39 éves vagyok, és először az életemben elismerek valamit, amit nehéz kimondani: sajnálom, hogy ninc…

Negyvenéves vagyok, és most először engedem meg magamnak, hogy kimondjam azt, amit eddig sosem tudtam: sajnálom, hogy nincsenek gyermekeim. Nem azért, mert nem akartam anya lenni, hanem mert mindig csak vártam a megfelelő pillanatra és a megfelelő férfira. Több mint tizenöt éven át úgy építettem a kapcsolataimat, hogy ha az adott férfi nem az igazi, akkor nem érdemes gyermeket hozni erre a világra. Így hagytam, hogy peregjen az idő.

Az első hosszú kapcsolatom huszonkét évesen kezdődött. Szinte öt évig tartott. Együtt éltünk, beszélgettünk házasságról, családról, jövőről. De amikor a gyerekek témáját hoztam szóba, mindig elterelte a beszélgetést. Azt mondta, először szeretne stabilitást, utazást, megtakarítást, élni egy kicsit. Alkalmazkodtam hozzá. Meggyőztem magam, hogy van időm. Mikor a kapcsolat véget ért, ismételgettem magamban, hogy jobb, ha nem születik gyermek egy nem működő kapcsolatra.

Ezután férjhez mentem. Huszonkilenc éves voltam, és azt hittem, most jött el az idő. De a házasságom kevesebb, mint három évig tartott. Felfedeztem hűtlenséget, hazugságokat, rejtegetett adósságokat. Gyermek nélkül, mindenféle kötöttség nélkül léptem ki belőle. Egyrészt szabadnak éreztem magam, ugyanakkor megjelent egy űr, amit nem tudtam megfogalmazni. Ismét csak azt hajtogattam magamnak, hogy helyesen döntöttem: nem hoztam világra gyermeket olyan ember mellett, aki nem érdemli meg.

Harminchárom évesen volt egy újabb komoly kapcsolatom. Ő szeretett volna gyermeket, de elköteleződést nem. Azt akarta, hogy alkalmazkodjak az ő életéhez, az ő időbeosztásához, az ő világába. Amikor igazi családot akartam építeni, csak annyit mondott: majd amikor eljön az ideje. Végül otthagytam, és ismét egyedül maradtam, azt gondolva, hogy bölcsen döntök.

Most, negyvenévesen, nincsenek gyermekeim. Nincs stabil társam. Van munkám, önállóságom, saját otthonom Budapesten. Ám vannak esték, amikor a lakásom csendje túl nyomasztó. Látom a barátnőimet, ahogy iskoláról, házi feladatról, oltásokról, kamaszproblémákról beszélnek. Tudom, nem könnyű nekik, de látok valamit, ami nekem kimarad: van valaki az életükben, aki anyának szólítja őket.

Mostanában gondolok valamire, amire régen sosem mertem: lehettem volna egyedülálló anya. Lehettem volna az, aki nem vár tovább, nem keresi az ideális férfit, hanem a saját eszközeivel választja az anyaságot. Megalkothattam volna a családom másképp, de annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy mindent helyesen csináljak, hogy végül semmit sem tettem.

Ma már tudom: néha a tökéletesre való várakozás helyett el kell indulnunk a saját utunkon, hagyva, hogy a döntéseink tartalmat adjanak életünknek. Mert a boldogság nem mindig a hibátlanban rejlik, hanem abban, amit felépítünk a saját lehetőségeinkből.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

three × 3 =

39 éves vagyok, és először az életemben elismerek valamit, amit nehéz kimondani: sajnálom, hogy ninc…
A kandúr a feleségemmel aludt – háttal neki dőlt, négy lábbal lökdösött engem, majd reggel pimaszul és gúnyosan nézett rám. Hiába morgolódtam, tehetetlen voltam: ő volt a kis kedvenc, a cicus és a napfény. A feleségem csak nevetett, de én ettől nem lettem boldogabb. Ennek a „kis drágának” sült halat készítettek, finoman leszedték róla a szálkákat, a ropogós, ízletes bőrkét pedig kis halmokban tették a forró, gőzölgő hús mellé a tányérjára. A kandúr rám nézett féloldalas vigyorral, mintha azt mondaná: „Te balszerencsés vagy, én vagyok itt az igazi gazdi és kedvenc!” Nekem a halból azok a részek jutottak, amiket a bajkeverő nem kért. Röviden: mindent megtett, hogy ugrasson, én meg viszonoztam, hol eltolva a halas tányértól, hol lökve le a kanapéról – háború dúlt köztünk. Néha a papucsaimba rakott késleltetett bombákat – a feleségem csak nevetett: „Hát ne bántsd az én kis napocskámat!” A szürke kandúr lenézően méregetett – rám csak sóhaj maradt. Mi mást tehettem volna? Feleség csak egy van, ebben nem lehet vitázni. Tehát tűrni kellett… mígnem egy reggel… Azon a reggelen, amikor munkába készülődtem, kétségbeesett sikolyt hallottam a feleségemtől az előszobában. Berohantam, és szörnyű jelenet fogadott: hat kiló bolyhos szőr, karmok és rosszkedv, mint a bikát a vörös posztó, ugrált rá a feleségemre. Amint meglátott, rám ugrott, olyan erővel lökött, hogy kiestem az előszobából a földre esve. Felpattanva felkaptam egy széket, mint pajzsot tartottam magam elé, a feleségem kezét megragadva berántottam a hálószobába. A kandúr felugrott, de beütötte a lábát a székbe, és hangosan felordított – de nem állt le, támadott tovább, míg végül bezártuk mögötte az ajtót. Hallgattuk a sziszegést, majd jódot és szeszt öntöttünk a sebekre. Feleségem a hálóból hívta fel a munkahelyét: „A macskánk megvadult, összekarmolt minket, orvoshoz kell mennünk…” – utánam én is pontosan ugyanezt mondtam főnökömnek. És akkor… Megremegett a föld, a ház megbillent, a konyhában betörtek az ablakok, a fürdőben is repedt a tükör. Leejtettem a telefont. Fojtott csend lett. A cicát elfelejtve, kirohantunk a konyhába, kinéztünk az utcára: óriási kráter tátongott a ház előtt, szanaszét szórva autóroncsok. Egy kis teherautó, gázpalackokkal megrakva, felrobbant. Az autók, mint fejre állt teknőcök, néma kétségbeeséssel forgatták a kerekeket, távolból rendőrség és mentő szirénája. Teljesen letaglózva a feleségemmel egyszerre fordultunk a kandúrhoz. Ott ült a sarokban, a mellkasához húzott törött mellső manccsal, és halkan sírt. Feleségem felsikoltott, karjába kapta, hozzászorította. Én előkaptam a kocsi kulcsot, a lépcsőházban egy pillanatra sem állva rohantunk a földszintre, végig mind a hét emeleten. Bocsássanak meg a robbanás sebesültjei, de nekünk is volt egy sérültünk. Az autónk szerencsére hátul parkolt, beszálltunk, és száguldottunk a jól ismert állatorvoshoz. Csak azon járt az eszem, a rádióból éppen Miksztáth Kálmán „Ketten egy kávézóban” zenéjével, valahogy mindez még fájdalmasabb volt. Egy óra múlva a feleségem a karjában vitte haza a kiskedvencet, a kandúr büszkén mutogatta kötözött mancsát a többi gazdinak a rendelőben, akik, ahogy meghallották, mi történt, mind megsimogatták őt. Otthon a feleségem azonnal sült halat készített kedvencének, ahogy szereti, a szálkától precízen megtisztítva, a ropogós bőrt kis kupacba rakva – nekem megmaradt a maradék. A kandúr, három lábon sántikálva odament a tányérjához, arcán fintor helyett csak fájdalom, de én odamentem és a saját, szálkátlan halrészemet is a táljába tettem. Ő döbbenten nézett rám, tappancsát szorítva a mellkasához halk, kérdő hangot adott ki. Felemeltem, magamhoz öleltem: – Lehet, hogy peches vagyok. De ha ilyen feleségem és macskám van, én vagyok a világ legboldogabb szerencsétlenje. – és megpusziltam az arcát. A kandúr halkan dorombolt, nagy fejét nekidörzsölte az arcomnak. Letettem őt, ő sántítva evett, mi pedig a feleségemmel átölelve néztük, és mosolyogtunk. Azóta a kandúr csak velem alszik, arcomat nézi, én pedig csak egy dolgot kérek az Istentől: Hadd lássam még sok-sok éven át, ahogy ő és a feleségem mellettem vannak. Mást nem is kívánhatnék. Komolyan mondom. Mert ez az igazi boldogság.