Dogodi se i to…

Tako je to ponekad

Moji roditelji su dugo čekali mog brata Ivicu. Mama je imala tešku trudnoću i Ivica je rođen prerano. Završio je u inkubatoru. Neki njegovi organi nisu bili dovoljno razvijeni. Disao je uz pomoć aparata. Dvije operacije. Odvajanje mrežnice.
Dva puta su nas puštali da se oprostimo s njim. Ali Ivica je preživio.
Međutim, ubrzo je postalo jasno da gotovo ništa ne vidi i gotovo ništa ne čuje. Fizički se nekako razvijao naučio je sjediti, uhvatio igračku, pa uz namještaj napravio prve korake. Ali mentalni razvoj nikako nije išao.
Naši roditelji su isprva još uvijek imali nadu borili su se zajedno, ali tata se polako povukao, a mama Ankica je nastavila sama.
Pronašla je neku kvotu i kad je Ivici bilo tri i pol godine, ugradili su mu implante za sluh. Sad je, čini se, sve čuo, ali razvoj i dalje nije napredovao. Radili su s raznim stručnjacima: defektolozima, logopedima, psiholozima. Mama je više puta s Ivicom dolazila i do mene.
Uvijek sam joj predlagao nove mogućnosti: ajmo probati ovo ili ono Sve je pokušavala. Nije bilo rezultata. Najčešće je Ivica tiho sjedio u ogradici i vrtio neku stvarčicu, lupkao njome po podu, grickao svoju ruku ili nešto drugo. Ponekad bi zavijao monotono, ponekad modulirano. Mama je tvrdila da ju prepoznaje, da ju zove nekim posebnim glasom i da najviše voli kad mu češka leđa i noge.
Na kraju joj je neki stariji psihijatar rekao: “Gospođo, kakva vam još dijagnoza treba? Dječak vam je hodajući povrće. Odluku konačno donesite i nastavite živjeti. Ili ga ostavite u ustanovi, ili dalje brinite o njemu ionako ste već naučili sve. Nema smisla očekivati veliki napredak, niti da pokapate sami sebe sjedeći uz njegovu ogradicu.” To je bio prvi čovjek u Ankičinom životu koji je rekao nešto određeno. Ivicu je upisala u specijalni vrtić i vratila se na posao.
Nakon nekog vremena kupila je motor oduvijek je to htjela. Počela je voziti po Zagrebu i okolici s prijateljima motoristima kad je grmjela mašina, sve brige i misli su nestajale. Tata je uredno slao alimentaciju u kunama, sve bi dala za njegovateljice za vikend Ivica zapravo i nije bio kompliciran za čuvanje, kad se navikneš na njegovu kuknjavu. Onda joj je jedan od bajkera, Zoran, rekao: “Znaš, ja sam ti se baš jako, jako zagrijao za tebe, imaš nešto tragično, ali posebno.”
“Dođi, pokazat ću ti,” rekla je Ankica.
On je zadovoljno nasmijan mislio da ga vodi k sebi doma i u krevet. Posjela ga je pred Ivicu. Ivica je baš bio živahan i moduliranim glasom se oglašavao možda je prepoznao mamu ili ga je zbunio stranac.
“Majko mila!” rekao je bajker.
“A što si mislio, čovječe?” odgovorila je Ankica.
S vremenom su počeli ne samo voziti, nego i živjeti zajedno. Zoran se držao podalje od Ivice (tako su se dogovorili unaprijed), a Ankica to nije ni željela mijenjati. Onda je Zoran predložio: “Ajmo imati dijete.” Ankica je odbrusila: “A što ak opet bude ovakav? Hoćeš?” Zoran je šutio gotovo godinu dana, pa ipak ponovno pitao. Rodio se Fran. Srećom, savršeno zdrav.
Zoran je rekao: “Sad bi mogli poslati Ivicu u ustanovu, kad već imamo zdravog sina?” Ankica je odmahnula: “Radije bi tebe poslala.” Odmah se povukao: “Ma pitam samo” Fran je otkrio Ivicu s devet mjeseci, dok je puzao.
Odmah je pokazao ogromno zanimanje. Zoran se bojao i ljutio: “Ne puštaj malog k njemu, opasno je, nikad ne znaš.” Ali Zoran je stalno bio ili na poslu, ili na motoru, a Ankica je puštala. Kad bi Fran bio blizu, Ivica nije zavijao. Činilo se i da ga čeka i sluša. Fran je donosio igračke, pokazivao mu kako da se igra, slagao mu prstiće.
Jedan vikend Zoran je ostao doma s temperaturom. Vidio je Frana kako nesigurno hoda i mumlja nešto, a za njim ide Ivica, kao vezan, što prije nije radio. Zoran je priredio scenu i zatražio “makni mi sina od tvog idiota ili stalno pazi na njega.” Ankica mu je samo pokazala vrata.
Prepao se. Pomirili su se. Došao sam tad kod Ankice:
“On je drvo, ali ga volim,” rekla je. “Strašno, ha?”
“To ti je sasvim prirodno,” odgovorio sam. “Voliš svoje dijete bez obzira na sve.”
“Ma nisam mislila na Ivicu, nego na Zorana,” pojasnila je. “A reci, je li Ivica opasan za Frana?”
Rekao sam da je glavni u njihovom paru očito Fran, ali svejedno treba nadzirati. Tako smo se dogovorili.
S godinu i pol Fran je naučio Ivicu slagati kocke po veličini. Sam je već pričao u rečenicama, pjevao dječje pjesmice i recitirao brojalice tipa: “Sijao Janko repu.”
“Je li nam mali genijalac ili što?” pitala me jednom Ankica. “Zoran me natjerao da te pitam. Pola prijatelja ima klinace koji jedva tata, mama znaju u toj dobi.”
“Možda baš zbog Ivice,” rekao sam. “Nije svakom klincu u toj dobi prilika da vuče drugo dijete u razvoju.”
“Eto!” obradovala se Ankica. “Tako ću i tom panju s licem reći.”
Baš prava ekipa, pomislio sam. Hodajuće povrće, panj s očima, žena na motoru i mali genijalac. Čim je Fran naučio na kahlicu, trebalo mu je pola godine da i Ivicu nauči. Naučiti Ivicu jesti, piti iz šalice, obući i skinuti se to je Ankica predala kao zadatak Franu.
S tri i pol godine Fran je pitao: “Što je zapravo s Ivicom?”
“Prvo, ne vidi on ništa.”
“Vidi,” rekao je Fran. “Samo slabo. Ovako nešto vidi, ovako ne. Ovisi kakvo je svjetlo. Najbolje mu je svjetlo u kupaoni kad gori lampa iznad ogledala tu vidi najviše.”
Oftalmolog se iznenadio kad mu je trogodišnjak objašnjavao bratovo stanje, ali poslušao je, naručio dodatne pretrage i nakon njih propisao terapiju i posebne naočale.
S vrtićem Fran nije nikako išlo. “Njega bi trebalo odmah u školu! Kakav je to pametnjaković! Ništa ga se ne može naučiti, sve već zna bolje od drugih!” ljuta je bila teta iz vrtića.
Ja sam bio protiv škole tako rano: bolje da ide u radionice i razvija Ivicu. Iznenađujuće, Zoran se složio i rekao Ankici: “Sjedni ti s njima do škole, što će mu takav vrtić? I jesi li primijetila, tvoj već skoro godinu dana više ne viče?”
Još pola godine kasnije Ivica je rekao: mama, tata, Fran, daj, piti i mjau-mjau. Oba su krenula zajedno u školu. Frana je to brinulo: kako će Ivica bez njega? Kakvi su ti stručnjaci u školi? Hoće li ga razumjeti? I danas, kad je peti razred, prvo radi zadaću s Ivicom, pa tek onda svoju.
Ivica govori jednostavne rečenice. Zna čitati i služiti se računalom. Obožava spremati i kuhati (Fran ili mama mu pripomažu), voli sjediti na klupi ispred zgrade i gledati, slušati, mirisati zrak. Poznaje sve susjede i uvijek ih pozdravi. Uživao bi satima u plastelinu ili slaganju i rastavljanju kockica.
Ali najviše na svijetu voli kad svi zajedno idemo motorima izvan Zagreba on s mamom, Fran sa Zoranom, a svi vičemo nešto jedno drugome u vjetar

Danas, kad pogledam sve iza nas, shvatim da obitelj uvijek pronađe svoj put, koliko god taj put bio nepravilan i drugačiji od drugih. Nitko nije sam dok je voljen a vožnja kroz život je lakša kad imaš s kim galamiti prema suncu.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

4 × 5 =

Dogodi se i to…
Lerának elege lett: Helyre tett férjet, anyóst és a sógornőt – Amikor a családi vacsora helyett csak elvárások voltak, és egy anya dacolni mert mindenkivel — Hol a vacsora, Lera? Kérdeztem, hol az étel?! Lera a férje felé sem nézett. A kanapé szélén ült, karjában szorítva a csomagot, ahonnan nyöszörgés hallatszott. — Dani, halkan, — suttogta. — Végre elaludt! Fél napot a rendelőben töltöttem, aztán patika, aztán… — Nem érdekel, hol voltál! — lépett be a férj, le sem vetve a kabátját. — Én dolgozom, én tartalak el téged és a gyereket! Hazajövök, és egy tányér forró levest akarok az asztalon látni, nem a savanyú képedet meg ezt az örök sírást. Egész nap mit csináltál? — A lányodat gyógyítottam, — nézett rá Lera. — Megint kiütés van az arcán. Az orvosok semmit sem értenek, magamnak kellett kenőcsöt keresnem. Egyszer legalább megkérdezted volna, hogy érzi magát? — Minek kérdezzek? Ha ordít, él. Te vagy az anyja, intézd! A te kötelességed, hogy nekem kényelmem legyen. Miért nősültem meg? Hogy fagyasztott pelmenyit egyek és éjszaka se aludjak? — Azért nősültél meg, mert kényelmes volt neked, — vágta rá Lera. — Én is hozzád mentem, mert mindenki csak azt hajtogatta: „ideje, ideje”. Hát tessék, ez az „ideje”! Danil eltorzult arccal a sarokban álló babakocsihoz lépett, és belerúgott. A kocsi beleszaladt a komódba. Lera kezében a kislány felsírt, és újra sírógörcsbe esett. — Csitítsd el! — förmedt rá Danil. — Vagy nem állok jót magamért. Még egy évvel ezelőtt Lera élete egészen más volt. Ő volt az a lány, aki után megfordultak az utcán: mindig tökéletesen öltözött, okos, tele tervekkel minden hétvégére. Danil akkoriban igazi hercegnek tűnt: jóképű, ambiciózus, mindig elérte, amit akart. Hol szakítottak, hol kibékültek, heves jelenetek közepette, mindenki szeme láttára. Amikor Danil gyűrűt adott, Lera habozott, de a szülők ragaszkodtak hozzá. — Lera, meddig akarsz még „bulizni”? — sürgette az anyja, miközben a híres túrós lepényét tette a tányérjára. — Már huszonhét vagy. Danil megbízható fiú, rendes családból. Lakást is terveztek. És a gyerekek? Gondoltál rá, ki ad majd egy pohár vizet öreg napjaidra? — Anya, milyen pohár? Szeretek dolgozni, most kaptam új projektet. — A munka csak por, — tette hozzá az apja, le se véve a szemét az újságról. — Nő család nélkül olyan, mint a gyökér nélküli fa. Észre sem veszed, és elszáradsz. Danil szeret téged, a természete… nos, mindenkinek van. Összecsiszolódtok. Lera beletörődött. Az a bizonyos pillanatnyi gyengeség — később minden álmatlan éjszakán eszébe jut majd. A lagzi fényes volt, a lakás hitelre, a terhesség villámcsapásként jött. Minden túl gyorsan történt. Még fel sem fogta, hogy feleség, máris „az új élet edénye” lett. Nagyon fiút akart. Elképzelte, hogy együtt mennek majd focizni, a fia hasonlít majd rá – nyugodt, megfontolt. De az ultrahangon azt mondták: „Kislány.” Legbelül valami összetört. A szülés rémálom lett – komplikációk, infúziók, folyosók klór- és reménytelenségszaggal. Mire végre kiengedték, Lera maga is törött vázának érezte magát, amit összekapkodva-malul ragasztottak össze. A kiságyban a csöppségre nézett, és az érzések helyett csak tompa idegességet érzett. — Miért sír folyton? — kérdezte az anyját, aki „segíteni” jött. — Görcsök, kicsim, tűrj. Mindenki kibírta. Te is kibírod. Éhes. — Nem fogadja el! És mindenem fáj, anya! — Akkor rosszul csinálod. Igyekezz. Most már anya vagy, felejtsd el, hogy „akarod”, most már csak az van, hogy „kell”. Danil addig magára hagyta őket. Az első két hétben próbált úgy tenni, mint a gondoskodó apa, de hamar feladta. Idegessé tette a csecsemő szaga, a széthagyott pelusok, de legfőképpen az, hogy Lera már nem volt az ő kis személyi geishája. *** — Anyám hívott, — Danil a konyhában ácsorgott, figyelte Lerát, aki egyik kezével kavargatta az üres levest, másikkal tartotta a síró kislányt. — Azt mondja, Karina megint sírt. Karina, Danil nővére, három évvel idősebb. Öt éve férjnél, gyerek nincs. És valahányszor látott egy Lerás posztot a neten vagy hallott az unokahúgáról, jött az idegösszeomlás. — És most én mit csináljak? Elnézést kérjek, hogy szültem? — tette le a kanalat Lera. — Lehetnél szerényebb is. Anyám szerint direkt hencegsz az anyaságoddal. Szerinte amúgy is rossz háziasszony vagy. Poros a szegélyléc, Lera. — Az anyád két hete nem volt nálunk, honnan tud a szegélylécről, Danil? — Megérzi! — csapott az asztalra Danil. — Igaza van. Nézz magadra. Foltos köntös, piros szemek. Olyan vagy, mint egy vidéki asszony. — Ha segítenél, ha legalább egyszer felkelnél hozzá éjszaka… — ÉN DOLGOZOM! — kiabált. — Ez belefér a te… fejedbe? ÉN hozom a pénzt. Te dolgod a háztartás meg a gyerek. Amúgy, szombaton megyünk a szüleidhez a nyaralóba. Hívtak – kell a levegő a gyereknek. Az enyéim is ott lesznek. — Nem akarok a nyaralóba. Hideg van, nincs rendes víz, hogy megfürdessen, az anyád megint anyámmal összesúg mögöttem. — Nem érdekel, mit akarsz. Szüleid mondták – kell. Pakold be a táskát nyolcra. És ne kezd a szokásos nyafogást. *** A nyaralóban csak rosszabb lett. Lera szülei, felvillanyozva a nagyszülő szereptől, szó szerint kitépték a gyereket a kezéből. — Lera, rosszul tartod! — kiabált az anyja. — Támasszad a fejét! Jézusom, ki pólyál így? Add csak ide! — Hagyjatok békén! — vágott vissza Lera, és a kert legtávolabbi részébe ment. Danil a nyaralóban demonstratívan ignorálta Lerát és a lányát. Apóssal autószerelést beszélt, de mindig rátett egy lapáttal, ha az anyósa beszólt Lerának. — Jaj, Lera, mi van a pofiján? Megint kiütés? — szúrt oda az anyós, Antónia, szemhunyorítva. — Rosszul figyelsz oda. Biztosan nem megfelelően eszel. Bezzeg a Karinám, ha neki lenne gyereke, féltve óvná. Olyan rendes… — Akkor szüljön Karina, mi a gond? — vágta rá élesen Lera. Antónia szívdobogva a mellkasára tette a kezét. — Danil! Hallottad? Kigúnyolja a nővéred szerencsétlenségét! Danil odaugrott a Lera mellé, és megragadta a karját. — Kérj bocsánatot. Azonnal. — Engedj el, fáj! — Kérj bocsánatot, mondtam! El vagy te szállva? Lera szülei álltak mellette, de ahelyett, hogy kiálltak volna érte, az apja csak ennyit mondott: — Lera, ne beszélj így a férjed anyjával. Danilnak igaza van, mutass tiszteletet. Lera akkor értette meg: egyedül van. Mindenki ellene van. A férj, akinek csak cseléd lett, a szülők, akiknek fontosabb a „társadalmi státusz”, és az anyós, aki módszeresen rombolja le a házasságukat irigységből. *** A válság egy héttel a nyaraló után következett. A kislányt újra marta a hasfájás, Lera két napja nem aludt. Mikor végre elaludt a gyerek, Lera a linóleumra ült a konyhában, és lehunyta a szemét. Az ajtó kivágódott. Danil különösen rosszkedvűen jött haza. — Miért itt áll a szemetes a folyosón? — vágta oda köszönés helyett. Nem válaszolt. Nem volt ereje még a száját sem kinyitni. — Kihez beszélek? — berontott a konyhába, beletrafált a lábába. — Kelj fel, és vidd ki. Azonnal. — Vidd ki te, — suttogta. — Már nem bírom. Leszakad a hátam, és csak egy órát akarok aludni. Csak egy órát, Danil, kérlek… — Hogyhogy nem bírod?! — megragadta a köntösét, felrántotta a földről. Az anyag recsegett. — Na, nézzétek már, a kisasszony elfáradt. Mások ötöt is szülnek, földet is művelnek közben! Ez meg összetörik. A gyerekszobában felsírt a baba. Danil, tajtékozva, odarohant. — Már megint! Megint ez a visítás! — a kiságyhoz lépett, megrázta. — Hallgass már el! A gyerek ordítva kapkodta a levegőt a félelemtől. Lera berohant, és próbálta eltolni Danilt. — Ne bántsd! Menj tőle! — Elrontotta az életem! — Danil ütésre emelte a kezét, és pofon vágta Lerát. Lera nekiesett a falnak, beverte fejét a szekrény élébe. Elhomályosult a látása. De a legrosszabb az volt, hogy Danil nem állt meg. Ismét a kiságyhoz lépett, és szándékosan, dühösen belecsípett a kicsi lábába. A kislány olyan sírásba tört ki, amit Lera még sose hallott. Abban a pillanatban átfordult benne valami. Az önsajnálat, kimerültség, közöny – mind eltűnt egy pillanat alatt. Csak a düh maradt. Lera lekapta a polcról a nehéz porcelán szobrot – az anyósa giccses ajándékát –, és habozás nélkül előrelépett. — Ha még egyszer hozzáérsz, — sziszegte, felemelve a kezét, — fejbe verlek. Takarodj. Danil megdöbbent. — Kivel gondolod, hogy szórakozol?! Ez az én lakásom! — Közös lakás, — szótagolta Lera. — A hitelt az én GYED-em is törlesztette, a gyors törlesztést apámék pénze segítette. Fele az enyém. De most nem érdekel. Takarodj, mielőtt hívom a rendőrséget, és jegyzőkönyvbe veszik az ütések nyomát. Az arcomon ott lesz a te tenyérlenyomatod, Danil. És a gyereken is kék foltok maradnak. Nem raknak börtönbe, de az életedet úgy tönkreteszem, hogy a végén csak az ügyvédeknek fogsz dolgozni. Lera kiment, és kihívta a járőrt. *** A huzavona sokáig tartott. Danil anyját és nővérét is be akarta vonni, ők hívogatták, írtak, fenyegetőztek, de Lera nem közeledett – blokkolta őket. Szülők mikor tárgyalni jöttek, Lera ki sem engedte őket a folyosóról. — Vagy engem támogattok, vagy elfelejthettek minket. A vejetek rátámadt az újszülött unokátokra. Ha szerintetek ez „normális”, nincs miről beszélnünk. Az apja csak feszengve hallgatott, anyja sírt, de amikor meglátták a zúzódást a kicsi lábán, elcsendesedtek. Mindketten belátták, hogy ekkora kegyetlenségre nincs mentség. Lera nemcsak beadta a válópert, hanem Danil munkahelyére is bement. Nyugodtan, egy papírfűzővel, amelyben dokumentumok lapultak. Nem rendezett hisztit, csak megmutatta a biztonsági főnöknek (aki az apja ismerőse volt) a bébiőr felvételét – Danil maga vette meg a szülés előtt. A felvételen minden ott volt – és a gyerekszobai jelenet is. Danil „közös megegyezéssel” távozott. A jó hírnév mindennél többet ért ott, családi botrányból nem kértek. Amikor az anyós meghallotta, hogy a fia elvesztette a munkáját, ágynak esett a vérnyomásával, Karina pedig (félve, hogy Lera nyilvánosságra hozza a videót – közös ismerőseik is voltak) hirtelen elhallgatott. *** Lera most már nyugodtan él. Néha szűkösen, de sosem panaszkodik. A lakásrészéről Danil lemondott tartásdíj fejében, ez Lerának megfelelt. A volt férj családja azonnal elfelejtette a gyereket, a férfi nem látogatja a lányát. A Danillal ismerkedő nők felé pedig most már azt mondja: ő sosem volt nős.