Útmutatás nélkül Sándornak üzenet érkezett a Messengerbe: fénykép egy kockás papírlapról, kék tollal írt, ferdén döntött betűkkel, legalul aláírás: „A nagyapád, Károly”. Mellette anyja rövid üzenete: „Most már így ír. Ha nem szeretnél, nem muszáj válaszolnod”. Sándor belenagyított a fotóba, hogy ki tudja betűzni a sorokat. „Sanyika, szervusz. A konyhából írok. Szereztem új barátot – vércukormérő. Reggelente dörmög, ha túl sok kenyeret eszem. Az orvos mondta, többet kéne sétálni, de hová is mennék, ha mindenki a temetőben van, te pedig a nagy Pesten. Hát járok az emlékeimben. Ma például eszembe jutott, amikor ’79-ben a fiúkkal vagonokat rakodtunk a Keletiben. Filléreket fizettek, de néha sikerült elcsenni egy-két láda almát. Ládák, fából, két füllel. Az almák savanyú, zöldek, de mégis ünnep. Ott, a sínek mellett bontottuk, cementes zsákokon. Kéz szürke, köröm piszkos, fogak alatt serceg a por. De valahogy ízlett így is. Csak úgy eszembe jutott. Nem akarok okítani. Neked már a magad útja van, nekem meg az orvosi leletek. Ha van kedved, írj, milyen az idő nálatok, s hogy halad a vizsgaidőszak. Nagyapád, Károly.” Sándor elmosolyodott: „Vércukormérő”, „leletek”. Legalul a Messenger jelzése: „Egy órája küldve”. Már próbált hívni anyját, de nem vette fel. Most már tényleg „így van”. Átlapozta a beszélgetést. Még egy éve jött az utolsó üzenet nagyapától: rövid hangfelvétel, ünnepi jókívánság, egy „hogy megy a suli”. Akkor Sándor csak egy smileyt küldött, aztán eltűnt. Most hosszasan nézte a kockás papírról készült fotót, aztán megnyitotta a válaszablakot. „Nagyapa, szia. Itt most plusz három fok van és eső. Vizsgaidőszak közeleg. Az alma már százhúsz forint kilója. Nálunk rosszul áll az alma. Sándor.” Gondolkodott, kitörölte a „Sándor”-t, odírta csak: „Unokád, Sándor” – és elküldte. Néhány nap múlva anyja új képet továbbított. „Sanyika, jó napot. Megkaptam a leveled, háromszor is elolvastam. Gondoltam, rendesen válaszolok. Nálunk ugyanolyan idő van, mint nálatok, csak kevesebb a menő pocsolya. Reggel hó, délben víz, estére jéghéj. Már majdnem elestem párszor, de talán még nincs itt az ideje. Ha már szóba került az alma, elmesélem az első rendes munkámat. Húsz voltam, szerelvénygyárban kezdtem. Ott örök a zűr, zaj, por az orrban. Volt munkáskantáros nadrágom, a folt már sose jött ki, akármennyit mostam. Az ujjamon mindig seb, a köröm alatt olaj. Mégis büszke voltam, hogy van belépőkártyám, s úgy sétálok be a gyárkapun, mint nagy emberek. A legjobb mégse a fizetés volt, hanem az ebéd. A menzán nehéz tálban adták a borscsot, s ha korán mentem, kenyér is több jutott. Egy asztalhoz ültünk a fiúkkal, csöndben. Nem azért, mert nincs mit mondani, hanem mert fáradtak voltunk. A kanál néha nehezebbnek tűnt, mint az anyáskulcs. Te most biztos a laptopodnál ülsz, s azt hiszed, ez már történelem. Én meg ezen töprengek: boldog voltam-e akkor, vagy csak nem gondolkodtam. Ti mit csináltok ott a tanuláson kívül? Dolgozol valahol? Vagy manapság már csak startupokat találtok ki? Nagyapád, Károly.” Sándor sorban állva az egyik budapesti gyrososnál olvasta a választ. Körülötte kiabálás, veszekedés, hangos reklám. A borcsra és a nehéz tálra vissza-visszagondolt. Ott helyben, a pultnak dőlve írta a választ. „Nagyapa, szia. Kis keresetért futárként dolgozom. Étel, néha papírokat viszek. Nincs belépőkártyám, csak egy alkalmazás, ami mindig lefagy. Néha útközben eszem, a leghétköznapibb kaját, nem lopok, csak nincs idő hazamenni. Lépcsőházban, kocsiban a barátommal. Csendben. Boldogság? Nem tudom. Nincs idő gondolkodni. De menzás borcs jól hangzik. Unokád, Sándor.” A „startupokról” is akart írni, de hagyta, inkább a nagyapa képzelje hozzá. A következő levél hirtelen rövidebb lett. „Sanyika, szia. A futárkodás komoly dolog. Most már nem a számítógép előtt ülő fiúként, hanem mindig siető sportcipős emberként képzellek el. Ha már munkáról beszéltél, mesélek én is: építkezésen vállaltam pluszmunkát. Akkoriban pénz kellett, s két műszak között téglát cipeltem az ötödikre fából ácsolt lépcsőkön. Por mindenütt: orr, szem, fül. Este, ahogy levettem a bakancsom, kiszórtam belőle a homokot. A nagymamád szidott, amiért tönkretettem a linóleumát. Mégis, nem a fáradtság maradt meg bennem, hanem egy apróság. Volt ott egy Sanyi bácsi, mindenki csak így hívta. Mindig hamarabb jött, leült egy fejre fordított vödörre, zöldséget pucolt. Régi fazékba tette, amit hazulról hozott. Ebédidőben feltette a rezsóra, s az egész emeleten főtt krumpli illata terjengett. Kézzel ettük, zacskóból sóztuk. Sosem ettem finomabbat. Most nézek itthon egy szatyrot, teli boltban vett krumplival, s már nem az. Talán nem is a krumpli, az élet változott. Te mit eszel, ha fáradt vagy? Nem rendelést, hanem valami igazit. Nagyapád, Károly.” Sándor nem írt egyből vissza. Gondolkodott, mit is mondjon „igazi” ételről. Eszébe jutott a kollégiumi tél, 12 órás műszak után, amikor egy éjjeli boltban vett egy zacskó fagyasztott gombócot, s megfőzte az összekarcolt közös fazékban, amiben előtte más virslit főzött. A gombóc szétesett, vize zavaros lett, de mindet megette, állva, az ablaknál. Két nap múlva csak visszaírt. „Nagyapa, szia. Ha elfáradok, rántottát eszem. Kettő-három tojás, néha virslivel. A serpenyő már rémesen néz ki, de jó rántottát süt. A koliban nincs Sanyi bácsi, csak egy szomszéd, aki mindig odaéget valamit és káromkodik. Sokat írsz az ételről. Akkor voltál éhes, vagy most vagy? Unokád, Sándor.” Amint elküldte, megbánta az utolsó kérdést. Durvának érezte. Már késő volt törölni. A válasz váratlanul gyorsan megjött. „Sanyika. Jó a kérdés: éhes voltam-e? Fiatal voltam, mindig enni akartam, de nem csak levest, krumplit. Motort, új cipőt, külön szobát, hogy ne halljam apámat köhögni. Akartam, hogy becsüljenek. Boltban ne számoljam a pénzt, a lányok meg nézzenek rám. Most már eszem elég rendesen, az orvos szerint túl is sokat. Az evésről azért írok, mert azt könnyű megfogni, felidézni. Egy leves íze egyszerűbb, mint a szégyené. Ha már rákérdeztél, elmondok egy történetet. De nem teszek belőle tanulságot. Huszonhárom voltam. Már együtt jártam a leendő nagymamáddal, de hullámzó volt a kapcsolat. A gyárban szóltak, hogy visznek csapatot a Borsodba. Jó pénz volt ott, hamar lehetett autóra gyűjteni. Lelkesen vártam, már elképzeltem magam, amint visszajövök, veszek egy Ladát, s viszem őt a városban. Csakhogy a nagymamád mondta, ő nem megy velem. Anyja beteg, munkája van, barátnői. Nem bírná a hideget, sötétséget. Én meg, hogy visszahúz, s ha szeret, támogat. Még durvábban is mondtam. Végül elmentem egyedül. Fél év után már nem írtunk egymásnak. Két év múlva pénzzel és kocsival tértem haza, addigra ő új házasságban élt. Sokáig mondtam mindenkinek, hogy elárult, én meg érte mindent megtettem… De valójában a pénzt és a vasat választottam az ember helyett. Sokáig úgy tettem, mintha csak ez lett volna a helyes döntés. Ez volt akkor a legnagyobb étvágy. Azt kérdezted, mit éreztem? Akkor azt, hogy igazam van. Aztán sok évig csináltam úgy, mintha semmit sem éreznék. Ha nem szeretnél válaszolni, megértem. Tudom, most nem érsz rá öregemberes történetekre. Nagyapád, Károly.” Sándor többször is elolvasta. A „szégyen” szó megakadt benne. Úgy érezte, magyarázatot keres, de a nagyapa nem ad. Új üzenetben azt írta: „Bánod?” – törölte. Aztán: „Mi lett volna, ha maradsz?” – törölte azt is. Végül mást küldött el. „Nagyapa, szia. Köszönöm, hogy leírtad mindezt. Nem tudom, ilyenkor mit kell mondani. Nálunk otthon a nagymamáról mindenki úgy beszél, mintha mindig csak ő lett volna, más lehetőség sose létezett. Nem ítéllek el. Nemrég én is választottam munkát ember helyett. Volt egy lány, akkor kezdtem futárkodni, kaptam jó műszakokat. Állandóan dolgoztam. Ő mondta, alig lát, mindig a telefonomon lógok, feszült vagyok. Azt válaszoltam, kibírjuk, csak most dolgozni kell. Végül azt mondta, elfáradt a várakozásban. Erre én, hogy ez az ő baja. Én is mondtam durvábban, de nem idézem. Most, hogy este tizenegykor beérek a koliba, felmelegítem a rántottámat, néha arra gondolok, hogy a pénzt és a kiszállítást választottam az ember helyett. És szintén úgy teszek, mintha helyes lenne. Talán családi hagyomány ez. Sándor.” A következő levél már vonalas lapon érkezett – anya szóban magyarázta, elfogyott a kockás füzet. „Sanyika. A családi hagyomány… nálunk amúgy is mindent rokonokra kenünk. Iszik – mert nagyapa is ivott. Kiabál – mert a nagymama szigorú volt. De valójában minden alkalommal újra magad választasz. Csak néha félelmetes kimondani, így egyszerűbb az öröklődésre fogni. Mikor visszajöttem Borsodból, új életet akartam. Autó, kolis szoba, pénz a zsebben. Esténként ültem az ágyon, s nem tudtam, magammal mit kezdjek. A barátok elmentek, a gyárban új főnök, otthon csak por és a régi rádió. Egyszer elmentem a házhoz, ahol a nem-lett-nagymamád lakott. Át az úton álltam, néztem az ablakokat. Egyikben fény, másikban sötét. Ott álltam, míg teljesen át nem fagytam. Láttam, ahogy babakocsit tol kifelé – mellette egy férfi, belékarol, együtt mennek, beszélgetnek, nevetnek. Én meg elbújtam a fa mögé, mint egy gyerek. Figyeltem, amíg el nem tűntek a sarkon. Akkor értettem meg, hogy senki sem árult el. Én mentem a magam útján, ő az övén. Elismerni magamnak, csak tíz évvel később tudtam. Írtad, hogy munkát választottál a lány helyett. Talán nem is a munkát, hanem magadat választottad. Talán most fontosabb, hogy kirángasd magad az adósságból, mint mozizni. Ez nem jó, nem rossz, csak tény. A legszomorúbb, hogy ritkán mondjuk ki egymásnak őszintén: „most ez fontosabb nekem, mint te”. Inkább szépítenénk, aztán mindenki megbántódik. Ezt nem azért írom, hogy visszamenj hozzá. Fogalmam sincs, kéne-e. Talán egy nap majd állsz egy ismerős ablak alatt, s rájössz, kimondhattad volna őszintébben. Öreg nagyapád, Károly.” Sándor a folyosói ablakpárkányon ült, a telefon melegítette a tenyerét. Odakint autók húztak el a pocsolyákban, valaki cigizett a bejáratnál. Szomszéd szobában zene, a basszus dübörgött. Hosszan gondolkodott a válaszon. Felidézte, amikor ő is az ex-barátja ablaka alatt állt, már nem vette fel neki a telefont a lány. Nézte a függönyt, a fényt, gondolta: talán most kiáll, meglátja. Nem történt meg. Ezt írta: „Nagyapa, szia. Én is álltam ablak alatt. Akkor is elbújtam, mikor megláttam, hogy kijött egy sráccal. Neki hátizsák, a lánynál bevásárlószatyor. Nevettek. Azt éreztem, kitöröltek az életből. Most, ahogy olvaslak, lehet, én magam léptem ki. Te tíz év után értetted meg. Remélem, nekem előbb sikerül. Nem futok utána. Talán csak nem teszek úgy, mintha mindegy lenne. Unokád, Sándor.” A következő levél már egy új témáról szólt. „Sanyika. Régebben kérdeztél a pénzről. Azért nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Most megpróbálom. A mi családunkban a pénz olyan, mint az időjárás. Vagy akkor beszéltünk róla, ha nagyon rossz volt, vagy ha véletlenül jól álltunk. Az apád gyerekként egyszer megkérdezte, mennyit keresek. Épp jól jött ki a lépés, többet kaptam, mint szokás. Kimondtam a számot, ő nagy szemekkel: „Azta, gazdag vagy!” – én meg nevettem, hogy ez semmi. Pár év múlva elbocsátottak, fele lett a fizetésem. Megint kérdezte: „Ennyi? Miért ilyen kevés?” – Rákiabáltam, hogy nem érti, hálátlan, stb. Ő csak próbálta összehasonlítani a számokat. Évekig gondoltam rá, mikor tanítottam meg, hogy a pénzről velem ne beszéljen. Felnőtt, sosem kérdezett, csak dolgozott, dobozokat cipelt, gépet javított másoknak. Én meg azt vártam, magától rájön, hogy nekem nehéz. Veled nem akarom elrontani. Ezért most egyenesen: kis nyugdíjam van, de a gyógyszerre, ételre elég. Kocsira már nem gyűlik, nem is kell. Most csak új fogsorra rakok félre, a régi már nem bírja. És te? Megvagy? Nem úgy kérdezem, hogy most pénzt utalok meg zoknit veszek. Csak érdekel, nem éhezel-e vagy alszol-e a padlón. Ha kínos válaszolni, elég annyi is: „rendben”, megértem. Nagyapád, Károly.” Sándor belül összeszorult. Eszébe jutott, gyerekként az apját is kérdezte, mennyit keres, de csak vicc vagy ideges „majd megtudod” volt a válasz. Így nőtt fel azzal: pénzhétről nem kérdezünk – szégyen. Sokáig gondolkodott, majd ezt írta: „Nagyapa, szia. Nem éhezem, nem alszom a földön. Van ágyam – matraccal, nem a legjobb, de jó. Magam fizetem a kollégiumot, az apámmal így egyeztünk. Néha késnek a befizetéseim, de még nem raktak ki. Ennivalóra elég, ha nem vásárolok fölösleges dolgokat. Ha nagyon szorít, több műszakot vállalok, de akkor napokig zombiként járok. Ez az én választásom. Furcsa, hogy te kérdezel, én meg nem merem, hogy „nagyapa, neked elég?”. De te már válaszoltál. Könnyebb lenne, ha csak annyit írnál, „nálam ok minden” és kész. De látom: én szoktam meg, hogy a felnőttek nem beszélnek ilyenekről. Köszi, hogy írtál a pénzről. Sándor” Sokáig nézte még a telefont, majd új üzenetet küldött: „Ha egyszer szeretnél valamit, de nem jön ki a nyugdíjadból, szólj. Nem ígérem, hogy meg tudom venni, de legalább tudom.” Gyorsan elküldte, mielőtt meggondolná. A nagyapa válasza eddig volt a legkuszább, görbülő, dülöngélő betűk, összefutó sorok. „Sanyika. Elolvastam, amit írtál, hogy ’ha majd nekem nem elég’. Először azt akartam írni, hogy semmire sincs szükségem. Hogy megvan mindenem, vén vagyok, elég, ha van gyógyszerem. Aztán majdnem poénkodtam, hogy ha valami nagyon kell, talán motorkerékpárt kérek. Aztán rádöbbentem: egész életem a kemény férfit játszottam, aki mindent bír. Most meg egy vénember vagyok, aki egy kis szívességet sem mer kérni az unokájától. Szóval mondom inkább így: ha egyszer tényleg kell valami, és nem tudom megvenni, nem teszek már úgy, mintha nem számítana. De még most van teám, kenyerem, gyógyszerem, meg a leveleid. Ez nem közhely, sorba írom őket. Eddig azt hittem, teljesen más világban élünk: te ezekkel az… applikációkkal, én a rádiómmal. Most olvaslak, s azt érzem, sok bennünk a közös. Egyikünk sem szeret kérni. Mindketten úgy teszünk, mintha mindegy lenne, pedig nem. Ha már ezen az őszinte úton vagyunk, még elmesélek valamit, amiről családban nem beszélünk. Nem tudom, mit gondolsz majd róla. Mikor megszületett az apád, nem voltam kész rá. Épp új munka, koliszoba, úgy éreztem, most indul az élet, aztán a gyerek: sírás, pelenka, álmatlan éj. Éjszakás műszak után ordított, ideges lettem. Egyszer annyira bedühödtem, hogy a cumisüveget a falhoz vágtam. A tej szétfolyt a padlón, nagymamád sírt, a gyerek üvöltött, én álltam ott és azt kívántam, bárcsak menekülhetnék. Nem mentem el. Sokáig csak idegrohamnak meséltem be, de tényleg majdnem elhagytam őket. Ha akkor elmegyek, most nem írnánk egymásnak. Nem tudom, neked kell-e ezt tudnod. Talán csak annyiért, hogy lásd: nagyapád se hős, sem példakép. Csak egy ember, aki néha szeretett volna eltűnni. Ha ezután nem akarsz többet írni, megértem. Nagyapád, Károly” Sándor olvasott, s fölváltva lett hideg, majd meleg belül. A fejében a nagyapa képe eddig meleg pléd és narancsillat volt karácsonykor – most ebben kövér felnőtt, közös szoba, síró gyerek, tej a parkettán is élt. Eszébe jutott: múlt nyáron gyerektáborban dolgozott, egyszer rákiabált egy fiúra, aki folyton nyafogott. Megfogta a vállát, túl erősen – a fiú elsírta magát. Sándor nem tudott aludni utána, attól félt, belőle is rossz apa lesz. Sokáig bámulta a képernyőt. Automatikusan pötyögte: „Nem vagy szörnyeteg.” Törölte. „Úgyis szeretlek.” Törölte – maga is zavarba jött ettől a szótól. Végül ezt küldte el: „Nagyapa, szia. Nem hagyok fel a levélírással. Nem tudom, mit kellene írni ilyenekre. Nálunk otthon erről sose beszélnek: haragról, elvágyódásról. Nálunk vagy hallgatnak, vagy poénkodnak. Tavaly nyáron táboroztam. Volt ott egy fiú, aki mindig sírt, haza akart menni. Egyszer elvesztettem a türelmem, rákiabáltam, s magam is megijedtem magamtól. Utána egész éjszaka azon rágódtam, milyen rossz ember vagyok, apának nem lennék való. Amit írtál, emiatt nem vélek rólad rosszabbul. Inkább: ettől vagy élő. Nem tudom, leszek-e valaha ilyen őszinte a saját gyerekemmel – ha lesz. Talán megpróbálom nem tenni úgy, mintha mindig igazam lenne. Köszönöm, hogy nem mentél el akkor. Sándor.” Elküldte – s először várta, nem udvariasságból, hanem igazán, hogy válasz jöjjön. Két nap múlva érkezett. Most anya nem képet küldött, hanem írta: „Átállt hangüzenetre, csak kérte, ne ijessz vele. Lemásoltam.” A képernyőn újabb vonalas lap fényképe jelent meg. „Sanyika. Olvastam a leveled, s arra gondoltam, már most bátrabb vagy, mint én voltam a korodban. Legalább beismered, ha félsz. Én akkor mindent tagadtam, s inkább bútort törtem. Nem tudom, jó apa leszel-e. Nem is tudhatod. Ez útközben derül ki. De már az is sokat jelent, hogy foglalkoztat. Azt írtad, élő vagyok neked. Ez talán a legszebb dicséret, amit eddig kaptam: rám eddig csak azt mondták „makacs”, „bogaras”, „viharos”. Élőnek régen hívtak. Most, ha már ilyen messzire jutottunk, kérdezek én is. Ha valaha úgy érzed, untatlak a történeteimmel, szólj. Írhatok ritkábban, csak ünnepekkor is. Nem akarok rád telepedni a múltammal. És még valami. Ha szeretnél valaha csak úgy, ok nélkül meglátogatni, itthon leszek. Van szabad kisszék, és egy tiszta bögre. Tiszta – ellenőriztem. Nagyapád, Károly” Sándor elmosolyodott a bögrés mondaton. Elképzelte a konyhát, a széket, az asztalon a vércukormérőt, radiátor mellett a krumplis szatyrot. Elővette a telefont, készített egy képet a saját kolis konyhájukról: a mosogató tele edénnyel, a rettegett serpenyő, egy doboz tojás, vízforraló, két bögre – egyik letört füllel. Az ablakpárkányon villa a befőttesüvegben. A fotót elküldte, majd ezt írta hozzá: „Nagyapa, szia. Itt a mi konyhánk. Kettő szék, bögre is akad. Ha egyszer csak úgy jönnél, itthon leszek. Hát, majdnem otthon. Nem untatsz. Néha nem tudom, mit válaszoljak, de mindig elolvasom. Ha szeretnél, mesélj valami olyat, ami nem munka vagy evés. Olyat, amit sosem mondtál még senkinek – nem mert szégyellted, csak mert nem volt kinek. S.” Megnyomta a „küldés”-gombot, s akkor döbbent rá: olyan kérdést tett fel, amit eddig soha egy felnőttnek sem a családjában. Letette a telefont, a képernyő elaludt. A tűzhelyen lassan sistergett a rántotta. A szomszéd szobából nevetés hallatszott. Sándor megfordította a tojásokat, lekapcsolta a gázt és leült a kis székre, elképzelte, hogy egyszer ott ül majd vele szemben az öreg, bögre a kezében, és már élőben mondja a történeteket. Nem tudta, tényleg eljön-e a Nagyapa és mi lesz tovább. De attól, hogy volt valaki, akinek elküldhette a piszkos konyháját és azt, hogy „nálad mi újság?”, hirtelen nyugalmat, sőt meghatódást érzett. Elővette a telefont, végigpörgette a beszélgetést: kockás lap, vonalas lap, rövid „S.” sorok. Visszafordította a készüléket a kijelzővel lefelé, hogy rögtön lássa, ha új üzenet jön. A rántotta kihűlt, de lassan, meg-megállva mégis megette, mintha valakivel közösen enné. Konkrét „szeretlek” szóval nem telt el egyik üzenet sem. De a sorok között már benne volt valami – s most, egyelőre ennyi is elég volt mindkettőjüknek.