Amikor Katalin hatéves volt, elvesztettem a feleségemet. Attól a pillanattól kezdve semmi sem volt már a régi. A temetésén ígéretet tettem neki: gondját viselem a lányunknak, szeretem helyette is, amíg csak élek. Katalin okos lány lett. Tanult, sokat segített otthon, a főzésben is ügyes volt, a mamájához hasonlóan készítette a csirkepaprikást és túrós csuszát, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána. Idővel Katalin egyetemre ment. A tanulmányi eredményei romlottak ugyan, de nem érdekelt, hiszen munka mellett is kitartó maradt, és tovább segített nekem a ház körül.
Később Katalin megismerkedett Dániellel, és hamarosan bemutatta nekem is. Jó fiúnak tűnt, örültem, hogy a fiatalok úgy döntöttek, az esküvő után is velem maradnak a családi házban. Ám épp az esküvőjük után kezdődött minden baj. A vejem durva lett, egyre hangosabb, kicsinyes dolgokon is rám kiabált
Ezért, amikor a lányom azzal állt elő, hogy adjuk el a két szobás házunkat, és az árából vegyünk egy nagyobb lakást Budapesten, csak egy feltétellel egyeztem bele: az ingatlant az én nevemre írattuk volna. Dániel, ahogy várható volt, azonnal kiabálni kezdett, hogy nem bízom benne. De én nem titkoltam semmit, egyenesen megmondtam: szükségem van biztosítékra, hogy öreg napjaimra ne maradjak az utcán. Ha már nem leszek, a lakás úgyis az övék lesz, azt tesznek vele majd, amit akarnak.
A lányom és a vejem ledobták a kulcsot az asztalra, össze-vissza sértegettek, összepakoltak, és két nap múlva beköltöztek Pestre.
Katalin ezután szinte teljesen megfeledkezett rólam, de lelkem mélyén reménykedtem, hogy egyszer majd megérti az aggódásomat, és abbahagyja a haragot. Néhány hónapra rá közeledtek a születésnapom a hatvanadik. Biztos voltam benne, hogy Katalin meglepetést szerez nekem, ezért kitakarítottam a házat, megfőztem a kedvenc ételeit, rendbe szedtem magam, és leültem az ünnepi asztalhoz. Egész nap vártam, néztem ki az ablakon, mikor gördül be az udvarra, mikor látom meg végre a lányomat. Vártam hajnalig; végül átöltöztem, lefeküdtem, az étel ott maradt a terített asztalon, én pedig csendben sírtam, a feleségem fényképéhez beszéltem, s aztán nem is tudom, mikor aludtam el.
Vajon annyira haragudott rám a lányom, hogy még telefonon sem akarta felköszönteni az apját? Vagy történt vele valami? Hiszem, hogy az én Katalinom nem tudná így elfelejteni az öreg édesapjátMásnap reggel csengő szó riasztott fel az álmatlan alvásból. Kócosan, fél álomban nyitottam ajtót: ott állt Katalin az udvaron, csomagokkal és egy sápadt mosollyal. Ahogy rám nézett, könny csillant a szemében.
Apa suttogta , sajnálom. Azt hittem, a boldogság gyorsan megtalál, ha másra hallgatok. De egész éjjel csak arra gondoltam, hányszor főztünk együtt, ahogy meséltél a mamáról Nem tudtam tovább elaludni, elindultam hozzád. Kihúzott a kabátja zsebéből egy apró tortát. Boldog születésnapot!
Nem szóltam semmit, csak megöleltem. Éreztem a vállán azt a régi gyermeki remegést: abban a pillanatban mindketten megbocsátottunk egymásnak. A múlt és a veszteségek széthullottak közöttünk, mint a régi tapéta a ház falán és újra volt valami, ami összetart.
Aznap este együtt ettünk, nevettünk, aztán Katalin megígérte: gyakrabban jön majd, az ajtó mindig nyitva marad neki. Tudtam, hogy nem lesz már minden olyan, mint régen de az is elég, hogy a szeretet visszatalált hozzánk.
Később, amikor egyedül ültem a verandán a lemenő nap fényében, halkan odasúgtam a feleségem fényképének:
Látod, drágám? Visszatalált hozzánk.
A szél válaszképpen cirógatta meg az arcomat, és én tudtam, hogy így, együtt, már semmitől sem kell félnem többé.
