Anyám és apám
Anyukám gyönyörű volt. Volt mert fél éve meghalt, épp két héttel apám után. Hiába múltak már nyolcvanon jócskán, mégis úgy érzem, olyan keveset éltek. Mert hát ők voltak a m i a p u k á m és a n y u k á m.
No de anyám tényleg szépség volt, magam is láttam. Mégiscsak férfi vagyok, még ha a fia is. Apám meg egy életen át ezt mondogatta nekem. Még akkor is, amikor anyám leszidott az iskolai bukdácsolásaim miatt vagy más apróságon, apám gyakran leült mellém, nagyot sóhajtott, ő is úgy ült, mint éntenyerét a két térde közé szorítva, újra sóhajtott, hosszú hallgatásba burkolózva végül ezt mondta:
No, fiam, ne haragudj anyádra! Hát kiabált, hát zsémbelt kicsit, de mi se vagyunk angyalok, s ő lány, a mi kis lányunk. Nekünk is, neked is, nekem is, olyan fontos, mint a levegő. Menj, kérj bocsánatot tőle.
Erre én, én! Mellkasomat telelevegőztem, hogy kitörjenek belőlem a szavak, villámokat szórt a szemem apám felé. De ő előre nyújtotta felém a kezét, tenyerét mintha a számra tenné, hogy leállítson, szigorúan:
És nehogy bármit rosszat mondj nekem a feleségemről!
Ettől én hirtelen összementem, nem mertem szólni. Nagyon szerettem az apámat. S az anyámat is. Végtelenül.
Talán azért is, mert tudtam, hogyan lettek ők férj és feleség. Apám is elmesélte, titokban anyám elől. Anyám is titokban, csak éppen apám elől.
Anyám akkor még az egyetemen járt. Elsőéves volt. Épp ahhoz a Zsolthoz akart férjhez menni. Egy alkalommal Zsolt elhozta a randira a barátját, Imrét, mert az épp megérkezett a nagy pesti forgatagba, s nem tudta, mihez kezdjen estig egyedül. Így Zsolt meghívta őt is a találkozóra vagyis hogy együtt menjenek Zsolt menyasszonyához. Vagyis, aki már-már el volt jegyezve vele.
Zsolt bemutatta Imrét az akkor még leendő anyámnak. Imre gondolom magától értetődő volt leendő apám.
Együtt bolyongtak egész este. Sétáltak a Ligetben, a pavilon tetejéről (ahová apám talált utat, hogy ne kelljen mozijegyet venni), végignéztek egy eszméletlenül vicces magyar filmet a nyári kertmoziban. A tetőt apám találta kiilyen ötlete Zsoltnak sose lett volna! És anyámat is ő bírta föl oda, mert már akkor széles vállú, erős fiú volt. Nem mint az a Zsolt, akit sose láttam, mégis érzem, a mai szóval élve olyan nyeszlett lehetett.
Zsolt egész estén át sziporkázott, verseket szavalt, ecsetelte, majd milyen lesz az életük együtt, ha végeznek a diplomával. Apám viszont csak hallgatott, szuszogott (anyám szavaival élve). Amikor búcsúzkodtak, apám megfogta az anyám kis, meleg kezét nagy lapát tenyerében, és azt mondta:
Magdi! Ne menj hozzá! Gyere hozzám inkább.
Anyám megijedt, s hebegve kérdezte:
Mikor?
Apám teljesen higgadt lehetett (úgy képzelem), és azonnal felelte:
Holnap
S hogy anyám végleg ledöbbenjen (meg hogy Zsolt is jól hallja), hozzátette:
Lesz egy fiunk. Mindkettőnk szívből szeretni fogja őt nagyon. S attól mi is még jobban fogjuk szeretni egymást. Elnevezzük Ákosnak, mint a régi magyar fejedelmet
Jó, vágta rá anyám, és összeházasodtak.
Zsolt ott volt a lagzinvőfély volt a vőlegény oldalán.
Aztán anyám és apám befejezték az egyetemet, együtt költöztek Miskolcra, mert mindketten azt írták a diplomájukba: földtani-mérő szak. És ott, a Bükkben, kapták meg életük első lakását, amit a bányaigazgató utasítására a helyi kultúrház raktárából alakítottak ki nekik, szétválogatva a sok kacatot.
Eltelt az idő, és megszületett a várva várt Ákos. Én lettem az. És ők ketten nagyon, de nagyon szerettek, ahogy apám anyámnak megígérte.
Apám kikönyörgött az istállóból egy öreg kancát, Sárát, hogy anyámat és engem hazavigyen a szülészetből.
Amikor hármasban elindultunk új lakásunk felé (ez apám elmondása), az ajtóban ott állt Zsolt, akinek a hóna alatt egy horganyzott babakád árválkodott. Valami komisz csere révén szerezte. Ez lett az első fürdőkádam, ésanyám mesélteegy darabig még kiságyam is volt egyben. A kádba betették a nagymamától való hatalmas dunnát, azt lepellel letakarták, én pedig ott hevertem. Ha fürdetni kellett, a dunna ment a szülői ágyra, én meg úsztam a vizet. Apám sietett mindig haza, hogy a fürdetésből (mit gondoltok, a vörös ló? Na nem! a fiából se maradjon ki.) Ő tartotta a fejem, anyám mosott. Fejedelmi test mondta anyám mindig.
Fejedelem sose lett belőlem, de földmérő, akárcsak a szüleim, egész jó, azt mondják, igen.
Az a furcsa, hogy a feleségem is földmérő. Az egyetemi évek után a munkahelyen ismerkedtünk meg. Orsolyámat rögtön megszerette anyám. Apám is különösen. Ha vendégségben voltunk náluk, vagy ők nálunk, s apámmal együtt kimentünk az erkélyre cigarettázni, ezt mondta:
Hát igen Tudod, úgy érzem, kétszer is szerencsém volt az életben: először, mikor anyádat megismertem, másodszor, amikor te elvetted Orsolyát. Vigyázz rá! Ő is, mint anyánk, csak lány
Apám hirtelen halt meg, éjjel. Anyám azonnal érezte, hogy elment, fel is ébredt rá.
A halála után anyám gyorsan öregedni kezdett, sok mindent elfelejtett. Például azt, hogy apám már nincs. Amikor hozzánk költözött, még mindig ült az ablaknál, s várta apámat haza a munkából. Az utolsó napjáig főzte a fantasztikus fasírtot, ahogy Imrécske szeretiEgyik este, mikor letettem elé a teáját, halkan motyogta:
Hát te, Ákos, hol hagytad apádat ilyen sokáig?
Leültem mellé, fogtam a kezét.
Dolga van, anya válaszoltam csendesen , de tudod, hamarosan megjön.
Összeszűkült tekintettel nézett rám, aztán elmosolyodott, mint régen, fiatalon és abban a mosolyban ott volt apám, magam, mindaz, amit nekem hagytak: a szerelmet örökül.
Másnap, amikor beléptem a szobájába, már nem várt többé. Mélyen aludt, jó helyen, talán apám karjában, ahol mindketten egyszerre lettek haza.
Azóta minden tavasszal elültetek két tulipánt egymás mellé a kertben, pont úgy, ahogy ők szerettek élni: együtt, csendesen, örökké. És ahányszor virágba borulnak, tudom, hogy nekem is ezt kell továbbadnom: tenyeremmel térdeim között ülni, néha nagyokat sóhajtani, és sosem mondani rosszat arról, akit szeretek.
