A havas országutat szeltem át az erdő szélén, mikor hirtelen a fák közül egy farkasfalka zárta el az utat; egyikük az autóm motorháztetejére ugrott. És abban a pillanatban, amikor már biztos voltam benne, hogy nem élem túl, történt valami egészen váratlan
A domboldali országúton vezettem, ahogy már százszor korábban. A téli Nagyalföld erdeje sejtelmesen húzódott az út két oldalán, a hó mindent beborított. Az autópálya üres volt, alig néhány elvétett kocsi. Hátradőltem, halkra állítottam a rádiót, és elmerültem a gondolataimban.
Aztán hirtelen, élesen fékezett az előttem haladó autó.
Az első autó váratlanul lelassult, én ösztönösen beleléptem a fékbe. Csak a szerencsén múlt, hogy nem rohantam bele hátulról. A szívem a torkomban dobogott.
Mi a csuda suttogtam magam elé, és felemeltem a tekintetem.
Akkor láttam meg, miért állt meg a sor.
Az országút kellős közepén farkasok sorakoztak fel. Nem egy, nem kettő egész falka. Lassan, kimérten léptek ki az erdőből, mintha jól tudnák, hogy az idő most az övék. A hamuszürke bundájuk még sötétebb árnyékot vetett a fehér havon, szemeik fenyegetően csaptak vissza a fényszórók fényéből.
Megdermedtem. A vadak lépésről lépésre közelítettek az autók felé.
Az egyik farkas megállt pontosan az én szélvédőm előtt. Farkasszemet néztem vele. Mintha áttetsző lettem volna, úgy fúrt tekintetével keresztül rajtam. Nem tudtam elkapni a szemem, néhány végtelennek tűnő másodpercig csak bámultuk egymást.
Vissza akartam tolatni. De a visszapillantóban még rémisztőbb látvány fogadott. Minden irányból körülvettek. Hátul, oldalt, a fák közt csapdába estem.
Zihálni kezdtem, a kezeim remegtek, görcsösen markoltam a kormányt, ujjaim kifehéredtek. Ekkor az egyik farkas hirtelen lendületet vett. Ugrani készült.
Nehéz puffanással megérkezett a motorháztetőre. Mancsaival megcsúszott a lemezen, karmaival karistolta a fémet. Fejét lejjebb hajtotta, fura, tompa morgást hallatott, a hangja belém fagyasztotta a vért.
Felkiáltottam.
A havas országutat szeltem át az erdő szélén, mikor hirtelen egy farkasfalka zárta el az utat; egyikük az autómra ugrott s amikor már úgy tűnt, hogy ez a vég, egészen más fordulatot vettek az események…
Már azt hittem, egyetlen pillanat, és feltépi az üveget, a bestiák rám törnek, és végem. Egyetlen gondolat fészkelt be a fejembe: Ennyi. Ennyi volt.
És akkor… valami történt, amire soha nem számítottam.
A fák mögül tompa, mély hang hallatszott. Nem volt morgás, nem volt üvöltés inkább egyfajta hívás.
Annyira erős volt, hogy még az autó zárt terében is éreztem a reszkést. A motorháztetőn álló farkas megdermedt. Fülei megrezdültek. Hirtelen felemelte a fejét, az erdő felé fordult. S a fák közül lassan kilépett a vezér.
Ő nagyobb volt, mint a többi. Léptei nyugodtak, elszántak, mintha pontosan tudná, mit csinál. Nem volt benne düh, csak erő és fenségesség. Megállt az út közepén, s ránézett a falkára.
Elég volt egyetlen pillantás.
A motorházra ugrott farkas hangtalanul leugrott, semmi acsarkodás. Egyik a másik után, mind visszahátráltak. A vezér újra rövid, tompa hangot adott.
Ekkor jöttem rá: ez nem támadás, hanem vezényszó.
A havas országutat szeltem át az erdő szélén, mikor hirtelen a farkasok elállták az utat; egyik felugrott a motorháztetőmre, s amikor már biztos voltam benne, hogy végem, valami egészen más történt
Olyan volt, mintha azt mondaná: Nem szabad. Az ember nem préda. Az autók nem ellenségek. Az egész falka engedelmesen hátrált.
A farkasok lassan beszivárogtak az erdőbe. Csak a vezér maradt egy pillanatra, fordult vissza felém. Mielőtt eltűnt volna a sűrűben, utoljára rám nézett. Hideg, szilárd tekintetében nem láttam dühöt csak békét és valami mást is, mintha tudná, mit csinál.
Aztán már csak a csend maradt.
Még percekig mozdulatlanul ültem, kezem remegett a kormányon. Abban a pillanatban értettem meg: nélküle talán soha nem térek haza.
Azóta, amikor hallom, ahogy a szél suhan a magyar erdők felett, eszembe jut az az éjszaka és a vezér, aki kegyelmet adott azon a fagyos úton.
