2023. december 31.
Az idei év utolsó napja. Olyan, amit talán sosem felejtek el, mert nemrég minden, amit biztosnak hittem, darabokra hullott. Hajnalka, a feleségem, valami olyat tett, ami teljesen összetört. A hátam mögött, húsz év házasság után, amikor azt hittem, boldogan élünk, kiderült, évek óta szeretőt tartott. Az egyetlen lányunkat, Pannit már férjhez adtuk, sőt, már unokánk is született talán azt gondoltam, ennél több nem kell. Élni és örülni. Ehelyett…
Az egész életem a családomnak szenteltem. Sosem sajnáltam semmit: sofőrként jártam Európát, hosszú hónapokat távol voltam csak azért, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Hajnit és Pannit mindig elküldtem nyaralni, lakást vettem, autót, mindent megjavíttattam, amit csak kellett. Az esküvőt is álomra csináltam, amikor Pannit férjhez adtuk. Minden út végén ajándékot hoztam, naponta többször is hívtam őket, hiányoztak. Hajni közben a könnyeivel panaszkodott, mennyire vár és szeret. Közben más férfi ölelte. Még most sem hiszem el.
Szó nélkül összecsomagoltam mindent a múlt héten, amikor előbb értem haza a fuvarból. Egy hangos szó sem hagyta el a számat csak ültem a kocsiban a város határában, nem tudva, hova tovább. A kezem remegett, minden erőt kifejtettem, hogy ne robbanjak fel. Huszonöt év, minden perc a családról, minden forint, minden küzdelem. Az anyósom, isten nyugosztalja, sokszor mondta: Nem a pénz a boldogság. Ha mindig távol vagy, szétesik a család. Igaza lett, csak akkor nem értettem meg. A szomszéd öregasszonyok is gyanakodtak, de sosem hittem nekik.
A telefonom folyamatosan pittyegett: Hajnalkától, Pannitól, de kikapcsoltam. Egy szóval sem akarok beszélni senkivel. Libabőr a hátamon, minden emlék előttem pereg: mikor kiléptünk az anyakönyvi hivatalból, amikor hazahoztuk Pannit a kórházból, az első tanévnyitó, amikor csokorral fogadtam őket hazaútról És mindez alatt már rég nem szeretett.
Nem tudom, hova tartok, de elindultam a szülőfalumba, valahol Dombóvár mellett, háromszáz kilométer, távolabb mindentől. Tíz éve nem jártam ott, lehet, már csak elhagyatott házak állnak. De most mindegy. Karácsony után, szilveszter előtt, jobb hely talán nincs semmihez. Egy közeli boltban telepakoltam a kosaram, mintha bolygóra mennék, ahol nincs bolt, de jól tettem a falu tényleg félholtnak tűnt.
A hó csak esett, a szél süvített, de a kezem ismerősen kanyarodott be a régi utcánkra. Az ablakok zöme fekete, néhány ablakból sütött fény. Otthon, anyám régi házánál, a kapu alig áll, ablakon az általam rakott deszkák, a hó nagy kupacokban. A régi rejtekhelyen megtaláltam a kulcsot ritkán zárták itt az ajtót. Alig bírtam kinyitni a nagy vaslakattal. Sötéten, hidegen és üresen állt minden, mint mikor anyám utoljára elment. Nem bírt az otthonával eljönni hozzám a városba, inkább egyedül maradt ebben a kis házban.
Azonnal hoztam be tűzifát a szín alól mindig hagytunk szárazat. Meggyújtottam a kályhát, a láng rögtön feléledt. Hamar meleg lett, a sarkokat táncolták az árnyékok. Vízért mentem a kútra: még mindig működött! Teát főztem, pörköltem tojást, szalámit, sajtot szeleteltem. A régi vekker tizenegyet ütött. Hát, kezdhetek új életet, motyogtam anyám után szabadon. Majd reggel okosabb leszek.
Még inni sem volt időm, amikor hirtelen kopogtak az ablakon. Ugrált bennem az ideg. Ki lehet ez? Egy sálas, könnyes szemű asszony állt az ajtóban.
Jó estét. Három hónapja költöztem csak ide. Nagy bajban vagyok lihegte. A kisfiam beteg, s nincs felcser, még 10 ház lakik csak a faluban. Azt hiszem, vakbél lehet, nekem is ilyenem volt. Amint megláttam a fényt, rögtön idejöttem, egyre rosszabbul van.
Már húztam is a kabátot. Ne vesztegessük az időt! Induljunk, csak a lapátot hozzuk, elég nagy a hó. Alig tudtam én is beállni.
A fiú forrón hánykolódott a karomban, de szerencsére elértünk a főútra. Az út szélén még járható volt néhol, de a járás központjába csak nagy nehezen jutottunk kétszer is le kellett lapátolni az átereszt. Másfél óra múlva ott voltunk. Hívták az ügyeletes orvost, s a sejtés igaz lett: azonnal vitték a műtőbe. Hajnali kettőt mutatott az óra.
Hát, ez az újév… sóhajtottam, de a nő sírt, remegett.
Ne haragudjon, hogy elrontottam az ünnepet.
Ugyan, csak legyen már jobban nyugtattam. Ültünk a kórház folyosóján, ő az ajtót bámulta. Végül kijött az orvos.
Jókor értek ide. Kis híja volt, de rendben lesz. Most inkább pihenjenek, reggelig maradhatnak.
Nehéz éjszaka volt, a nő Erzsébet, így hívják bemegyhetett a fiához, amint felkelt. Robika hamar magához tért. Erzsébet vele maradt, én visszatértem a faluba. Kályhát gyújtottam, vacsoráztam, aludtam egy sort, aztán délután mentem látogatóba. Robika már mosolygott, bár bosszankodott, hogy lemaradt a szilveszterről, s arról, hogy lesse a Jézuskát.
Mindig jön hozzám, ajándékot rejt a fa alá, de most nem tudott bejönni, ugye? De tudom, hogy az ajtón jön, nem a kéményen, én már nagyfiú vagyok.
Hát, nem mondok butaságot, lehet, hogy járt nálatok éjjel: láttam nagy lábnyomokat a hóban a ház körül!
Akkor biztos ott hagyott valamit, csak be sem tudott jönni…
Majd ha hazaérsz, nézz jól körül, lehet, hogy a kamrába tette.
Jó lenne, egész évben jó voltam, ugye, anya?
Erzsébet csak csendben bólintott.
Robikám, anyának most haza kell mennie, de ne félj, itt lesznek a nővérek, sok gyerek makarósan van itt.
Már nagy vagyok, nem félek. De anya, keress ajándékot, még mielőtt elviszi a hó…
Hazafelé menet Erzsébet elmesélte, hogy Pécsről költözött ide pár hónapja, a sógornője kihalt kis házába a főút mellett. Férje erőszakos lett, inni kezdett. Egyik éjjel menekültek el, mindent ott hagyva. Kezdték elölről, nincs semmijük, az apa a ház létezéséről sem tud. Pénzük sincs. Ezért nem tudott Robikának ajándékot venni.
Nem hagyhattam így. Bementem a boltba, vettem egy nagy tűzoltóautót, csokit, édességet, hisz megérdemli a fiú, hinni a jóságban. Erzsébet tiltakozott, de nem hallgattam rá.
Én most magamnak is jót teszek, ha tehetem, másnak adjak örömet az újévben!
Még egy hétig maradtam a faluban, hó esett, teltek a napok. Segítettem Erzsébetnek hasogatni a fát, ösvényt vágni, Robikát ápolni, minden nap meglátogattam. A fiú hamar jobban lett, büszkén talált rá a fa alatt a tűzoltóautóra; hitt a csodában újra.
Erzsébet meghívott vacsorára a kicsi hazába, ahol tűz pattogott, s a meleg egyszerre volt otthonos és szomorú. Este elbúcsúztam, mondtam, reggel indulok vissza a városba dolgozni. Várhatunk? kérdezte halkan Erzsébet.
Szerintem Robi biztos fog, de én még nem tudom. Most minden összekuszálódott, le kell ülnöm, rendet tenni magamban is. De ti ti jól estetek a lelkemnek.
Hetekig jártam az országot, de sokszor eszembe jutottak. Visszamentem még egyszer Pestre, meglátogattam Pannit és az unokámat, tudattam Hajnalkával, hogy elindítom a válást. Aztán újra hazavezettem, a falu hívott. Érthetetlenül jólesett oda tartozni, főleg, amikor Robika az út szélén várt rám, mintha csak várt volna.
Már nagyon hiányoztál. Anyu mindig lesi, mikor jössz vissza.
Bementem hát a házba. Erzsébet ott főzött, csak ennyit mondott:
Azt hittem, már nem jössz. Minek itt maradni a világ végén…
Gondolkoznom kellett feleltem. Nem könnyű elengedni húsz év házasság emlékét. De titeket nem bírlak kiverni a fejemből. Mit gondolsz?
Aztán közelebb lépett, megölelt. Később együtt kezdtünk új életet. Tavasszal felújítottam anyám kis házát, vizet vezettünk, rendbe tettem a kis fürdőt. Lassan tanyává alakítottuk: tyúkok, egy kecske, vetemény. Erzsébet házát kiadtuk nyaralónak a környék annyira gyönyörű, sokan szeretnek elszökni ide a város forgatagából. Robika apjának szólított, s engem rendszerint körülvett a házikóban.
Az élet kiszámíthatatlan. Sosem tudod, egy ajtó mikor csapódik be, mit sodor eléd. Ahogy anyám mondta: az élet nem séta a mezőn… De újra hiszek benne, hogy érdemes újat kezdeni. Boldog új évet, naplóm.
