Valentina bevásárlószatyrokkal trappolt haza a boltból, közben a szomszédasszonyával, Natáliával cse…

Valika vidáman sétált hazafelé a szatyraival, miközben a szomszédasszonyával, Mártával csevegett. De ahogy meglátta a háza előtt parkoló, fényűző autót, azonnal kihúzta magát:

Na nézd már, úgy tűnik, az új vej-jelöltem már reggel megérkezett!

Márta is rápillantott a kocsira, aztán szúrós szemmel így szólt:

Te már vejednek hívod? Hát, szerintem azért még nem volt lánykérés. S azt se ártana kideríteni, miféle ember ez hátha valami szélhámos vagy csempész!

Valika csak legyintett, ajkai összeszorultak:

Ugyan már, ne beszélj zöldeket! Kiváló úriember, és komolyak a szándékai Emikével. Most sietek is, teát kell főznöm a vendégnek, hoztam is csokit pont hozzá.

Felkapta a jól megpakolt szatyrait, s majdnem futóversenyt rendezett otthonig. Márta utánanézett, arcán leplezetlen gúnnyal.

Na, most már értem! Azért vett valami drága füstölt kolbászt, minőségi bonbont meg sajtot. Hát vendég érkezik, micsoda meglepetés! Azért siet ennyire, hogy végre férjhez tuszkolja azt a balga Emikét.

***

Valika széltében-hosszában mosolygott, ahogy hazaért. Belépve ezt látta: a lánya, Emese egy sámlira kuporodva, mellette a vendég.

A mitikus jövőbeni vő viszont egészen közel hajolva meredt a lány szemébe de amikor Valika hangosan becsapta az ajtót, az úr azonnal kiegyenesedett és elhátrált. Nyilvánvalóan csodálták egymást!

A vendég udvariasan viselkedett; csokor virágot, bonbont, parfümöt hozott Emesének.

A jövőbeli anyósának majdnem meghajolt. Valika le sem vette róla a tekintetét.

Jaj, kislányom, ez nagyon jóképű ember! Egy kis őszülés a halántéknál, de hát ettől csak még férfiasabb! Egyenesen arisztokrata, mondom neked! áradozott Valika később a lányának.

Emese büszkén rámosolygott:

Hát arisztokrata is, anyu.

S minek jött most? Virág, ajándék, végre, vagy netán lánykérés is volt már? faggatta Valika.

Emese arca elborult:

Nem, anyu. Esküvőről egy szó sem esett! Csak próbált elhívni színházba a városba.

A mosoly azonnal leolvadt Valika arcáról.

Hát ezért jött Színházba hívogat. De nem olyan naivak vagyunk mi, hogy bedőljünk egy városi pasasnak! Össze-vissza mulatnak az ilyenek, aztán újat keresnek leányfalun.

Színház! Jaj, lányom, szerintem te jól megfogtad ezt a modern Casanovát! Már két hónapja jár ide, de polgári házasságról egy mukk sincs.

Anyu

Mit anyuzol? Harmincéves vagy, ő is betölti lassan a negyvenet! Mit kell húzni-halasztani ezt az egészet? Ha komoly, akkor mondja ki végre!

Majd mi elintézzük!

Inkább hallgass rám! fortyant fel Valika. Hirtelen odacaplatott Emeséhez, aki épp a drága kolbászkából majszolt, és egy gyors mozdulattal kikapta a kezéből.

Tedd vissza! A figurádra is gondolhatsz! Meg aztán, ha a vő-jelölted holnap megint idekeveredik, mit adok mellé a teához, ha te mindent megeszel?

Emese átható, szinte magyaros kék szemekkel nézett az anyjára, és halkan megkérdezte:

Anyu, miért vagy megint ilyen ideges? Mi bajod?

Valika bepakolta a kolbászt a hűtőbe, csörömpölni kezdett a tányérokkal, és szó nélkül lekapta a sajttálat is a lány orra elől, ráadásul elvitte a bonbonos tálat. Aztán fitymálóan odavetette:

Attól tartok, hogy idejár, mindenki látja a faluban, aztán végül egy szép napon faképnél hagy. Te már nem vagy húszéves, már vénlánynak is csúfolnak!

És ha egyszer az a másik az arisztokrata elmegy, több kérő sosem talál meg bennünket!

Ne aggódj, anyu vigyorgott Emese. Nem ússza meg, hidd el.

***

Egy héttel később Valika azon kapta magát, hogy épp a bőröndöt pakolja Emesének, miközben egyfolytában törölgeti a könnyeit. Azt hitte, Emese szűzies, erkölcsös leány ehhez képest meg tessék!

A lánya babát vár! Mikor kérdezte az anyja, hogyan sikerült, Emese csibészesen vigyorgott:

Hát, tudod, kivitt a városszélre, a meggyfákhoz, hogy szedjek egy kis gyümölcsöt. Ott várt rám, hogy visszavigyen! Képzeld, ott várt mert annyira tetszettem neki. Hiszen csinos vagyok!

Persze, persze értetlenkedett Valika. De hogy is volt ez, a fák között vagy mi? Mondd már el, nehogy azt mondjam, rosszul neveltelek!

Emese közben vidáman majszolta a kolbászt a kedvenc sajtjával, és csak nevetett:

Lényegtelen, anyu, hahaha Az a lényeg, hogy elvesz feleségül!

De az esküvőre az egész rokonságot meghívjuk! makacskodott Valika. Jaj, hogy engedjem el egyedüli lányomat egy vadidegen városba?!

Ígérem, sokat látogatok majd, anyuci!

A hír futótűzként terjedt a faluban, dörömböltek az ajtaján a szomszédok:

Valika, halljuk férjhez adod a lányod, s ideje volt már!

Viszem is, futkosott fel-alá Valika.

Hát miért nem szóltál előre, hogy elbúcsúzhassunk, még ajándékot is hoztunk volna!

Minek ajándék, csak a városba megy a vőlegényhez, nem nagy dolog!

Boldogság, öröm, tapsvihar!

***

Elment hát a drága, egyetlen Emese a városba, királyfi vitte.

Aztán az unokahírek sehogy sem jöttek. Egy hónap, két hónap, fél év Majd egyszer csak befutott Márta, és újságolta, hogy a városban látta Emesét babakocsival. Valika kis híján elájult.

Babakocsival?! Hát ez hogy lehet?!

Ahogy kapkodva felkapta a kabátját, már indult is a távolsági busszal Pestre, emlékek nélkül!

Kiderült, már unokája van, de Emese szólni sem szólt erről! Előtte tartotta titokban!

Fel is hívta lányát a Keletinél, hisz a városban már mindenütt van térerő, nem úgy, mint náluk falun.

Emese csak sokadszorra vette fel, húzta volna-tolta. Valika csak forrt:

Hol vagy már, kislányom? kiabált bele a mobilba, mindenki csodálkozott körülötte. Itt vagyok az állomáson, jöhetsz értem! És mondd meg, miért titkoltad előlem, hogy megszületett a gyerek?!

Emese végül taxival érkezett, lesütötte a szemét:

Anyu, ne haragudj, annyi minden volt, ezt elfelejtettem. Kislányom lett, Vanesszának hívják. Nagyon hasonlít rád

Pali házában lakunk (a vőlegény Pál), igazán szép ház.

No és?

Valika szigorúan nézett a lányra.

Szégyellsz engem, igaz, kislányom?

Emese beijedt:

Nem, szó se volt róla! Csak hát hogy is mondjam Palival együtt élünk, de az ő anyjával. Az a ház és az autó is az övé. Pali meg az ő szabályai szerint él Az anyja nem engedi, hogy elvegyen feleségül!

***

Valika eltökélten lépte át a portát, biztos volt benne, hogy majd rendet tesz.

Kíváncsi volt, miféle anyácska az, aki nem engedi a fiának, hogy elvegye a lánya anyjától a gyerekket!?

Nem nézett se a vőre, se az unokára, egyenesen felrohant a lépcsőn, hogy megtalálja a fenséges mamát, aki grandiózus módon zongorázott a felső szinten.

Valika köhintett, de látva, hogy senki sem figyel, odament és lecsapta a zongora fedelét.

Az elegáns, hűvös nő, aki ott ült, mérgesen rászólt:

Tessék? Maga ki?

Emese anyja vagyok! csattant fel Valika. Maga meg szépen leállhatna ezzel a kopácsolással, mert egy kisbaba próbál aludni!

Hogyhogy Vanessa? Már megint alszik? kérdezte lekezelő hangon a zongorista. Látásától vakulásig csak az dől el, ki zavar kit jobban ebben a házban!

De hát a kisbaba zavarja magát?! hápogott Valika. Hát akkor simán el lehetne költözni, és nem lenne gond!

Hogyhogy én hagyjam el a saját házamat, asszonyom?

Mert maga zavarja a fiatalokat!

Én? Én nem kérem őket, hogy itt éljenek! Az ajtó ott, mehetnek, amerre akarnak.

Hát magát egyáltalán nem érdekli az unokája? csodálkozott Valika.

A nő hidegen mondta:

Valika, ugye? Akkor figyeljen ide! Adtam már a lányának a legdrágábbat: a fiamat a jobb kezemet, a sofőrömet, mindent! De magának ez se elég? Még azt is akarja, hogy kiköltözzek? Mindjárt szólok, és kidobják magát ebből a házból, és akkor mind az egész családjával mehet vissza vidékre!

Eközben berohant aggodalmasan Pali, és gyorsan szólt Valikának:

Biztos fáradt az úton, anyuka, Emese készített teát a konyhában!

***

A tea merőben nyugtató hatású és talán összehozza az embereket. Valika fagyosan méregette Drága Mamát, aki teát kortyolgatott, szúrós mosollyal.

Úgyis túlélem ezt a banyát! fogadkozott magában Valika.

Pali is érezhette az anyós meglódult energiaszintjét, és talán szemével jelezte Emesének:

Édes anyád veszélyes, talán beszélnie kellene vele

Emese tudta is, hogy beszélni kell.

Anyu! hívta félre az apja dolgozószobájába, míg a nagymama újra őrjöngött a zongorán. Beszélnünk kell!

Miről? fortyant fel Valika. Hiszen látom, szóval eddig se mentél sokra. Az a vénség ural titeket!

Nem is az anyja ő Pali felesége! bökte ki Emese.

Valika teljesen leblokkolt.

Hogy lehet ez?

Emese szomorúan mondta:

Látod, milyen gazdag Pali? Ez csak úgy lehet, hogy ő a felesége. Húsz éve összeházasodtak, akkor az asszonynak már ötven körül járt. Gyerekük nincs, gyerekmentes életet él

Valika tátott szájjal bámulta a könyvtárszobát, a bársonyos függönyökkel, aranyozott tapétákkal, vadonatúj bútorokkal, a polcokon egy komplett könyvtárral ami mind-mind egy világ összes forintját megérhetné.

Minden az övé folytatta Emese. Sokáig én sem értettem. Amikor belekötöttem, Pali elmondta az igazságot.

Hát te jó ég! fortyant fel Valika. Hát akkor minek neked Pali?!

Egyértelmű, anyu! Pali családot akar, gyereket. Az asszony nem akart, végül megenyhült, és engedte neki, hogy szeretőt tartson. Ez lennék én! Pali már évek óta csak mint szomszéd él az asszonnyal.

Akkor most már elég volt! csomagolt Valika. Kapd fel a kislányod, megyünk haza!

De Emese csak kihúzta magát:

Te megőrültél, anyu? Nekem így jó, én itt maradok! Majd ha özvegy lesz egyszer, hozzám jön!

Addig meg vérét szívja!

Hát, talán, anyu. De én választottam ezt az életet.

Akkor maradj csak, én viszont megyek én ezt tovább nem Gyalázat hogy így bánnak veled! szólt Valika, és nagy kegyesen távozott.

***

Valikának azóta minden napja egyhangúan telt, csak a falusi pletykák töltötték ki az életét.

A szomszédnál is megházasodott a lány, ott is született kisfiú. Valika átjárt Márta unokájával játszani, közben mélyeket sóhajtott a saját Emese-féle unokája hiányán.

Végül nem bírta tovább, bezárta a házat és felutazott Pestre.

Lopakodva figyelte az Emeséék portáját. És akkor meglátta: a kis Vanessza, két aprócska pudliszerű kutyával rohangált a kertben, és üvöltötte: Nagyi, nagyi! de ezt Palinénihez intézte, nem hozzá.

Hát ez már mindennek a teteje! fortyant fel Valika, féltékenység gyötörte. Ő semmi, én vagyok az igazi nagymama!

Kilépett az árnyékból, odarohant és kopogtatott.

***

Valikát senki sem zavarta el. A háziasszony csak annyit mondott: Nagy ház, lesz itt mindenkinek szoba.

Egymás között a két asszony sosem veszekedett látványosan többet csak néha savanyú tréfákkal, miközben a virágágyásokat gyomlálták vagy bújócskáztak Vanesszával:

Na mi van, csak idetaláltál! Féltél, hogy kiteszem innen a lányod? Jól teszed, hogy idejöttél. A lányod olyan puhány, hogy megvédeni is kell.

Ha akarom, tényleg kipenderítem innen bármikor. Valószínű apjára hasonlít, nálad azért keményebb fából faragták!

Mindjárt adok egy partvist a fejedre, hiába vagy te a háziasszony! Mi az, hogy puhány? fortyogott Valika.

Mert te jöttél utánuk, nem ők utánad. Igazi kemény nő mindenki után kiáltott volna már!

Azért én még most is keményebb vagyok nálad! Tudod, miért jöttem ide? Mert látom, napról napra rosszabbul festesz. Ha megkotlasz, majd nekem kell utánad takarítani! Nekem az sem gond, csak Emesének ne jusson ez a feladat!

Ha-ha-ha, hiszen remekül nézek ki, a legjobb orvosaim vannak! Gyereket sem szültem soha, nulla stressz! Most mit gondolsz, Valika, hogy én halok meg előbb?

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

sixteen − sixteen =

Valentina bevásárlószatyrokkal trappolt haza a boltból, közben a szomszédasszonyával, Natáliával cse…
– Nu, mamă, să nu vii acum, chiar nu e momentul. Gândește-te bine. Drumul e lung, toată noaptea în tren, iar tu nu mai ești tânără. La ce-ți trebuie bătaia asta de cap? Și e primăvară, sigur ai multă treabă la grădină, – îmi spune fiul meu. – Dar dragul mamei, cum de ce? N-am mai fost de mult împreună. Și tare aș vrea să o cunosc mai bine pe soția ta, să ne vedem cu toții ca o familie, – îi spun din suflet. – Atunci hai să facem altfel, mai așteaptă până la sfârșitul lunii și venim noi toți la tine, că de Paște oricum avem mai multe zile libere, – încearcă să mă liniștească fiul. Adevărul e că eram hotărâtă să merg, dar am avut încredere în el, am fost de acord să nu mai plec nicăieri și să aștept acasă. Dar n-a venit nimeni la mine. De câteva ori am sunat la fiu, dar tot respingea apelul. Apoi a sunat el, mi-a spus că e foarte ocupat și să nu îl aștept degeaba. Am fost tare supărată. Mă pregătisem pentru vizita lor, adunasem de toate, că fiul meu, Alex, se însurase de vreo jumătate de an și nici acum nu-mi cunoscusem nora. Pe Alex l-am născut, cum s-ar zice, numai pentru mine. Aveam deja 30 de ani, nu m-am măritat niciodată. Mi-am dorit măcar un copil. Poate că n-a fost tocmai „creștinește”, dar n-am regretat niciodată decizia asta, deși mi-a fost greu, bani puțini, abia ne descurcam. Am muncit pe unde am putut, doar să aibă băiatul tot ce-i trebuie. A crescut și a plecat la studii în București. Ca să-l ajut la început, m-am dus și eu la muncă-n străinătate, în Polonia, să-i pot trimite bani de facultate și trai. Mă bucuram și mă mândream cu el că pot să-i fiu de ajutor. Alex, din anul trei, deja se întreținea singur. După facultate s-a angajat, n-a mai avut nevoie de bani de la mine. Acasă venea rar, o dată pe an. Eu la București n-am fost niciodată, să-mi fie rușine să spun. Am crezut că atunci când s-o însura va veni momentul să merg în orașul lui. Am pus bani deoparte pentru ocazia aia, am strâns 60 de mii de lei. Acum jumătate de an, fiul m-a anunțat la telefon, cu mare bucurie, că se însoară. – Mamă, dar să nu vii acum, că doar trecem pe la starea civilă, nunta o facem altădată, – m-a avertizat el. Mi-a părut rău, dar m-am supus. Ne-am făcut cunoștință prin apel video. Fata, frumoasă, părea de treabă. Și avea bani. Tata-soacrei, mare businessman la București. M-am bucurat pentru fiul meu, să-i fie bine. A trecut timpul, dar nici la mine nu venea, nici pe mine nu mă chema acolo. Atât de tare mi-am dorit să-mi cunosc nora și să-mi văd copilul, că într-o zi mi-am făcut bagajul, am luat bilet de tren, mi-am pus de toate de-ale gurii, inclusiv pâine și dulcețuri făcute de mine, și am plecat. L-am sunat doar când eram în tren. – Eh, mamă, dar ce ți-a venit? Eu sunt la serviciu, nu pot să te iau din gară. Uite adresa, cheamă taxi, – mi-a spus Alex, fără prea multă căldură. Am ajuns dimineața în București, am chemat taxi, am rămas șocată de preț, dar orașul era frumos de dimineață și m-am bucurat măcar de peisaj. Mi-a deschis nora, niciun zâmbet, niciun gest să mă întâmpine, m-a invitat scurt în bucătărie. Alex plecase la muncă. Am început să scot din sacoșe cartofi, ouă, mere uscate, murături, dulceață. Nora tăcea și se uita. La final mi-a zis că n-ar fi trebuit să mă chinui, că ei nu mănâncă așa ceva, oricum ea nu gătește. – Dar voi ce mâncați? – o întreb mirată. – Avem mâncare livrată zilnic. Oricum, nu suport miros de mâncare în casă, – zice Ilona. N-apuc să mă dezmeticesc bine, că intră copilul, un băiețel de vreo 3 ani. – Să facem cunoștință, e copilul meu. Daniil, – zice nora. – Danilă? – întreb eu. – Nu, Daniil. Nu-mi place să-mi fie stâlcit numele copilului. – Bine, Ilonă dragă, cum vrei tu. – Îți spun, nu-mi place nici Ilonka, ci Ilona. În oraș nimeni nu strâmbă numele, dar de unde să știți voi… Mă apuca plânsul. Dar nu pentru că fiul meu a luat o femeie cu copil, ci pentru că nu mi-a spus nimic. Mai urmează și alte surprize: pe perete era un portret mare de nuntă. – Uite ce frumos portret aveți, măcar poze să fiți făcut dacă n-ați făcut nuntă. – Cum adică n-am avut nuntă? Am făcut, cu 200 de invitați. Doar pe dumneata nu te-a chemat Alex, a zis că ești bolnavă. Poate că așa a fost mai bine, – mi-a răspuns rece nora, măsurându-mă din cap până-n picioare. – Stați la un ceai? M-a servit cu o ceașcă de ceai și trei feliuțe de brânză scumpă. Ea considera că asta e micul dejun. Eu nu-s obișnuită așa, dimineața îmi trebuie o masă pe săturate, mai ales după drum. Am vrut să prăjesc niște ouă, aveam pâine de casă. Nora nu m-a lăsat nici să mă apropii de aragaz: nu suportă mirosul. Pâinea de casă nici n-a vrut să o guste, zice că ei cu Alex sunt pe stil de viață sănătos. Nici eu nu mai aveam chef de mâncare, mă durea inima tare. Atâția ani am visat la nunta fiului, am pus bani deoparte, și până la urmă n-am ajuns nici măcar invitată. Beam ceaiul și tăceam amândouă. Copilul s-a lipit de mine cu drag. Am vrut să-l iau în brațe, dar Ilona m-a respins imediat să nu pun mâna că nu se știe „cu ce bacteria vin eu”, că e băiatul mic. N-aveam nimic pregătit pentru el, doar am scos un borcan de dulceață de zmeură, să-l bucur cu ceva bun. Ilona mi l-a smuls din mână: „Câte să-ți mai spun? Noi suntem pe regim sănătos, fără zahăr!” M-a brăzdat un plâns, mi s-au spart toate lacrimile pe loc. Nici ceaiul nu l-am terminat. M-am încălțat și am plecat. Nora n-a zis nimic, nici unde mă duc, nici nu-i păsa. M-am așezat pe o bancă lângă bloc și am plâns cum n-am mai plâns niciodată. După o vreme, am văzut-o pe nora ieșind cu băiatul la plimbare, cu toate borcanele, murăturile și pâinea de casă aruncate la gunoi. Când au plecat, mi-am adunat din tomberon tot ce-am putut salva, le-am pus în geantă și am plecat la gară, noroc că am găsit bilet de întors pentru seara aceea. Lângă gară mi-am cumpărat borș fierbinte, carne și cartofi prăjiți, cu salată. Mi-era foame. Am dat un ban bun pe mâncare, dar meritam și eu o bucurie. Bagajele mi le-am lăsat la garderobă, am avut câteva ore la dispoziție să văd Bucureștiul. Mi-a plăcut orașul, parcă am mai uitat de necaz. Pe tren n-am închis un ochi. Am plâns tot drumul. Cel mai cumplit era că fiul meu nu m-a sunat nici măcar să mă întrebe dacă trăiesc. Mai degrabă cred că vara ar ninge, decât să mă așteptam că băiatul meu, singurul, alesul vieții mele, mă va primi așa. M-am simțit cea mai inutilă din lume. Acum mă întreb ce să fac cu banii strânși, cei 60 de mii: să-i dau sau să nu-i dau, să știe că mama l-a iubit mereu, sau să-i țin pentru mine, că poate nici nu merită?