A lánya elhalványult, az anyja virágzott
Az ősz azon az évben Felsőújfaluban különösen nyirkos, zord lett. Az eső egész reggel dörömbölt a rendelő ablakain, mintha szeretne bent felmelegedni. Ülök, a kartonokat rendezgetem, közben olyan szorongás van bennem, mintha macskák kaparnák a szívemet. Senkinek sincs komoly baja, minden csendes, mégis nyugtalan vagyok, mint a szúnyogok vihart megelőzően.
Ekkor nyikordul az ajtó. Nehézkesen, fáradtan. A küszöbön ott áll Szabó Vera.
Ó, Verus… Elmúlt ötven, de olyan szép, mintha épp a ravatalra készítenék. A szürke kendő ferdén lóg a fején, kabátja vékony vállaiba kapaszkodik, mint egy ruhaakasztóba, szeme alatt sötét karikák, mintha korommal kenték volna. És azok a kezek! Vörösek, feldagadtak a jeges víztől, remegnek, kabát gombját babrálják.
Rozália suttogja, hangja alig hallható, csak egy rekedtes sóhaj. Adj valami cseppet. A szívem úgy ver, mintha a torkomban lenne. Meg édesanyámnak is neki egy kis Corvalant. Megint rohama volt, egész éjjel nem aludtunk.
Fölé néztem a szemüvegem mögül, és belül megfagyott minden. Nem lesz sokáig köztünk gondolom. Olyan, mintha minden élet kiszáradt volna belőle, mint egy régi kútban a víz.
Ülj le mondom, miközben a vérnyomásmérőért nyúlok. Miért hajtod magad így, lelkem? Arcod sincs már.
Nincs rá időm, Rozália, nem ül le, csak a falhoz támaszkodik. Anyám egyedül van odahaza. Mi van, ha vizet kér vagy felszökik a vérnyomása? Rohannom kell. Csak a gyógyszert add.
Átadom neki a fiolákat, szinte elkapja merev ujjai között, és már megy is ki az ajtón. Csak a hideg szél szökik be utána. Az ablakból nézem, ahogy a sárban, görnyedten vonszolja magát a házához, s azt gondolom: Uram, miért ilyen sorsot adtál neki? Nincs ott édesanyja csak egy malomkő a nyakán.
Kovács Irén, Vera anyja, csinos asszony volt, kemény hangú. Egész életében a falusi tanácsban dolgozott, mindent irányítani szeretett. Aztán, ahogy nyugdíjba ment, rögtön beteg lett.
A lábam nem tart! mondja . A szívem megáll! kiabálja.
Tíz éve fekszik. Tíz éve Vera körülötte kering, mint hajtogatott szőlőinda.
Másnap nem bírtam tovább, felöltöztem, és elindultam hozzájuk, mintha csak látogatóba mennék. Belépek patyolat tisztaság, ropogós szőnyeg, és nem betegség szaga, hanem sült rétes és párolt káposzta illata.
Irén a magas ágyán ül, mint királynő a trónján. A hátán párnahegy, arca rózsaszín, sima, szeme villog, mint a sasé.
Rozália! dörmögi. Csak benéztél? Ettől a balfácántól (a konyha felé biccent), nem várok semmi jót. Mondom neki: Verus, ég a mellem! ő meg: Anyu, mindjárt fejtem a tehenet! A tehén fontosabb neki, mint az anyja!
Vera eközben vizet hoz a nehéz zománcos vödörben. Lába reszket, háta körbe hajlik. Leteszi a vödröt, térdel, és kezd felmosni. Csendben. Csak a ziháló lélegzet hallatszik.
Irén, szólok keményen legalább a lányodat sajnáld. Átlátszó lett már.
Sajnálni? Irén majdnem felül a párnákon. És engem ki sajnál? Felnöveltem, nem aludtam éjszakánként, most még egy pohár vizet sem kapok? Ez az én keresztem, Rozália, ez a betegség. Ő meg a lányom, ez az ő kötelessége.
Ahogy Irénra nézek, látom: annyi egészség van benne, három férfinak elég lenne. Az ő betegsége neve mérhetetlen önszeretet. Szívja Vera életerejét, mint pók a legyet. És elhiszi magának, hogy beteg! Úgy hiszi, hogy már mások is hisznek neki.
Vera a fejét sem emeli, csak húzza a ronggyal a padlót. Surr-surr. Surr-surr. Ez a hang még ma is a fülemben él. A kilátástalanság hangja.
Eltelt egy hónap. Már a tél kopogott, az első hó hullott, szúrós, dühös.
Egyik este teázom, ropogós pereccel, amikor hirtelen kopogás az ablakon. A szomszéd fiú, Péter jön, szeme kikerekedve.
Rozália néni! Siessen! Vera néni összeesett! Kút mellett! Nem kel fel!
Hogy futottam, nem emlékszem. Az idős lábaim maguktól vittek. Megérkezem. Vera fekszik a jeges földön, vödör kiborulva, víz jégcsapként szétterül. Arca olyan fehér, mint a hó, ajkai kékek.
A férfiakkal bevittük a házba.
Irén kiabál a hálószobából:
Mi ez a csoszogás?! Vera! Hol vagy?! A melegítőm kihűlt!
Verához hajolok, pulzusát tapintom alig lüktet, mint egy vékony cérna. Mentőt hívtunk, bevitték a megyeszékhelyre. Infarktus, súlyos.
Irén egyedül maradt.
Bemegyek hozzá. Ül, pislog.
Hol van Verus? Ki viszi ki az edényt? Ki főzi a kását?
Kórházban van Vera, mondtam keményen. Te juttattad oda, Irén. Meghal.
Hazudsz! visítja. Direkt csinálja! Meg akar szökni! Elhagyni az anyját! Önző!
Undorító érzés lett bennem. Legszívesebben otthagytam volna, de a Hippokratészi eskü kötelez. Adtam neki vizet, tablettát, elmentem. Hogy fogsz most élni? gondolom.
A sors azonban nem mindennapi. Következő nap busz érkezett a faluba. Leszáll róla Nóra. Irén unokája, Vera lánya.
Nórát valahogy nem kedvelték a faluban. Tíz éve, a gimnázium után felköltözött Pestre, soha vissza sem nézett. Mondták, kiállhatatlanul büszke, lenézi a falusiakat. Vera mindig csendesen sírt utána, leveleket írt, de választ sosem kapott.
Most itt van. Bőrdzsekiben, rövid, vagány hajjal, határozott tekintettel. Sem az anyjára, sem a nagymamájára nem hasonlít.
Először hozzám jön.
Mi van anyuval? kérdi szárazon.
Nehéz helyzetben van mondom , az intenzíven. Az orvosok szerint teljesen kimerült, minden tartaléka elfogyott.
Nóra ajkai összeszorulnak.
Rendben. Most nagymamámhoz megyek.
Hogy ott mi történik, arról mindenki találgat. Egy nap múlva elhaladok a házuk mellett szörnyű kiabálást hallok. Irén ordít. Azt hittem, bántják az öregasszonyt. Berohanok.
Kép, mint egy festmény. Irén ül vörösen, gesztikulál. Előtte Nóra. Nyugodt, mint a szikla. A kezében leveses tányér.
Ezt nem eszem meg! kiabál nagymama. Sótlan! Hideg! Vera mindig forrón hozta! Hol van a lányom?!
Kórházban van, mert te odajuttattad mondja Nóra higgadt hangon. Én nem vagyok Vera. Nem fogok sózni. Ha nem akarod, ne edd meg. Ha éhes leszel, majd eszel.
Lehelyezi a tányért. Fordul, megy ki.
Vizet! rikácsol utána Irén. Add vizet, te szívtelen! Meghalok!
Nóra megáll az ajtóban, visszafordul:
Ott a kancsó, ott a pohár. A kezed mozog? Hajrá!
Azt hittem, Irén szélütést kap. Már tíz éve nem fogott poharat!
Rozália! észrevett. Tanúskodj! Éheztet! Kínoz!
Nóra rám nézett, szürke szemében olyan fájdalmat láttam, hogy magam is sírni tudtam volna. Nem kegyetlenség volt ez, asszonyok. Ez sebészet. Élő sebbe vágott, hogy kifolyjon a genny.
Két hétig idomította Nóra nagymamáját. Keményen.
Az edényt nem viszem ki. Ott a székletoh, ülj át.
Az ágyneműt cseréld magad. Kéz van.
Ha ordítasz, bezárom az ajtót, elmegyek a kertbe.
A falu pusmogott. Ki készíti ki az öregasszonyt! suttogták az asszonyok a kútnál. Én hallgattam. Mert láttam: Irén újra él!
Először haragjában majd szétrobbant. Aztán az éhség miatt maga kezdte a kanalat forgatni. Majd amikor Nóra nem adta meg a vizet, saját szememmel láttam: Irén felállt! Fel, kapaszkodva az ágytámlába, odavánszorgott az asztalhoz.
Egy hónap múlva, vagy kicsit később, Verát hazahozták.
Nóra vitte taxival. Vera még gyenge, sápadt, de nem átlátszó. Megfogja a lánya kezét, fél bemenni. Fél, hogy megint kezdődik: Hol voltál te, lusta, viszket a lábam.
Belépnek a házba. Csend.
A hálószoba üres. Az ágy elrendezve.
Vera a szívéhez kap:
Meghalt?
Nem, mosolyog Nóra. A konyhában van.
Ott Irén. Az asztalnál ül, szemüvegben, krumplit pucol. Egyedül!
Vera meglátja, leteszi a kést.
Csend. Olyan, hogy hallani lehet, ahogy a falióra ketyeg. Tik-tak. Tik-tak.
Vera a küszöbre támaszkodik, sír.
Anyu… felálltál…
Irén először Verára, aztán az unokájára néz. Tekintete furcsán megváltozott. Nem haragos. Inkább zavart, mintha először ébredne fel régóta.
Hát felkel az ember, morogja, de már nincs benne a régi méreg. Ezzel ezzel a szoknyás kapitánnyal.
Aztán csendesen hozzáteszi:
Ülj le, Verus. Hűl a krumpli.
Nézem őket, fiatalt és öreget, és azt gondolom: mennyi energiát emészt fel az emberben a manipuláció, a betegséget imitáló játékok. Az élet csak egy van, nem vázlat, nem lehet újraírni. Néha ahhoz, hogy valakit megmentsünk, nem párnát kell igazítani hanem ki kell rántani alóla.
Eltelt a tél. A hó zavaros, piszkos folyamként elvitte a régi, áporodott életet.
Eljött május. Tudjátok, milyen a május itt, Felsőújfaluban? Olyan édes a levegő a bodzától, hogy kanalazni lehetne. Az esték sötétlilák, a fülemülék a domboldalban énekelnek, úgy, hogy a lélek is beleremeg.
Este sétálok a Szabó-ház előtt.
Új, festett kapu. Elől piros tulipánok tűzben égnek Vera büszkesége.
A kertben asztal terítve. Régi réz samovár csillog a naplementében.
Hárman ülnek.
Irén székkerekesben (messzire járni nehéz még), de maga tartja a csészét, mártogatja a mézespuszedlit, fején díszkendő aranyszállal.
Nóra mellette, nevet, ölében laptop most már innen dolgozik távmunkában.
Vera Vera a kertben sétál. Nem fut hajlott háttal, hanem tényleg sétál. Lassú. Megérinti az almafa ágát, beleillatozik a fehér virágba. Arca nyugodt, világos. A ráncok persze nem tűntek el, de szemében élet van.
Vera meglát, integet:
Rozália! Gyere teázni! Nyitottunk ribizli lekvárt, a te kedvenced!
Belépek, kapu ismerősen csikordul, háziasan. Leülök velük. Forró, erős, füstös tea.
Tudod, Rozália, szól Irén, messzire néz, a lenyugvó napra. Azt hittem, hogy a szeretet az, ha körülöttem ugrálnak, mindent kiszolgálnak. De ez nem így van Szeretet az, ha nem hagyják, hogy feladd. Rákényszerítenek az életre, még ha már nincs erőd.
Vera mellé lép, átkarolja. Csöndben. Nóra ráteszi kezét az öreg kézre.
Tudjátok, ott ülünk, áldott csöndben, csak a kályha mögött ciripel a tücsök, s messze a réten bőg egy tehén jön a csorda. Milyen jó így, Uram. Békesség van, s elhiszem, hogy most már rendben lesz minden.
Ránézek a kis rendelőmre, poros útjainkra, a díszes ablakkeretes házacskákra, és azt gondolom: nincs szebb hely a földön, mint a saját falu, ha a házakban békesség van. Itt még a levegő gyógyít, a föld erőt ad, ha csak kiirtjuk a haragot a szívből, mint a gyomot az ágyásból.
