Véletlen hívás
Kovács Pál? a hang a vonalban jeges volt és hivatalos.
Igen, én vagyok Kovács Pál. De ki beszél?
Itt a Csecsemőotthon igazgatója. Egy hét múlva a lánya betölti a harmadik életévét, és kénytelenek leszünk áthelyezni őt egy másik intézetbe. Biztos, hogy nem viszi haza?
Várjon csak, milyen kislány? Milyen lányom? Nekem fiam van, Vilmos dadogtam döbbenten.
Németh Pannika, ő a lánya, nem?
Nem, nincs ilyenem. Én Kovács vagyok. Kovács Pál, de Kovács.
Elnézést kérek sóhajtott fáradtan a hang , úgy tűnik, elszámoltuk magunkat.
Az utána következő gyors sípszó mintha vascsengővel ütötte volna a fülem.
Micsoda káosz, te jó ég! háborogtam. Valami lány, csecsemőotthon, hát miféle zűrzavar van ott a papírokkal!?
Mégis, mintha egy tövis ült volna el a lelkemben az a hívás. Akárhogy is próbáltam, csak arra tudtam gondolni, hogyan élhetnek ott a kisgyerekek otthon nélkül, anyai ölelés, apai gondoskodás, nagymamák szerető sürgése nélkül. Bezzeg a Vilikének megvolt minden: anyu, apu, nagynénik, nagybácsik két oldalról is…
Erzsi, a feleségem, rögtön észrevette, hogy gondterhelt vagyok, és válaszaim is szétcsúszottak. Mit is lehet elrejteni egy olyan asszony elől, akivel lassan tíz éve élünk együtt, s már az általános első osztálytól ismerjük egymást?
Várt estig, aztán vacsora közben egyenesen rám kérdezett:
Mondd csak, hogy hívják?
Kit? vágtam vissza meglepetten (honnan tudja a lányról? Talán neki is szóltak?).
Panni mondtam végül. Pannika.
Aha, szóval Pannika! Én Erzsi vagyok, ő meg Pannika! hangja megemelkedett.
Hát igen bólintottam. Németh Pannika.
Mondd csak a személyije számát is! kiabált Erzsi.
Hát hogy lenne neki? Mihez kezdene vele egyáltalán?
Mi van, menekült talán? kissé halkabban, de idegesen visított a feleségem.
Ki lenne menekült? már teljesen elvesztem.
A te Pannikád menekült, csak le akar telepedni, ugye? Vallj színt, te gazember!
De mit valljak? ültem, egészen kábultan, a vacsoráról teljesen megfeledkezve.
És akkor Erzsi sírni kezdett. Nem teátrálisan, hanem keserű, gömbölyű könnyekkel, amik a kötény fodrára hullottak.
Holnap elmegyek anyámhoz mondta könnyein keresztül. És Vilit nem adom neked!
Erzsi, de hát mi bajod van? Mi ütött beléd? Miért akarsz elmenni?
Azt hitted, hogy én majd kiszolgállak téged, meg a szeretődet, a Pannikádat? fakadt ki.
Lassan kezdtem felfogni a helyzet abszurditását. Leültettem a konyhai kanapéra, kézen fogtam, és mindent elmeséltem neki a reggeli telefonhívásról.
Most Erzsi szánakozva sírt a kislány miatt. A nőknek úgy tűnik, kifogyhatatlan a könnykútfejük, bármi miatt és bármikor. Az én gyenge pontom pedig mindig is a könnyek voltak, főleg Erzsiéi a gyomromban görcs lett, ha sírni láttam.
Vacsora után már egy falat sem esett le a torkomon, csak csipegettem.
Az éjjel arra ébredtem, hogy a feleségem mellettem áll, és a mobilomat turkálja, amit még sosem tett meg tíz év alatt. Hát nem hisz nekem keres valami tiltott üzenetet. Ez annyira fájt, hogy alig bírtam magammal.
Aztán halkan suttogja: Pali, Pali és gyengéden oldalba pöcköl.
Úgy tettem, mintha most keltem volna.
Pali, ez az a szám, amelyikről hívtak? A vezetékes.
Igen, az válaszoltam félálomban.
Akkor aludj suttogta, aztán kivitte a telefonomat is.
Könnyű azt mondani, hogy aludjak Egy idő után hallottam, hogy beindul a számítógép. Maradtam még egy kicsit, aztán halkan felkeltem, és a nappaliba léptem. Erzsi a keresőbe ezt írta: Csecsemőotthon a mi városunk nevével.
A gép duruzsolt egy kicsit, aztán minden adatot kidobott hivatalos oldal, cím, telefonszám és még az épület képe is ott volt. Erzsi a mobilom képernyőjét nézte.
Pali, egyezik!
Mi egyezik?
A telefonszám! Ugyanaz, a csecsemőotthon száma!
Mondtam, nem? De hát ellenőrizned kellett?
Erzsi megfordult a széken.
Nem ellenőriztem, csak pontosítani akartam.
Minek?
Pali, ez az otthon nincs is messze mondta elrévedve. Szerinted honnan vették meg a számodat, ha nem ismernek?
Belegondolva tényleg, honnan? Talán tényleg el kellene mennünk, és mindent kideríteni, hogy aztán ne írjanak rám idegen gyerekeket
Éjjel sehogy sem jött álom a szememre. Már majdnem elaludtam, amikor megint oldalba böktek.
Pali Pali
Na, most meg mi van?
Biztos, hogy nem volt soha senkid? Mi van, ha esetleg egyszer, rég, mondjuk, az első szerelmeddel véletlenül, megismétlődtek a régi érzelmek? Ő talán nem is mondott semmit, csak a kislányt bent hagyta a kórházban. Lehetséges? Pali?
Ugyan már! Mióta első osztályban melléd ültem, ott ülök most is, ott fekszem melletted! És négy éve, mikor Vilinek éppen három éve volt, te dolgozni jártál, én voltam vele, emlékszel? Állandó orvoshoz járás, gyógyszerek, diéta, alig bírtam magamat ébren tartani! Miféle szerető?
Akkor ki adta meg a számodat? Valaki csak leadta kapcsolattartás miatt! nem hagyta annyiban Erzsi.
Ez engem is zavart. Gyorsan végiggondoltam, ki lehetett volna De mindenkiről kiderült, hogy nem lehettett az szép család, idős nagymama vagy évek óta külföldön élő ismerős.
De hát az élet néha álomszerű, és lehetetlen dolgok megtörténhetnek úgyhogy eldöntöttem: holnap elmegyünk az otthonba.
Reggel, hamar ott voltunk, de már egy sápadt, szöszke, sovány középkorú férfi ült az igazgatói iroda ajtaja előtt. Ruhája ugyan tiszta volt, valahogy mégis lompos, ápolatlan, szemei össze-vissza cikáztak, kezében gyűrött papírokat szorongatott, melyek kissé remegtek talán idegességből, talán előző esti pohár miatt.
Önök lesznek utánam dörmögte érdes tenorral.
Majd behívták őt, és vagy negyedórán át lehetett hallani egy higgadt, néha basszusban fortyogó beszélgetést.
Végül a férfi, kócosan és már papírok nélkül, kiszáguldott, és mi léphettünk be.
Jó napot üdvözölt bennünket egy középkorú barna nő, az ablaknál állva, szemüvegszárat rágcsálva. Miben segíthetek?
A tegnapi miatt jöttünk próbáltam viccelődni.
A nő leült, és fáradtan sóhajtott.
Bocsánat, nincs időm találós kérdésekre. Mondják el, mit szeretnének, röviden, világosan.
Elmeséltem a telefonhívást (a hangja könnyen felismerhető volt).
Ja, igen hunyorgott, fáradtan mosolyogva. Elnézést, elírás, nem önnek kellett volna hívnom.
Hogyhogy nem nekem, amikor az én számomat tárcsázták? Honnan ismerik egyáltalán?
Megérti, Kovács úr, egy számot tévedtem. Az eredeti 20/927-tel kezdődik, én viszont 937-t tárcsáztam. Az, hogy ön is Pál, teljesen véletlen egybeesés. Előttük volt bent a valódi Kovács Pál.
Az ki volt? kérdeztem ostobán, de már sejtettem.
Németh Pál, a kislány apja.
Úgyhogy még egyszer bocsánatot kérek, de sok a dolgom.
Felállt, a kitűzőjén ez állt:
Bánfi Tímea, igazgató.
Erzsi is észrevette, mert megkérdezte:
Tímea, ugye, ő nem viszi haza a gyereket?
Az igazgató rám nézett, aztán visszaült.
Nem, nem viszi. Az anyja meghalt, ennek a Pálnak meg hét gyereke is van, több anyától. Három év alatt csak kétszer jött ide, azt is muszájból. Panni neki nem kell. Minden kérdésükre válaszoltam? Akkor szép napot kívánok!
Kábultan mentünk ki az épületből.
A nagyobb gyerekek épp az udvaron játszottak. Valaki hintázott, mások csúszdán, két fiú a padon versenyeztette a játékautóikat.
Néztem a gyerekeket, és hirtelen megéreztem, mi nem stimmel az udvart halk szürke csönd ülte meg. Ha Vilit kiviszed, rögtön nevetés, visítás tölti be a teret, ezek a kicsik viszont csak csendben beszélgettek, nem nevettek igazán. Olyanok voltak, mint kis öregek: elkorcsosult gyermekkor, inkább túlélés, hideg, éhség, ruha- és játékhiány, felnőttek közönye, néha kegyetlensége helyettesítette nekik a gyermekséget.
Erzsire néztem, szeme teli könnyel Már megint, mindig készek a könnyei!
Lassan indultunk a kapu felé, amikor a csendet átvágta egy vékony kiáltás:
Anya!
Minden kisgyerek egyszerre fordult felénk. Egy kislány futott felénk, nevetséges bojtossapkában, széttárt karokkal.
Anya, anya! Itt vagyok! kiabálta.
Nekiütközött Erzsi lábának, és ott, a kabátba kapaszkodva, keservesen sírni kezdett, úgy, hogy nekem is csípte a szememet a könny.
Panni, Pannikám! egy nevelőnő futott oda. Próbálta ölbe venni a kislányt, de az kapaszkodott Erzsibe, amíg a dajka elő nem vett egy csokoládét, ami végül segített.
Majdnem futva hagytuk el a csecsemőotthon udvarát.
A kocsiban csend volt. Erzsi egész testében remegett, én is, a kezem enyhén reszketett, mint nemrég az előző Kovács Pálnak. Lehúzódtam, hogy megnyugodjak.
Erzsi csak az ablak felé nézett, majd a közeli boltra mutatott szemével.
Szavak nélkül, egyszerre szálltunk ki, kézen fogva mentünk be a Játékvilág boltba.
Baba és rózsaszín ruha után néztünk.
A mi Pannikánk lesz a legszebb az óvodában!
Véletlen hívás – „Pavel Ivánovics?” – a vonal másik végén hideg, hivatalos hang szólt. – Igen, én …
