A férjemnek volt egy nagymamája. Gyakran töltötte nála a nyarakat egy aprócska faluban a Balaton közelében, ahol a házak mind félig álomból épültek, és az öreg templomharang is néha visszafelé kongott. Egyáltalán nem zavarta a nagyit, hogy nála van azokban az években egyedül vitt egy kis vállalkozást, gyógynövényeket árult a patikáknak, Erzsébet-koszorús hajával és csontos kezeivel mindent kézben tartott. A férjem sosem értette, hogyan szervezte meg a dolgokat, csak arra emlékszik, hogy ahhoz képest rengeteget keresett forintszámra, mintha aranyakat potyogtattak volna a tornác elé minden hajnalban. Zsófia mama különös, nehezen megfejthető lélek volt: szerette a férjemet, sosem spórolt az ételen krumplis tészta, töltött káposzta, pogácsa, mindig mindenből bőven volt , de egyetlen fillért sem adott, ha öröm vagy játék került szóba. Mindenki azt gondolta a családból, biztosan nagy dologra gyűjt.
A ház tele volt óriási, régi szekrényekkel, mindegyikben tucatnyi fiók és fakk, és mindent bezárt kulcsra. Gyerekként a férjem sokszor csodálkozva nézte, vajon mi lehet odabent, de nagyi mindig azt mondta, mindez a munka miatt kell. Aztán valami megváltozott: Magyarországon sorra nyíltak az új kisboltok, mindenki vállalkozó lett, a verseny felőrölte a régieket. Ebben az új világban Zsófia mama gyógyító lett délibábos szavakkal simította a betegséget, de pénzt sosem fogadott el. Mégis, mintha mindig jól öltözött, gazdag emberek léptek volna be a kopott kiskapura.
Mikor még élt, meglátogattuk szinte már rongyokba burkolózott, szerényen, szinte álomként élt, mintha mindig hó hullana a konyhaasztalra, és az ételek is csak úgy álmodódnának elő. Mi vittünk magunkkal kalácsot, kolbászt, de ő mindig visszautasította: Ne kényeztessetek, úgysem szoktam hozzá! mondta, mintha múltjának szigora béklyózta volna minden mozdulatát.
Halála után a házat a férjem örökölte. Mikor eljöttünk tisztába tenni a hagyatékot, a spájzban hihetetlen mennyiségű ételt találtunk egész polcokat, de minden, minden lejárt, s már csak a csomagolás őrizte az időt. Kiderült: hálás emberek hordták hozzá az ajándékokat, de ő egyikhez sem nyúlt soha. De az igazi döbbenet akkor ért minket, mikor végre kinyitottuk a szekrényeit: kilencvenes évekbeli luxuscikkek, parfümök, nercsapkák, kisrádiók, egész múzeum ritkaságaival tömve, valószerűtlen mennyiségben.
Azóta sem értjük: miért gyűjtötte a pénzét ezekben a múlandó dolgokban, amelyek egyszer biztosan elvesztik értéküket? Talán a nagy magyar álmok és kelet-európai idő fénylő, elúszó vonulatai miatt vagy csak mert ilyen furcsán működik a lélek álmában, ahol semmi sem egészen egyszerű, s minden egy kicsit idegen.
