27 éves vagyok, és akkor találkoztam vele, amikor a legkevésbé voltam felkészülve egy ilyen nőre. Egy kis eseményen voltam egy helyi magazin bemutatóján, ahová szinte véletlenül keveredtem. Egy barátom kért meg, hogy menjek vele, mert segítségre volt szüksége a dobozok cipeléséhez, nekem pedig nem voltak különösebb terveim, ráadásul jó lett volna egy kis pénz, így rábólintottam. Ő ott ült az első sorban, fekete füzetébe jegyzetelt, a telefonját kijelzővel lefelé fordította, a kávéja már rég kihűlt. Nem tűnt érdekeltnek senki iránt, de amikor megszólalt, mindenki elhallgatott.
Később tudtam meg, hogy író. Egy napilapnak és egy kulturális magazinnak dolgozott. 40 éves volt. Akkor még nem tudtam ezt. Csak egy magabiztos, nyugodt nőt láttam, aki nem emelte fel a hangját azért, hogy érvényesüljön és nem is volt rá szüksége.
Az esemény végén odamentem hozzá, mert aláírás kellett egy papírra. Megkérdezte a nevem, a szemembe nézett, és azt mondta:
Mindig ilyen vagy, vagy csak ideges vagy?
Harsányan nevettem. Mondtam neki, hogy nem tudom. Ő visszavágott, hogy azok az emberek tetszenek neki, akik nem akarnak magabiztosnak látszani. Így indult minden.
Elkezdünk beszélgetni. Eleinte ő kevés szót írt, én sokat. Olyan egyszerű dolgokról kérdeztem: mit csinál, merre lakik, tanul-e még. Őszinte voltam elmondtam, hogy a szüleimmel élek, alkalmi munkákból keresek valamennyi pénzt, próbálok elindulni. Soha nem éreztette velem, hogy kevesebb lennék, de illúziókat sem árult. Már az elején egyértelmű volt:
Nem keresek kapcsolatot. Más szakaszban vagyok az életemben.
És mégis, elkezdtünk találkozni.
Mindig nála, a lakásában. Rendezett, csendes, tele könyvekkel. Volt saját autója, saját ritmusa, saját élete. Én busszal mentem, néha úgy éreztem, mintha egy olyan világba lépnék be, ami nem az enyém. Ő nyugodtan fogadott, semmi sürgetés, semmi ígéret. Néha főztem valami egyszerűt, máskor csak kibontottunk egy üveg bort, és halk zenét hallgattunk. Sokat beszéltünk a munkájáról, az írásról, arról, mennyire fárasztja, hogy másoknak magyarázkodnia kell.
Soha nem maradtam ott éjszakára. Soha nem kísért haza. Nekem kellett kérnem, hogy hétvégén is találkozzunk. Néha azt mondta: igen, néha eltűnt pár napra szerkesztőségi határidők miatt, megbeszélések, utazások. Amikor visszajött, mintha semmi sem történt volna. Nem voltak bocsánatkérések. Nem voltak hosszas magyarázatok.
Egy este, miután együtt voltunk, a hálószoba sarkán ülve azt mondta:
Ne szeress belém.
Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem, hogy nem vagyok szerelmes. Mindketten tudtuk, hogy ez nem teljesen igaz.
Többet akartam. Nem feltétlenül ígéretet, inkább helyet az életében. Ő viszont újra meg újra elmondta, hogy más az utunk. Nekem csak most kezdődik, ő már felépítette az életét. Nem akar horgony lenni, és azt sem akarja, hogy én lerövidítsem vele az utam.
Nem tudom megadni, amit akarsz mondta.
Ennek ellenére újra hívott.
Idővel megértettem, hogy csak azt tudja adni, amit hajlandó: részleges jelenlétet, mély beszélgetéseket, spontán találkozásokat. Elfogadtam, mert úgy éreztem, nincs jogom többet kérni. Mivel is beszélhetnék jövőről, amikor magamat sem tudom fenntartani?
Minden egyes alkalommal, amikor kiléptem a lakásából, pár utcán át sétáltam, mielőtt felszálltam a buszra. Egyszerre voltam teli és üres. Hálás, hogy vele lehettem. Üres, mert tudtam, végül visszatérek a szobámba, a szüleim lakásába, a nem túl csillogó valóságomba.
Soha nem ígért semmit. Soha nem hazudott. Mégis, fájt.
Azóta is látom őt. Nem olyan gyakran, ahogy szeretném. Néha azt gondolom, remélem egyszer más szemmel néz majd rám. Vagy majd elég nagy leszek, hogy ne érezzem magam kicsinek mellette. Vagy egyszer csak belefáradok ebbe a kompromisszumba.
De nem tudom mostanában inkább szomorúvá tesz, mint boldoggá, hogy vele lehetek.
Vajon miért?
