Nora mea tot naște și naște: De ce mă doare sufletul pentru nepoții mei și ce se va întâmpla cu acea…

Nora mea tot aduce pe lume copii, iar sufletul meu se frământă pentru nepoții mei. Am să vă povestesc de ce.

Băiatul meu, Dănuț, s-a însurat doar pe la 33 de ani. Azi pare firesc, dar pe vremuri lumea te privea cu mirare dacă treceai de 30 fără nevastă. S-a căsătorit cu Anișoara după ce a aflat că ea așteaptă un copil. Bucuria a fost mare în casa noastră, mai ales că era primul nostru nepot o fetiță cu ochii ca murele de pădure. Toți eram cu inima plină de lumină.

Să nu credeți că am ceva de zis rău despre Anișoara. Dimpotrivă, e cumsecade, gospodină de ispravă, totul e curat, miroase a pâine și busuioc. Nu mă așteptam să știu că știe să croșeteze șosete pentru copii; eu, de obrazul meu, nu am ținut acul în mână prea des. Una peste alta, e fată onestă, fire blândă, iar Dănuț e mulțumit. Nici nu aș cere mai mult de la viață.

Când nepoțica, Teodora, a împlinit trei ani, Anișoara a venit iar cu veste: urma al doilea copil. S-a născut băiețelul, Andrei. Pe-atunci au început să pună mâna la temelia casei moștenite de la Străbunica Ileana. Bucurie mare, dar nu trecuseră nici trei ani și noră-mea era iar însărcinată. Apoi, la doi ani distanță, încă o sarcină.

Băiatul nostru trăiește din leul muncit cu trudă pe drumurile țării. Știe să repare orice, de la poartă până la acoperiș, meșter la toate, dar totuși lucrează șofer. De ce ar trebui să aibă al treilea, apoi al patrulea copil, când abia îi vezi acasă? E tot timpul plecat: când cu serviciul, când cu o lucrare pentru alții.

Înainte de Crăciun, m-am pomenit cu o listă în brațe de la noră: erau numai lucruri trebuincioase ulei de masaj pentru prunci, șosete, dresuri, niciun moșu cu dulciuri sau jucărioare nu era trecut pe-acolo. Parcă mi-a fost rușine să nu pot ajuta la tot ce scria.

L-am tras deoparte pe Dănuț și l-am întrebat printre dinți unde s-or mai gândi să-l aducă pe al patrulea copilaș. Mi-a dat din mână a lehamite.

Măcar am reușit să-l cresc om vrednic, cu simțul răspunderii nu fuge de muncă, nu se teme de nimic. Anișoara are aproape 35 de ani, nu știe ce înseamnă să mergi la serviciu, nu are nicio carte de muncă. Mă gândesc că la 40 poate îl va aduce pe-al cincilea. Pe mine nu mă miră. Dar nici eu nu-s tânără, iar puterile mei or să apună și n-aș mai fi la fel de sprijin pentru nepoți. Mama Anișoarei s-a stins și-i doar eu am mai rămas să le fiu ajutor. Noroc că au reușit să pună la punct casa bătrânească, dar cu patru copii, nici nu e de-ajuns.

Am întrebat-o într-o zi pe noră: Și când n-or mai fi ajutoare, ce-ai să faci? Pe unde-o să-ți cauți slujbă după 40 de ani, fără să fi ieșit o zi la lucru? Mi-a zâmbit cu resemnare, că las că o scoatem noi la capăt. Dar dacă, Doamne ferește, lui Dănuț i s-ar întâmpla ceva, unde mă pun cu atâția copii după mine?

Am și celălalt fiu, Mircea, care mă ceartă că nu am vreme de nepoata lui dar cum să am, când toată ziua-m ajut la casa celui mare? Așa treceau toate peste noi, odinioară, și încă mi-e greu pe suflet când mă gândesc la toate astea.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

five × 5 =

Nora mea tot naște și naște: De ce mă doare sufletul pentru nepoții mei și ce se va întâmpla cu acea…
Nem nevelek belőle papucsot – – Miért írattad be a zeneiskolába? Ludmilla néni elrobogott a meny mellett, miközben lehúzta a kesztyűjét. – Jó napot, Ludmilla néni, fáradjon be, örülök, hogy látom – mondta Mária, némi szarkazmussal, ami persze célt tévesztett. Az anyós ledobta a kesztyűt a komódra, és Máriához fordult. – Kostya mesélte telefonon. Csillogott ám, mondta: „Most aztán zongorázhatok!” Melyik bolygón vagyunk? Ő nem egy kislány! Mária becsukta a bejárati ajtót – lassan, óvatosan, csak el ne guruljon a gyógyszere és rá ne kiabáljon. – Ez azt jelenti, hogy a fia szeretne zenét tanulni. Imádja. – Imádja! – fújt Ludmilla, mintha Mária valami orbitális ostobaságot mondott volna. – Hat éves, még nem tudja, mi tetszik neki. Neked kell terelni! Fiú, örökös, az unokám – kit nevelsz te belőle? Az anyós kivonult a konyhába, rutinosan bekapcsolta a vízforralót. Mária utána ment, és úgy szorította össze a fogát, hogy már az állkapcsa is fájt. – Én boldog gyereket nevelek belőle. – Papucsot és mamlaszt csinálsz! – Ludmilla oldalra tette a kezét. – Inkább focira vagy birkózásra kellett volna vinni! Legyen férfi a gyerekből, ne valami zongorista! Mária az ajtófélfának támaszkodott, ötig számolt – csak nem segített. – Kostya maga kérte. Maga. Szeret zenélni. – Szeret, hát persze! – legyintett Ludmilla. – Serjóka ebben a korban a téren focizott, hokizott! A tiéd meg csak skálázik, mint valami szégyen! Eltört benne valami. Elhúzta magát az ajtófélfától, és odalépett az anyóshoz. – Kész van már? – Még nem! Régóta akartam mondani… – Én meg régóta akartam magának mondani – suttogta Mária. – Kostya az én fiam. Az enyém. Majd én eldöntöm, hogyan nevelem. Ahhoz pedig nem lesz köze. Ludmilla vörös lett. – Te… hogy beszélsz velem?! – Kérem, távozzon. – Mi van?! Mária besietett az előszobába, leakasztotta a kabátot, az anyós kezébe nyomta. – Kérem, menjen el innen. – Kiraksz? Engem?! Mária kitárta az ajtót, karon ragadta Ludmillát, vonszolni kezdte a lépcső felé. Ő próbált kiszabadulni, de Mária erősebb volt. Végül kitessékelte az ajtón. – El fogom érni a célom! – kiáltotta Ludmilla a lépcsőházból. – Hallod? Nem hagyom, hogy elrontsd az egyetlen unokámat! – Viszontlátásra, Ludmilla néni. – Serjóka mindent megtud! Elmondom neki az egészet! Mária becsapta az ajtót, nekidőlt, kifújta a levegőt. Aztán csend, két perc után minden elcsitult. Az anyós végleg felmérgesítette. Folyton beleszólt: miben járjon, mit egyen, hogyan nevelje a fiát. Serjóka szerinte „csak jót akar” – imádta az anyját, minden szava szent volt. Mária mégis tűrt. Napról napra, látogatásról látogatásra. De nem ma. Serjóka nyolc körül ért haza, és ahogy a zár kattant, Mária már tudta, hogy Ludmilla mindent kitálalt neki. Dühösen dobta le a kulcsot, nehéz léptekkel ment a konyhába, Kostya közben a szobában meséket nézett. – Kostya, drágám, maradj itt – mondta Mária, fülhallgatót tett rá, bekapcsolta a tableten a robotos kedvencét. Kostya bólintott. Serjóka az ablaknál állt, keresztbe font karral. – Kidobtad az anyámat. Nem kérdés: tény. – Megkértem, hogy menjen el. – Kidobni! Két órán át sírt a telefonban! Két órán át, Mária! Mária leült az asztalhoz, fáradt volt a munkától, most meg ez is… – Nem zavar, hogy engem megsértett? Serjóka egy pillanatra elhallgatott, aztán legyintett. – Csak aggódik a fiáért. Mi ebben a rossz? – Papucsot és mamlaszt mondott a gyerekünkre, Serjóka. Egy hatévesre. – Felforrt benne a vér, előfordul. De igaza is van: kellene a sport, a csapatszellem, az edzés… Mária férjére nézett; hosszan. – Gyerekként engem tornára kényszerítettek. Anyám eldöntötte, tornász leszek, pont. Öt évig sírtam minden edzés előtt. Fájt minden nyújtás, fogyókúra, könyörögtem, hogy vegyenek ki onnan. Serjóka hallgatott. – Azóta sem bírom a tornatermeket. És ezt nem tartom jónak a fiunknak. Ha focizni akar, mehet, de csak ha ő akarja. Erőltetni soha. – Az anyám csak jót akar… – Akkor neveljen magának még egy fiút – Mária felállt. – Kostyát viszont nem engedem többé befolyásolni. Téged se, ha az ő oldalán állsz. Serjóka mondott volna valamit, de Mária már kisétált. Két napig nem szóltak egymáshoz. Aztán Serjóka vacsoránál viccelt, Mária mosolygott, oldódott a légkör. Pénteken már beszélgettek, de Ludmilla témáját kerülték. Szombat reggel Mária hirtelen felriadt: nyolc óra. Túl korán. Serjóka szuszogott, Kostya még biztosan aludt. Valami zaj volt – fémes kattogás… Lopás? Nappal? Mária telefont ragadott, lábujjhegyen kiment a folyosóra. Az ajtó kitárult. Ludmilla néni lépett be: kulcscsomó a kézben, diadalmas mosoly az arcán. – Jó reggelt, aranyom! Mária pizsamában, kinyúlt pólóban, mezítláb állt a hideg kövön: Ludmilla néni úgy nézett rá, mintha jogában állna bármikor bejönni. – Honnan vannak kulcsai? Ludmilla meglebegtette a csomót. – Serjóka adta. Elhozta, virágot hozott, bocsánatot kért helyetted. Mária pislogott. Próbálta feldolgozni. – Mi dolga reggel nyolckor? – Jöttem az unokámért – már akasztotta kabátját. – Indulás, Kostya! Ma fociedzésen van az első napod! Mária dühbe gurult, berohant a hálóba. – Kelj fel! – Majd később… Mária rántotta le a takarót, karral kihúzta a nappaliba. Ludmilla már a kanapén üldögélt, magazint lapozott. – Te adtál neki kulcsot – mondta Mária, férje csuklóját szorongatva. – Az én lakásomhoz. Serjóka csak feszengt. – Ez az én lakásom, Serjóka. A házasságunk előtt vettem, a saját pénzemen. Hogy merészeltél kulcsot adni a saját anyádnak? – Jaj, de kicsinyes! – vágta rá Ludmilla. – Mindig csak magaddal foglalkozol! Serjóka a fiára gondolt, ezért adta a kulcsot – hogy rendesen lássam az unokámat! – Fogja be! Ludmilla háborogni kezdett, de Mária csak a férjére nézett. – Kostya nem fog focira járni. Csak ha ő akarja. – Nem te döntöd el! – az anyós talpra ugrott. – Te csak egy átmeneti jelenség vagy a fiam életében! Azt hiszed, pótolhatatlan vagy? Serjóka csak a gyerek miatt tűr el! Csend. Mária lassan férjére nézett. Ő hallgatott. – Serjóka? Semmi. Nem védte meg. – Rendben – Mária bólintott, fura nyugalom öntötte el. – Átmeneti jelenség… Ami most véget ér. Vigye az unokáját, Ludmilla néni. Serjóka nem a férjem többé. – Nem mered! – Ludmilla elsápadt. – Nincs jogod eldobni! – Serjóka – Mária halkan szólt. – Van fél órád összepakolni és elmenni. Vagy kiraklak pizsamában, nekem mindegy. – Mária, várj, beszéljük meg… – Már megbeszéltük. Anyósára sandított, gúnyosan mosolygott. – A kulcsokat tartsa meg. Ma lecserélem a zárat. …A válás négy hónapig tartott. Serjóka próbált visszajönni, hívta, írt, virágot hozott. Ludmilla néni perrel, gyámsággal fenyegetőzött. Mária jó ügyvédet fogadott, a telefonokat nem vette fel. Két év gyorsan elröpült… …A művészeti iskola dísztermében hangos zsivaj. Mária a harmadik sorban, a programot szorongatta: „Kostya Vörös, 8 éves, Beethoven – Örömóda”. Kostya komoly arccal, fehér ingben és fekete nadrágban ült le a zongorához. Az első hangok felcsendültek, Mária elakadt lélegzettel hallgatta. Az ő kisfia Beethovent játszott. Nyolc éves, magától kérte a zeneiskolát, magától gyakorolt órákig, magától választotta ezt a darabot. Mikor a záróakkord elhangzott, tapsvihar tört ki. Kostya meghajolt, megkereste anyját a közönségben, boldogan mosolygott. Mária velük együtt tapsolt, a könnyei pedig csorogtak. Tudta: mindent jól csinált. A fiát helyezte mindenek fölé – mások véleménye, a házassága, és a saját félelmei elé. Így él egy igazi magyar édesanya.