Hogy elkerülje a megszégyenülést, beleegyezett, hogy együtt éljen a púpos férfival De amikor a férfi a fülébe súgta a kívánságát, a lány leült.
Marci, te vagy az, édesem?
Igen, anyuka, én! Ne haragudj, hogy ilyen későn
Az anyja hangja, reszkető, fáradt árnyékként úszott ki a sötét előszobából. Régi köntösben állt, egy zseblámpával a kezében, mintha egész életében csak rá várt volna.
Marcikám, drága kicsi szívem, hol csavargálhattál ilyen későig? Az ég már fekete, a csillagok úgy merednek, mint erdei vadak szemei
Jaj, anyu, Zsolttal tanultunk. Leckék, felkészülés Teljesen elveszítettem az időérzékem. Ne haragudj, hogy nem szóltam, tudom, mennyire rosszul alszol
Vagy talán lánynál voltál? hunyorított gyanakodva. Csak nem vagy szerelmes, mi?
Anyu, miket beszélsz! nevetett Marci, és levette a cipőjét. Én nem vagyok az, akit lányok várnak a kapuban. Kit is érdekelnék én, púposan, majomkezekkel, boglyas fejemmel?
Az anyja tekintetében fájdalom villant. Nem mondta ki, hogy ő nem egy torzat, hanem a fiát látja benne, akit nyomorban, hidegben, magányban nevelt fel.
Marci tényleg nem volt szépfiú. Alig ért el másfél métert, hajlott volt, a karjai hosszúak, szinte térdéig értek. Feje nagy volt, haja kócos és üstökösként meredt minden irányba. Gyerekként csúfolták: kismajom, erdei manó, csodabogár. De ahogy nőtt, több lett, mint ember.
Ő és az anyja, Julianna, a Dunántúli Faluba menekültek, mikor tíz volt. Hátat fordítottak Budapestnek: szegénység, szégyen miatt. Apja börtönben, anyja magára maradt. Csak ők ketten voltak két mag a viharban.
Nem sokáig él már a te Marcid dünnyögte az öreg Szabó néni, miközben a törékeny fiút nézte. Eltűnik, mint eső a Balatonban, és nyoma se marad.
De Marci nem tűnt el. Belevájta magát az életbe, mint gyökér a kövek közé. Nőtt, dolgozott, lélegzett. Julianna acélos szívű péknő, kezén kemencék sebhelyei naponta tíz órát sütött kenyeret az egész falunak, míg ő maga is meg nem rogyott.
Amikor ágynak esett, Marci lett a fia, lánya, orvosa és öreg dadája is. Takarított, főzte a tejbegrízt, régi folyóiratokat olvasott fel. Amikor Julianna elszenderült, mint szél a mezőről, Marci csak némán állt a koporsó mellett sírni már nem tudott.
De az emberek nem felejtettek. A szomszédok hoztak ételt, egy régi pokrócot. Majd váratlanul jöttek hozzá is előbb fiúk, akiket bűvölt a rádiótechnikája. Marci a művelődési ház rádióját bütykölte, antennát állított, vezetéket forrasztott. Arany keze volt, bár esetlennek tűnt.
Aztán egyre több lány is betért. Eleinte csak pár percre, meggylekváros teát inni. Később hosszabban, nevetve, beszélgetve.
Egy este észrevette, hogy egy, a Lejános, mindig utoljára marad.
Nem sietsz haza? kérdezte, mikor mindenki elment.
Nincs hova felelte csendben, szemét a padlóra szegezve. Mostohaanyám gyűlöl, három bátyám durva, apám iszik, én felesleges vagyok nekik. Barátnőmnél húzom meg magam, de ott sem maradhatok örökké Nálad viszont csend van és béke. Itt nem vagyok egyedül.
Marci ránézett, s először érzett valamit: ő is kell valakinek.
Maradj nálam mondta egyszerűen. Anyám szobája üres. Te lehetnél a háziasszony. Semmit nem kérek. Nem szót, nem pillantást. Csak legyél itt.
Az emberek suttogtak a hátuk mögött:
Ez hogy lehet? Egy púpos és egy szépség? Micsoda nevetség!
De telt az idő. Lejános rendben tartotta a házat, főzött, mosolygott. Marci dolgozott, hallgatott, gondoskodott.
Aztán amikor fia született a világ kifordult sarkaiból.
Kire hasonlít? kérdezgették a falubeliek. Kire?
A kisfiú, Dénes, Marci felé nézett, és azt mondta: Apa!
És Marci, aki sosem gondolta, hogy valaha apa lesz, érezte, hogy valami meleg, szokatlan dolog nyílik meg benne mintha kicsi nap sütne a mellkasából.
Ő tanította Dénessel konnektort szerelni, horgászni, betűzni. Lejános nézte őket, és így szólt:
Keresned kellene egy asszonyt, Marci. Nem vagy egyedül.
Olyan vagy nekem, mint a testvérem mondta ő. Előbb téged férjhez adlak. Rendest, jószívűt keresünk. Aztán majd meglátjuk.
És akadt is egy férfi. Fiatal szomszéd faluból, becsületes, szorgalmas.
Nagy lagzi lett, Lejános elköltözött.
Egy nap Marci úton találta:
Szeretnék kérni valamit Add nekem Dénessel!
Tessék? lepődött meg Lejános. Miért?
Tudom, Janka. Ha gyereket szülsz, minden megváltozik. De Dénes nem a te véred. Elfelejted majd. Nekem viszont nélküle nincs napom.
Nem adom oda!
Nem elvenni akarom suttogta Marci. Jöhetsz látogatóba bármikor. Csak hadd lakjon velem.
Lejános elgondolkodott. Aztán odahívta a fiát:
Déneske! Gyerünk! Mondd, kivel akarsz élni: velem vagy apával?
A kisfiú odaszaladt, szeme csillogott:
Nem lehetne, mint rég? Hogy anya is, apa is együtt legyenek?
Nem lehet mondta szomorúan Janka.
Akkor apával maradok! kiáltotta Dénes. Gyere te hozzánk látogatóba, anya!
Így is lett.
Dénes maradt. Marci először lett igazi apa.
Ám egy napon Janka visszajött:
Budapestre költözünk. Dénest viszem.
A kisfiú ordított, mint sebesült őzgida, és átölelte Marcit:
Nem megyek el! Apával maradok! Apával!
Marci suttogta Janka, szemét lesütve. Ő ő nem a tied.
Tudom felelte Marci. Mindig tudtam.
Én úgyis visszaszököm apához! zokogott Dénes.
Valóban elszökött. Újra és újra.
Elvitték, de ő visszatért.
Végül Janka engedett.
Legyen így mondta. Ő választott.
És egy új történet kezdődött.
A szomszéd Ilona férje belefulladt a folyóba. Iszákos, zsarnok, kegyetlen ember volt. A Jóisten nem adott nekik gyereket mert abban a házban nem volt szeretet.
Marci átjárt tejért. Aztán kerítést javított, tetőt foltozott végül csak leült teázni, beszélgetni.
Közeledtek, lassan, óvatosan, ahogy felnőttek tudnak.
Janka levelet írt, hogy Dénesnek testvére született Diána.
Hozd el írta Marci. A család együtt kell legyen.
Egy év múlva jöttek.
Dénes le sem vette szemét a húgáról. Ringatta, énekelt, járni tanított.
Kisfiam rimánkodott Janka. Gyere velünk! Pesten színház, iskola, lehetőség
Nem rázta fejét Dénes. Nem hagyom ott apát. És Ilonát már anyának érzem.
Aztán jött az iskola.
Amikor a fiúk azt mondták, az apjuk sofőr, katona, mérnök, Dénes rá se rántott.
Az én apám? felelte büszkén. Ő bármit meg tud javítani. Ő tudja, hogyan működik a világ. Ő megmentett engem. Ő a hősöm.
Év telt el.
Ilona és Marci a kandallónál ültek Dénessel.
Kisbabánk lesz mondta Ilona. Nagyon pici.
Ugye nem raktok ki engem? suttogta Dénes.
Jaj dehogy! csimpaszkodott rá Ilona. Te vagy az én vágyott gyermekem!
Fiam mondta Marci, tűzbe bámulva. Hogy gondolhatod ilyet? Te vagy a világom.
Pár hónap múlva megszületett Szilárd.
Dénes úgy fogta karjaiban, mint egy kincset.
Lett húgom suttogta , lett öcsém. Lett apám. Lett Ilonám.
Janka hívogatta.
De Dénes mindig azt felelte:
Megjöttem már. Itthon vagyok.
Évek szálltak el. Az emberek elfelejtették, hogy nem Marci véréből való. Nem suttogtak többé.
S amikor Dénes maga is apává lett, a gyermekeinek és unokáinak ezt a történetet mesélte el, a legjobb apáról a világon.
Nem volt szép mondta Dénes , de több szeretet volt benne, mint bárkiben, akit ismertem.
Minden évben, a megemlékezés napján összegyűlt náluk mindenki Ilona gyermekei, Janka gyermekei, unokák, dédunokák.
Teát ittak, kacagtak, meséltek.
A mi apánk volt a legjobb! mondták a felnőttek, poharukat emelve. Bárcsak több ilyen apa lenne ezen a világon!
És mindig valamelyik ujj az ég felé mutatott a csillagokhoz, az emlékekhez, valakihez, aki akkor is igazi apa lett, amikor senki nem hitt benne.
Az egyetlen.
