Emlékszel, Szilvi…
Ó, mennyit gondolok vissza arra a régi időre! Akkoriban már megszoktuk, hogy gyakran belestek hozzánk az ablakon, mert a lakásunk a földszinten volt, ott a pesti bérházban. Eleinte szívesebben laktak volna magasabb szinten, de végül mindenki elfogadta a helyzetet. Legjobban a nagymamám örült, hiszen nem kellett a lépcsőket megmászni. Szombatonként Ilona nagymama, Szilvi nagymamája, mindig sütött valamit kalácsot, palacsintát vagy pogácsát , de mindenképpen finomat és illatosat.
A sütés illata kiszökött a konyha ablakán, és csábította a focizó fiúkát a játszótéren. Laci, a mi Laci gyerekünk, mindig a maga módján bújt az ablakhoz, de nem a konyhaihoz, hanem a másikhoz a ház mögött talált egy régi ládát, arra állt fel, és úgy lesett be Szilvihez. Szilvi mintha tudta volna, mikor érkezik, hamar futott oda, amint hallotta, hogy Laci mászik felfelé.
Mindjárt hozok pogácsát, nagymama sütötte! mondta Szilvi, miközben a rózsaszín szalag, ami összefogta a szőke haját, kibomlott, és vidáman lebegészett mögötte, ahogyan futott.
Mennyei! Laci jóízűen falatozott, miközben belesett a szobába. Magyarosan csinálta?
Hogyne, már kész is van.
Megadod a matek házit, hogy leírhassam?
Szilvi gond nélkül átnyújtotta a füzetet. Reggel hozd majd vissza, még az órák előtt elveszem!
Laci nem volt rossz tanuló, csak, mint a legtöbb fiú, kissé hanyag, bár tehetséges. Adta volna az esze a matematikához, de a grundon futkározás sok időt elvitt a tanulástól. Akkoriban, a kilencvenes évek elején, még nem gyötörte senkit a mobiltelefon, egészen sötétedésig kint játszhattak, nem akartak hazamenni.
Nyolcadikban Laci először vitte Szilvi táskáját, csapkodta jobbra-balra, miközben lelkesen mesélt egy új filmről. Kilencedikben már a törékeny, barna szemű Júlia ahogy az udvaron a fiúk maguk közt döntötték lett a gimnázium legszebb lánya. Laci belebolondult, szemét le sem vette róla, forgott körülötte, hazáig kísérte. Szilvi abban bízott, hogy elmúlik a dolog, és most ő várta Lacit az ablakban, amikor Laci halkan bekopogott és szólt: Szilvi, megírod a házit?
Júlia tudta, hogyan tartsa magát távol, de mégis magához láncolta Lacit. A fiú ingázott Júlia aki hol tűrte, hol visszautasította , és Szilvi között aki mindig várta, akire mindig számíthatott.
Laci továbbra is benézett az ablakon, Szilvi pedig kihelyezte a teásbögrét az ablakpárkányra, gőzölgött a tea, hozzá kekszet vagy pogácsát tett, ha nem volt más.
Hallottad, kikapott a csapatunk? fűzte hozzá Laci, a focira utalva. Szilvi persze jól tudta, hiszen mindent tudott, ami Lacit érdekelte: nézett focimeccseket, sporthíreket olvasott, borzongva nézett horrorokat is, csak hogy Lacival legyen miről beszélni. Szilvi mindig támogatta Lacit, mint igaz barát, meghallgatta, megértette, segített. Laci inkább hozzá jött, mint egy pajtáshoz, akiben meg lehet bízni. Julcsát viszont csodálta, ábrándozott róla, gyötörte magát miatta, és néha Szilvinek is panaszkodott, hogy Viktor hazakísérte Julcsát.
Iskolavégén mindhárman más egyetemre mentek. Laci már nem járt háziért Szilvihez, Julcsát követte, Szilvihez csak ritkán vetődött be a régi emlék miatt. Néha moziba is elmentek, és Laci végig fecsegett útközben, mert ki kellett beszélnie magát.
Laci, szombaton születésnapom lesz, hívlak mondta Szilvi, szürke szemei szerelemmel csillogtak.
Laci gondolkodott. Szombaton? Hát, talán jó lesz, elmegyek. Kik lesznek még ott?
Szülők, nagymama, Vera és Vili, Orsi hát te is ismered őket, mind a mieink.
Jó, rendben van, beugrok.
De Laci azon a szombaton nem érkezett. Egy héttel később jelent meg, levert volt. Laci, mi történt? Olyan szomorú vagy!
Elmondta, hogy Júlia elutazott gyakorlatra, még csak el sem búcsúzott. Szilvi próbálta vigasztalni, bár a szíve szakadt bele. Szombaton vártalak, tudod?
Mi volt szombaton?
Születésnapom
Á, Laci a homlokára csapott, Szilvi, elfelejtettem, ugye nem haragszol?
Nem, hát előfordul.
Laci ismét az ablakhoz lépett. Emlékszel, mikor nyáron pogácsával etettél? Az ablak alatt ott állt a láda, arra álltam, s a párkányon a tea, dzsemmel.
Szilvi mosolygott, jóleső melegség töltötte el, kellemes volt, hogy Laci emlékszik. Újra gondtalanul beszélgettek, visszaidézték a grundos csapatot, az osztálytársakat, azt, amikor egyszer ellógtak a matekról, és a tanárnő rajtakapta őket a parkban, hazaküldte őket történelem órára.
Ötödévben Laci hegyen-völgyön repült boldogságában: Júlia igent mondott neki. Ezt a hírt is Szilvinek hozta. Szilvi tartotta magát, ajkát harapdálta, nehogy elsírja magát. Hallgatta, továbbra is csak a jó barát szerepében.
Egy hónapon át sírt a párnájába, átkozta magát, hogy annyi év alatt nem vallott szerelmet.
Azután Laci egyszer újra jött. Nagymama és a szülők vendégségben voltak, a lakás csendes volt, Szilvi, egy régi takaróba burkolózva, TV-t nézett. Először nem hitte el, amikor Laci hangját hallotta az ajtó mögött.
Ajtót nyitott, Laci szomorú, elgyötört volt, szemébe nem nézett, vállával a falnak támaszkodott. Mi van veled? Szilvi megijedt.
Laci bement, leültek a szobában. Mintha egyszerre sírni kezdett volna. Laci, mondj már valamit, mi történt?
Ő… ő… nem lesz esküvő… azt mondta, mást szeret. Szilvi sosem látta ilyen üresnek, közelebb húzódott, keze Lacira simult: Nyugodj meg, lehet még minden rendben.
Nem lehet már semmi, ő mondta, elvette az iratokat is… Ez minden… Laci szemében megcsillantak a könnyek; fejét Szilvi ölébe hajtotta, a ruhája szegélyébe temetkezett. Ez nem lehet, Szilvi, nem lehet…
Drága Laci, kérlek, nyugodj meg, főzök neked mentateát… Akkoriban is együtt ittuk a teát az ablakban, emlékszel?
Emlékszem, Szilvi, te vagy az egyetlen, aki megért, te vagy a jó Laci eleinte óvatosan, aztán hevesen csókolta Szilvi térdét, mintha fájdalmát akarta volna átadni. Felállt, magához ölelte, s arca, nyaka csókjaival borította, közben suttogott.
Laci, hagyd abba, miért csinálod…
Szilvike… Szilvike…
Laci, Lacikám, szeretlek! Mindig is szerettem, hatodik osztály óta, te bolond…
Már éjfél után ment haza, a szemét elfordította, nem nézett Szilvire. Viszlát, jövök majd…
Várlak, nézett utána Szilvi, míg a lépcsőházban be nem csukódott az ajtó.
Laci nem jött vissza, mintha az a este csak álom lett volna. Hamarosan Laci lediplomázott, és elköltözött Kelet-Magyarországra.
“Valamit tenni kell!” suttogta apám felháborodottan. El lehetne menni a szüleihez, szóvá tenni.
Megértheted, hogy ő nem akarja! Megértheted, hogy ideges, ez árthat a gyereknek is válaszolt anya. Ráadásul Laci tudja, hogy terhes, Szilvi szólt neki. De Laci úgy viselkedett, mintha idegen lenne… lehet, szándékosan ment el
Nem lehet csak úgy hagyni az egészet… felháborító! nem adta fel apám.
Nagyi kötögetett, próbálta elterelni a figyelmét, néha letörölte a könnyeket. Fájt neki az unokája miatt: okos, jó szívű lány
Kislánya születése után Szilvi megszerezte Laci munkahelyi telefonszámát (egy volt évfolyamtársától), felhívta őt, csak annyit mondott: Laci, kislányunk született. Elneveztem Lénának.
Laci dadogott valamit, de csak ez hallatszott: Gratulálok.
Amikor Lena másfél éves lett, szülei közölték: végre megfizették az új lakást, költöznek, nagyi is megy. A lakás ugyanúgy két szobás volt, csak a másik kerületben. Felváltva jövünk, segítünk neked ígérte anya.
Szilvi sírt.
No, hát miért sírsz? Minden nap jövök, segítek Lénával, magunkhoz visszük, hiszen otthon dolgozol…
Csak megtanultam együtt élni mindenkivel vallotta be Szilvi.
Kislányom, múlik az idő, magadnak kell rendezni az életed, könnyebb, ha egyedül vagy nyugtatta anya.
Mostanában Szilvi gyakran hallotta mindenkitől szülőktől, nagymamától, barátnőktől , hogy rendezni kéne az életét, hogy fiatal, s hogy gyermekkel is férjhez mennek.
Egy hét múlva Szilvi teljesen birtokba vette a két szobás lakást. Kicsi Lena boldogan gurult a szőnyegen, próbált járni, sikerült is, bár néha lehuppant, aztán újra felállt, kezeit anyához nyújtotta. Szilvi felkapta, ölelte, nevetett vele.
Akkor egy nap váratlanul érkezett Laci. Korábban is mindig hirtelen jött. Mint azon a napon, amikor kiderült, hogy Julcsa nem lesz a felesége.
Szilvi azt hitte, az apja érkezett ő ígérte, hogy jön , de a küszöbön Laci állt, egy hatalmas piros játék tűzoltóautóval.
Szia! Egyedül vagy? Nem zavarok? Bejöhetek?
Laci férfiasabb lett, soványabb is, arca szögletesebbé vált.
Gyere!
Tessék, letette a gépet.
Gyermeksírás hallatszott, Szilvi a gyerekszobába ment, felkapta Lénát: Kislányom van mondta, a játékra mutatva.
Laci a homlokára csapott: Bocsánat!
Vidd el inkább a játékot, add oda valaki másnak mondta Szilvi.
Laci levette a kabátot, bement a konyhába. Szinte minden ugyanúgy van, semmi sem változott. Legalább egy teát adsz?
Szilvi bekapcsolta a vízforralót, de nem engedte Lénát letenni. Laci bizonytalan volt, nem találta a szavakat.
Nézte őt: szőke, kibontott hajjal, bokáig érő hosszú ruhában, karján a kislánnyal. Olyan vagy, mint egy szent anyuka motyogta.
Szilvi nem szólt semmit.
Emlékszel, nagymamád milyen pogácsát sütött? Emlékszel, a párkányon mennyi teát ittunk? És emlékszel, nagyi mikor a virágokat locsolta, a vizet leöntötte az utcára, én pedig pont ott álltam az ablak alatt, ő nem vett észre próbált mosolyogni Laci. Emlékszel, Szilvi…
Már nem emlékszem vágta rá Szilvi könnyedén, szinte közömbösen. Laci elhallgatott. Szilvi szava nem bosszú volt a fiú korábbi zavarára hogy fia van-e vagy lánya hanem őszinte. Szilvi már valóban kezdte felejteni a részleteket. Most már a kislányának élt, neki adta minden idejét, vele örült, csodálta első szavait, próbált mindent megjegyezni, amit hümmögött, figyelte, hogyan alszik, hogyan ébred, hogyan játszik…
Te csak igyál, nekem meg Lenának főznöm kell
Laci először érezte igazán, hogy ebben a lakásban már nem várják. Felvette a kabátját. Jó, majd máskor. Megyek is, úgyis nincs időd ácsorgott kicsit, várta, hogy Szilvi megállítsa, de nem tette.
Bezárva utána az ajtót, Szilvi halkan mondta: Máskor már nem lesz, nálunk többet nincs tea, kávé sem.
Visszament a kislányhoz, felkapta, puszit adott, és ment főzni a manókás reggelit.
