottam meg, hogy a pénzről velem ne beszéljen. Felnőtt, sosem kérdezett, csak dolgozott, dobozokat cipelt, gépet javított másoknak. Én meg azt vártam, magától rájön, hogy nekem nehéz. Veled nem akarom elrontani. Ezért most egyenesen: kis nyugdíjam van, de a gyógyszerre, ételre elég. Kocsira már nem gyűlik, nem is kell. Most csak új fogsorra rakok félre, a régi már nem bírja. És te? Megvagy? Nem úgy kérdezem, hogy most pénzt utalok meg zoknit veszek. Csak érdekel, nem éhezel-e vagy alszol-e a padlón. Ha kínos válaszolni, elég annyi is: „rendben”, megértem. Nagyapád, Károly.” Sándor belül összeszorult. Eszébe jutott, gyerekként az apját is kérdezte, mennyit keres, de csak vicc vagy ideges „majd megtudod” volt a válasz. Így nőtt fel azzal: pénzhétről nem kérdezünk – szégyen. Sokáig gondolkodott, majd ezt írta: „Nagyapa, szia. Nem éhezem, nem alszom a földön. Van ágyam – matraccal, nem a legjobb, de jó. Magam fizetem a kollégiumot, az apámmal így egyeztünk. Néha késnek a befizetéseim, de még nem raktak ki. Ennivalóra elég, ha nem vásárolok fölösleges dolgokat. Ha nagyon szorít, több műszakot vállalok, de akkor napokig zombiként járok. Ez az én választásom. Furcsa, hogy te kérdezel, én meg nem merem, hogy „nagyapa, neked elég?”. De te már válaszoltál. Könnyebb lenne, ha csak annyit írnál, „nálam ok minden” és kész. De látom: én szoktam meg, hogy a felnőttek nem beszélnek ilyenekről. Köszi, hogy írtál a pénzről. Sándor” Sokáig nézte még a telefont, majd új üzenetet küldött: „Ha egyszer szeretnél valamit, de nem jön ki a nyugdíjadból, szólj. Nem ígérem, hogy meg tudom venni, de legalább tudom.” Gyorsan elküldte, mielőtt meggondolná. A nagyapa válasza eddig volt a legkuszább, görbülő, dülöngélő betűk, összefutó sorok. „Sanyika. Elolvastam, amit írtál, hogy ’ha majd nekem nem elég’. Először azt akartam írni, hogy semmire sincs szükségem. Hogy megvan mindenem, vén vagyok, elég, ha van gyógyszerem. Aztán majdnem poénkodtam, hogy ha valami nagyon kell, talán motorkerékpárt kérek. Aztán rádöbbentem: egész életem a kemény férfit játszottam, aki mindent bír. Most meg egy vénember vagyok, aki egy kis szívességet sem mer kérni az unokájától. Szóval mondom inkább így: ha egyszer tényleg kell valami, és nem tudom megvenni, nem teszek már úgy, mintha nem számítana. De még most van teám, kenyerem, gyógyszerem, meg a leveleid. Ez nem közhely, sorba írom őket. Eddig azt hittem, teljesen más világban élünk: te ezekkel az… applikációkkal, én a rádiómmal. Most olvaslak, s azt érzem, sok bennünk a közös. Egyikünk sem szeret kérni. Mindketten úgy teszünk, mintha mindegy lenne, pedig nem. Ha már ezen az őszinte úton vagyunk, még elmesélek valamit, amiről családban nem beszélünk. Nem tudom, mit gondolsz majd róla. Mikor megszületett az apád, nem voltam kész rá. Épp új munka, koliszoba, úgy éreztem, most indul az élet, aztán a gyerek: sírás, pelenka, álmatlan éj. Éjszakás műszak után ordított, ideges lettem. Egyszer annyira bedühödtem, hogy a cumisüveget a falhoz vágtam. A tej szétfolyt a padlón, nagymamád sírt, a gyerek üvöltött, én álltam ott és azt kívántam, bárcsak menekülhetnék. Nem mentem el. Sokáig csak idegrohamnak meséltem be, de tényleg majdnem elhagytam őket. Ha akkor elmegyek, most nem írnánk egymásnak. Nem tudom, neked kell-e ezt tudnod. Talán csak annyiért, hogy lásd: nagyapád se hős, sem példakép. Csak egy ember, aki néha szeretett volna eltűnni. Ha ezután nem akarsz többet írni, megértem. Nagyapád, Károly” Sándor olvasott, s fölváltva lett hideg, majd meleg belül. A fejében a nagyapa képe eddig meleg pléd és narancsillat volt karácsonykor – most ebben kövér felnőtt, közös szoba, síró gyerek, tej a parkettán is élt. Eszébe jutott: múlt nyáron gyerektáborban dolgozott, egyszer rákiabált egy fiúra, aki folyton nyafogott. Megfogta a vállát, túl erősen – a fiú elsírta magát. Sándor nem tudott aludni utána, attól félt, belőle is rossz apa lesz. Sokáig bámulta a képernyőt. Automatikusan pötyögte: „Nem vagy szörnyeteg.” Törölte. „Úgyis szeretlek.” Törölte – maga is zavarba jött ettől a szótól. Végül ezt küldte el: „Nagyapa, szia. Nem hagyok fel a levélírással. Nem tudom, mit kellene írni ilyenekre. Nálunk otthon erről sose beszélnek: haragról, elvágyódásról. Nálunk vagy hallgatnak, vagy poénkodnak. Tavaly nyáron táboroztam. Volt ott egy fiú, aki mindig sírt, haza akart menni. Egyszer elvesztettem a türelmem, rákiabáltam, s magam is megijedtem magamtól. Utána egész éjszaka azon rágódtam, milyen rossz ember vagyok, apának nem lennék való. Amit írtál, emiatt nem vélek rólad rosszabbul. Inkább: ettől vagy élő. Nem tudom, leszek-e valaha ilyen őszinte a saját gyerekemmel – ha lesz. Talán megpróbálom nem tenni úgy, mintha mindig igazam lenne. Köszönöm, hogy nem mentél el akkor. Sándor.” Elküldte – s először várta, nem udvariasságból, hanem igazán, hogy válasz jöjjön. Két nap múlva érkezett. Most anya nem képet küldött, hanem írta: „Átállt hangüzenetre, csak kérte, ne ijessz vele. Lemásoltam.” A képernyőn újabb vonalas lap fényképe jelent meg. „Sanyika. Olvastam a leveled, s arra gondoltam, már most bátrabb vagy, mint én voltam a korodban. Legalább beismered, ha félsz. Én akkor mindent tagadtam, s inkább bútort törtem. Nem tudom, jó apa leszel-e. Nem is tudhatod. Ez útközben derül ki. De már az is sokat jelent, hogy foglalkoztat. Azt írtad, élő vagyok neked. Ez talán a legszebb dicséret, amit eddig kaptam: rám eddig csak azt mondták „makacs”, „bogaras”, „viharos”. Élőnek régen hívtak. Most, ha már ilyen messzire jutottunk, kérdezek én is. Ha valaha úgy érzed, untatlak a történeteimmel, szólj. Írhatok ritkábban, csak ünnepekkor is. Nem akarok rád telepedni a múltammal. És még valami. Ha szeretnél valaha csak úgy, ok nélkül meglátogatni, itthon leszek. Van szabad kisszék, és egy tiszta bögre. Tiszta – ellenőriztem. Nagyapád, Károly” Sándor elmosolyodott a bögrés mondaton. Elképzelte a konyhát, a széket, az asztalon a vércukormérőt, radiátor mellett a krumplis szatyrot. Elővette a telefont, készített egy képet a saját kolis konyhájukról: a mosogató tele edénnyel, a rettegett serpenyő, egy doboz tojás, vízforraló, két bögre – egyik letört füllel. Az ablakpárkányon villa a befőttesüvegben. A fotót elküldte, majd ezt írta hozzá: „Nagyapa, szia. Itt a mi konyhánk. Kettő szék, bögre is akad. Ha egyszer csak úgy jönnél, itthon leszek. Hát, majdnem otthon. Nem untatsz. Néha nem tudom, mit válaszoljak, de mindig elolvasom. Ha szeretnél, mesélj valami olyat, ami nem munka vagy evés. Olyat, amit sosem mondtál még senkinek – nem mert szégyellted, csak mert nem volt kinek. S.” Megnyomta a „küldés”-gombot, s akkor döbbent rá: olyan kérdést tett fel, amit eddig soha egy felnőttnek sem a családjában. Letette a telefont, a képernyő elaludt. A tűzhelyen lassan sistergett a rántotta. A szomszéd szobából nevetés hallatszott. Sándor megfordította a tojásokat, lekapcsolta a gázt és leült a kis székre, elképzelte, hogy egyszer ott ül majd vele szemben az öreg, bögre a kezében, és már élőben mondja a történeteket. Nem tudta, tényleg eljön-e a Nagyapa és mi lesz tovább. De attól, hogy volt valaki, akinek elküldhette a piszkos konyháját és azt, hogy „nálad mi újság?”, hirtelen nyugalmat, sőt meghatódást érzett. Elővette a telefont, végigpörgette a beszélgetést: kockás lap, vonalas lap, rövid „S.” sorok. Visszafordította a készüléket a kijelzővel lefelé, hogy rögtön lássa, ha új üzenet jön. A rántotta kihűlt, de lassan, meg-megállva mégis megette, mintha valakivel közösen enné. Konkrét „szeretlek” szóval nem telt el egyik üzenet sem. De a sorok között már benne volt valami – s most, egyelőre ennyi is elég volt mindkettőjüknek.