ÉLET, MINT A HOLD: HOL TELI, HOL FOGYÓ
Úgy hittem, a házasságunk szilárd és örök, akárcsak az Univerzum. De sajnos
A férjemmel az orvosi egyetemen ismerkedtünk meg, mindketten hallgatók voltunk. Az ötödik évben összeházasodtunk. Az anyósom esküvői ajándékként utazást adott Szlovéniába akkoriban Jugoszláviának hívták , és a lakás kulcsait is a kezünkbe nyomta. S ez csak a kezdet volt.
Házaspárként azonnal beköltöztünk egy tágas háromszobás lakásba Budapesten. Az apósom és anyósom sokat segítettek. Minden évben bejárhattuk Európát az ő támogatásukkal. Mi, én és Gábor, fiatalok és gondtalanul boldogok voltunk. Előttünk állt még az élet egész folyama. Gábor virológus lett, én belgyógyász. Munka, gyógyítás, szerelem minden egyszerűnek tűnt. Megszülettek a fiaink: Dániel és Vilmos.
Most, visszatekintve, tudom, akkori életem olyan volt, mint egy bővizű, ragyogó, tiszta folyó. Bizton állíthatom: tíz éven át fürödtem a jólétben a férjem mellett. Aztán mindez egy szempillantás alatt romba dőlt.
Egyszer csak csöngettek. Kinyitottam az ajtót, s ott állt egy fiatal, bájos, de gondterhelt leány.
– Kit keres, kisasszony? érdeklődtem nyugodtan.
– Ön Lenke? Akkor magához jöttem. Bejöhetek? habogta a lány.
– Tessék csak, engedtem be, valami furcsa sejtelem motoszkált bennem.
Közelebbről látszott, hogy a lány állapotos.
– Lenke, engem Ráhelnek hívnak. Szégyellem, de nagyon szeretem a férjét. Gábor is szeret engem. Gyermekünk lesz, hadarta.
– Nahát. Nem gondoltam volna. Egyéb? fortyant bennem a harag.
– Van még valami, húzott elő egy csodaszép kis dobozt. Kérem, fogadja el, Lenke. Ez az Öné.
Kinyitottam: aranygyűrű csillogott benne.
– Ez mire jó? Úgy gondolja, meg lehet venni a férjemet? Gábor nem eladó! Vigye csak vissza! becsuktam a dobozt, kezdtem elveszíteni a türelmem.
– Nem akarom megbántani! Nagyon szégyellem magam! Nem tudom, mit tegyek Anyám mindig mondta: Lányom! Ha idegen férfit szeretsz, tönkreteszed magad! De nem bírok Gábor nélkül élni! Legalább ezt a gyűrűt fogadja el! Talán nekem is könnyebb lesz! zokogott fel őszintén Ráhel.
Egy pillanatig megsajnáltam a lányt. De hát engem ki sajnál meg? Ez a kis csitri elvette a boldogságomat, én meg részvétet érzek iránta Aztán magamhoz tértem, visszanyomtam a váltságdíjat, és kitessékeltem a riválist. Attól a perctől kezdve a sorsom viharos lejtőn rohant lefelé.
Az anyósom telefonon közölte: Gábor elhagy bennünket. Irma néni nemsokára megjelent, és kérte, pakoljam össze a fiát. Bambán intettem a szekrényre, szinte el sem hittem, ami folyik. Irma néni mindent szépen bepakolt abba a bőröndbe, amit ő maga hozott.
– Lenkécske, akárhogy is lesz, mi akkor is rokonok maradunk. Gábor meg Ráhel olyanok, mint a borjúk: oda húznak, hol simogatják őket! próbált vigasztalni cseppet sem sikeresen.
Fél év múlva Gábor és Ráhel kislánya megszületett. Később hírek érkeztek arról is, hogy Gábor örökbe fogadta Ráhel első házasságából született lányát is. Ezen idő alatt a fiait egyetlen egyszer sem látogatta meg. Apró forintokat küldözgetett anyósomon keresztül, azok voltak a tartásdíjak. Akkor jártak a kilencvenes évek szorongató napjai.
Rossz állapotba kerültem, idegösszeomlással kórházba vittek. Dánielt és Vilmost Irma néni magához vette. Rajongott az unokákért, mindennel elhalmozta őket. Amint kiengedtek a kórházból, rohantam a fiaimért. De a fiúk határozottan nem akartak velem jönni. Jó a mama konyhája, kedves, soha nem veszekszik, és az édességet sem sajnálja. Nem volt mivel vitatkoznom.
Irma néni, miközben átölelte az unokákat, csak annyit mondott:
– Lenkécske, hadd lakjanak itt a fiúk velünk, amúgy is el kell cserélned a háromszobás lakását. Sok a gond, jó ha mi vigyázunk a fiúkra. Mi, Gáborral, úgy döntöttünk, nehéz lesz egyedül fenntartanod. Egy garzon is elég lesz, ugye?
Így, száraz kenyérrel a táskámban ballagtam haza. Nem csak a férjemet, de már a gyerekeimet is elveszíthettem.
A lakást el kellett cserélni. Egy apró egyszobásba költöztem. Ott még felújítás sem volt, foszladozó tapéta, öreg szaniterek, nyikorgó fa padló.
A fiaim az anyósnál maradtak. Ünnepeken volt szabad csak meglátogatnom őket.
– Lenkécske, ne zaklasd fel jelenléteddel a fiúkat, mondta szinte sóhajtva Irma néni. Próbálj új életet kezdeni!
A fiúk lassan, de biztosan elidegenedtek tőlem. A kapcsolatunk hosszú évekre megszűnt. Akkoriban legszívesebben elbújtam volna a hűvös sarkomba a lakásomon, és hagytam volna mindent elborulni. Elment tőlem az élet íze.
A nagymamám mondogatta: Az élet, mint a hold: néha teli, máskor meg fogyóban van. Rájöttem: ez így nem mehet tovább. Beleőrülök. Meg akartam tenni valami bolond vagy képtelen dolgot. Belefáradtam abba, hogy a példás leánynak csak lábtörlő szerep jut. Az orvosi egyetemet kiválóan végeztem el!
A munkahelyemre meghívtak egy konferenciára Franciaországba. Ott találkoztam egy fiatalemberrel. Jován nevű szerb orvos volt. Máig nem tudom, miként értettük meg egymást: szavak sem kellettek. Őrült szerelem tört ki köztünk.
Tíz nap konferencia, aztán mennem kellett vissza Budapestre. Nem akartam! Ezek a köztes napok Jovánnal visszahozták az életkedvemet. Újra ragyogott a szemem! Utána jöttek kalandok, búcsúk, semmi komoly csak gyors tűzrakás, majd hamvadás.
Irma néni egyszer rám nézett:
– Lenke, kivirultál! Akár a tavasz maga!
Mégis: egyedül maradtam. Amikor a legjobb barátnőm, Iringó, örökre Görögországba költözött, meghívott magához utoljára. Iringó hajadon volt, gyermektelen.
– Hallod, Lenke, férjhez megyek egy göröghöz. Megelégeltem a magyar iszákosokat. Végre úgy akarok élni, mint egy rendes nő, törölgette a könnyeit.
– Ugyan már, most kezdődik az új élet! Negyven felett csak kezdődik! csitítottam.
– Na, hallod, Lenkém! Mártonka sem tud semmit. Szeretném, ha megismernéd. Talán neked sikerülne neki örömet hozni. Vigyed csak, neked adom! nevetett szomorúan, s kitárt karjával jelezte, Márton szabad préda.
Hát, ha a vőlegény udvarba kerül, a hímzőrámát se hagyd az asztalon Így lett Márton az én törvényes férjem. Csak egy baja volt. Viszont ez az egy mindent felülírt: amilyen jó ember, annyira rabja volt a pálinkának. De, ahogy a mondás is tartja: a szerelem vak Néha az ördög is megszépül. El sem tudtam képzelni nélküle az életemet!
Elkezdődött orvosok, elvonók, könnyek, sírásom mind hiába. Állandóan mellette voltam. Ő meg csak ennyit mondott:
– Lenkécske, te akarod, hogy tiszta legyek, de én nem vágyom rá.
Sosem jutott eszembe, hogy elváljak tőle! Azt gondoltam: legalább léha férj, de férj. Megutáltam a magányt, ami keserű, akár az üröm. Valamiért úgy döntöttem, harcolni fogok a férjemért, mint az a Ráhel, aki tőlem könnyen elragadta Gábort. Hét év harc kellett
Márton végül megállt. Sofőrként dolgozott a kórbonctanon. Ami ott nap mint nap szembejött vele, elég volt, hogy elgondolkodjon. Végre boldog voltam! Lehet, hát szentségtörésnek hangzik: de végül lett egy példás, tiszta férjem! Hazajött, csendes volt, elmélyült és józan!
Néha, amikor Iringó Görögországból hazalátogatott, csak csóválta a fejét:
– Márton nem iszik? El sem hiszem!
Nevetve feleltem:
– Nincs csere, nincs visszaadás!
A fiaim felnőttek közben, már jóval harminc fölött járnak. Egyik sem házas, mindketten látták gyermekkorukban a felnőttek viszontagságait, nem akarnak nősülni. Próbálkozásaik azért voltak, de érzem: unokákra ne számítsak.
Most egy keveset a volt férjemről. Második felesége, Ráhel, teljesen lecsúszott, elitta magát. Közös lányuk egyedül neveli gyermekét. Gábor harmadszor is megnősült, most a rendelője nővérét vette el. Közvetlenül e nagy esemény előtt óvatosan kérdezte meg fiaitól:
– Anyátok nem akarna mindent elölről kezdeni?
Válaszoltam, mintha pecsétet ütnék rá: Majd ha piros hó esik! Vagyis: soha.
Az élet, akár a hold: hol teljességgel ragyog, hol fogyatkozik – Azt hittem, házasságunk örök, mint a világegyetem. Sajnos nem így lett… Leendő férjemmel az orvosi egyetemen ismerkedtünk meg, ötödévesen már összeházasodtunk. Anyósom esküvői ajándékként adta át a jugoszláv (ma Szlovénia) nászutat és egy lakás kulcsát – és ezzel csak elkezdődött minden! Férj és feleségként rögtön beköltöztünk egy háromszobás lakásba, apósomék mindenben segítettek. Minden évben bejártuk Európát – persze a szülei támogatásával. Fiatalok és boldogok voltunk. Minden előttünk állt! Dima virológus, én belgyógyász. Dolgoztunk, gyógyítottunk, szerettük egymást. Két fiúnk született: Dániel és László. Most, évekkel később látom igazán: akkoriban életem volt az áradó Duna. Bátran mondhatom, tizenegy évig fürödtem a jólétben, boldogságban. Aztán egy nap minden darabjaira hullott… Csöngetés. Kinyitom az ajtót – egy fiatal, mutatós, de szomorú lány áll a küszöbön. – Kit keres? – kérdeztem nyugodtan. – Ön Szófia? Ha igen, önhöz jöttem. Bejöhetek? – tétovázott a lány. – Jöjjön csak, – máris kíváncsi lettem. Közelebb lépve láttam, hogy enyhén terhes. – Szófia, Taniának hívnak… Nagyon szégyellem, de beleszerettem a férjébe. Dmitrij is szeret engem. Gyermekünk lesz… – Hm… Meglepetés… Ennyi? – Nem… – elővett egy díszdobozt – Kérem, fogadja el, Szófia. Ez az öné. Kinyitottam: aranygyűrű csillogott benne. – Ez minek? Akarja venni a férjemet? Dima nem eladó! Vigye vissza! – Becsaptam a dobozt és kezdtem dühös lenni. – Szófia, nem akartam bántani! Tudom, hogy bűnös vagyok… De nem tudok Dima nélkül élni! Fogadja el a gyűrűt, talán könnyebb lesz! – Tánia sírni kezdett. Egy pillanatra megsajnáltam. De aztán észhez tértem, visszaadtam a „vásárfiát”, és kitessékeltem az ajtón a riválisomat. Innentől borult minden… Anyósom telefonon közölte, Dima elhagy. Később feljött, összepakolta Dima dolgait. – Szoficska, mi akkor is rokonok maradunk. Dima meg Tanival olyanok, mint a kölyökborjak: ahol összefutnak, ott nyalakszanak! – mondta kárörvendőn. Fél év múlva Dima és Tánia lánya megszületett. Hallottam, hogy Dima Tánia előző házasságából származó lányát is örökbe fogadta. Ezalatt a két fiamat alig látta. Apai gondoskodás helyett néhány forintnyi gyerektartás jött csak, amit anyósom adott át. A kilencvenes évek voltak. Idegösszeroppanással mentem kórházba, Dániel és László anyósomnál maradtak. Szerette, kényeztette őket, nálam meg mindenre csak a hiány volt a válasz. Mikor kijöttem a kórházból, menni akartam értük, de a fiúk nem akartak velem jönni: „Mama finomakat főz, nem szid, nem tiltja az édességet.” Nem volt érvem ellenük. – Szoficska, hadd maradjanak nálunk! Egyedül nem tudod fenntartani a nagy lakást, úgyis el kell adnod. Elég lesz neked egy garzon, – vette át a szót anyósom. Férj nélkül maradtam, most már úgy tűnt, a gyerekek is kicsúsznak a kezemből. A lakást el kellett osztani, én egy lelakott egyszobásban kötöttem ki, fiúk maradtak a nagyszülőknél. Évente párszor, nagy ünnepeken találkozhattam velük. – Szoficska, ne zavard fel a fiúk lelki nyugalmát! Szervezd inkább a saját életed! – sóhajtott Nína néni. A fiúk elhidegültek tőlem, az anyai kötelék elveszett, magányos voltam, elvesztettem az élet ízét. A nagymamám gyakran mondogatta: „Az élet, mint a hold: hol telihold, hol sarló.” Így nem mehet tovább! Vagy az őrületbe menekülök, vagy ki kell törnöm ebből a példás lány skatulyából, akit mindenki sárba tiporhat! Hisz én is kitűnővel végeztem az orvosit! Aztán munkából konferenciára küldtek Franciaországba. Ott megismertem egy fiatalembert – Jánost, szerb orvost. Nyelvi akadályok ellenére egymásra találtunk: szavak sem kellettek. Tíz nap örület, majd hazatérés. Akkor életre keltem, de komoly kapcsolat nem lett. Csak futó ismeretségek, semmi több. „Jól nézel ki, Szófia, igazi tavaszi nő vagy!” – szólt elismerően egyszer anyósom. Mégis magam voltam. Legjobb barátnőm, Olga, elköltözött Görögországba, férjhez ment göröghöz. – Elegem van a magyar alkoholistákból, végre normális férjet akarok! – pityergett. – Ugyan már, negyven után kezdődik csak az élet! – vigasztaltam őt. – Na, Szófia, itt van Sanyi, az exem: vidd, ha akarod, én ajándékba adom! – nevetett Olya. Nosza, felkaroltam az otthagyott férfit. Így lett Sanyi a férjem. Egyetlen hibája volt, de az mindent felülírt: iszonyúan ivott. Mégis, szerettem – hát mi tagadás! Jöttek a narrológusok, elvonók, végtelen könnyek. – Neked fontos a józanság, nekem nem, – állította Sanyi. És még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjam! Legalább volt férjem, még ha olykor rostás is. Küzdöttem érte, mint akkoriban Tánia harcolt Dimáért. Hét év ment rá… Végül megállt! Munkahelyet is váltott, most a Szent János Kórházban dolgozik – halottkémként. Minden este csendben, komolyan, józanul jön haza. Olya, ha hazalátogat Görögországból, nem győz csodálkozni: – Sanyi nem iszik? Ezt el sem hiszem! – Árucsere és visszavétel nincs – nevetek rá. A fiaim közben felnőttek: mindketten harminc fölött, egyik sem házas, az élet viharaiban megedződve nem is akarnak családot. Azt hiszem, unokákkal nem lesz egyszerű… És mi lett a volt férjemmel? Második felesége végleg lecsúszott. Közös lányuk egyedül neveli gyermekét. Dima harmadszorra kolléganőjével kötött házasságot, de előtte fiainkat megkérdezte: – Nem akarja anyátok újra velem kezdeni? Válaszom: „Majd ha piros hó esik!” – vagyis: soha!
