A döntés „Hát kiderült, hogy Feri mélyen nős…” – sóhajtott fel Szvetlana, ahogy a liget padján ült, zsebében szorongatva a beutalót a műtétre. A kollégiumi szobatársnők irigykedtek rá, amikor látták a jóképű, simára borotvált, kék szemű barna fiú oldalán, és gondolták, milyen szerencsés, hogy ilyen úriember udvarol neki. De végül igazán nem volt mire irigykedni. Szvetlana megborzongott, ahogy felidézte első és utolsó találkozását Feri feleségével – aki a gyárkapunál várta be, hogy elmagyarázza a helyzetet. – Szia! Ha jól emlékszem, te vagy Szvetlana? – kezdte az asszony. – Ön kicsoda? – riadt meg Szvetlana a magas, karcsú, hamuszürke hajú nő hideg pillantásától. – Én Olga vagyok, Feri Mizintsev felesége. – Mi? – Amit hallottál! – Még egy naiva… – mondta csendesen Olga. – Hányan vagytok még ilyenek? Sohasem fogynak el azok, akik más boldogságát hajszolják. – Hogy képzeli ezt? – Inkább te hogy képzeled? – szólt Olga, óvatosan elkapva Szvetlana karját. – Én vagyok a feleség, láttalak a férjemmel, és még te vágsz pofákat nekem, ahelyett hogy bocsánatot kérnél vagy elbújnál szégyenedben… de hát, ezt rendes emberek teszik, úgy látszik, te nem tartozol közéjük. Ilyenből, mint te – mérte végig Szvetlanát –, annyi volt már Feri életében, hogy ujjainkon meg nem számolhatnánk. Összejöttél egy nős férfival, nem szégyelled magad! Ő férfi, vadász, érted? Neked csak futó kaland voltál. Használ, aztán elfelejthetővé válik a neved. Jobb, ha elkerülöd őt. Két lányunk is van, akár meg is mutathatom a családi fényképünket – előkereste a képet és átnyújtotta a megrendült Szvetlánának. – Látod? Ez vagyunk mi, két hónapja Anapán… Na, mit hallgatsz? – Mit akar tőlem? Oldja meg a férjével! – Meg is fogom! – biztosította Olga. – Nemrég jött ide a gyárba, jó fizetése van, és te lettél a baj a fejünkre. Hagyj minket békén. Feri nem akar válni. Ne pazarold az idődet. Mennyi idős vagy? Harminc? – Huszonöt! – szólt vissza sértődötten Szvetlana. – Annál inkább. Még kiugorhatsz a házasságra és lehetnek gyerekeid. Feri-t pedig felejtsd el. Szvetlana nem bírta tovább hallgatni Olgát. Zsibbadt lábakkal indult el, fejében megdőlt illúziókkal és álmaival. – Áruló… – mormolta maga elé, a torkában gombóc, de nem akarta érzéseit utcán kiteregetni vagy pletykára adni a témát munkahelyén. Este Feri virágokkal jelent meg, mintha mi sem történt volna. Szvetlana duzzadt szemmel zavarta el, hiába ígérte örök szerelmét és válást, mondván, régóta külön élnek Olgával. Két hétig Szvetlana magába roskadt. Feri többet nem zaklatta, találkozáskor mintha nem is ismerné, elfordult tőle. A baj nem jár egyedül… A reggeli rosszullétet, szédülést először a sokk és stressz számlájára írta, de hamar rájött, hogy a Ferivel átélt naiv, szenvedélyes szerelemnek következménye lett. – Hat hetes – hangzott, mint ítélet. Szvetlana rettegett attól, hogy egyedülálló anya legyen. Félt, hogy mindenki rá mutogat – hisz megbízott valakiben, akit alig ismert. Feri titkolta előle házas státuszát. Mit tehetett volna? Elkérje az iratait? Gyűrű se volt az ujján – de nem minden házas férfi hord olyat. És miért nem gyanakodott, amikor Feri titokban akarta tartani kapcsolatukat a munkahelyen? Bár becsapta őt, nem lett neki könnyebb; sőt, a munkahelyen mindenki Olgáról suttogott. – Terhes vagyok – jelentette be ebédidőben Feri ex-üdvöskéjének. – Adok pénzt, csak old meg! – dörmögte erre Feri. Másnap Feri felmondott és örökre eltűnt Szvetlana életéből. Szvetlana tudta, hogy húzni nem szabad, úgyhogy orvosa óvatossága ellenére kiváltotta a műtéti beutalót. Ott ült hát a padon, a papírt szorongatva, mintha attól félne, elveszik tőle. – Siet? – kérdezte egy fiatal férfi öltönyben, karjában hatalmas bordó krizantémcsokorral, ahogy leült mellé. – Tessék? – nézett rá kiüresedett tekintettel Szvetlana. – Sietnek az órái – bökött a kezén lévő aranyórára, mire Szvetlana fásultan mondta: – Az én óráim mindig tíz perccel előbbre járnak… Mindig beállítom, de sosem segít. – Csodás az idő, igaz? Igazi vénasszonyok nyara. Anyukám imádja ezt az évszakot, egyszer azt mondta, ilyen szép őszi napon hozta meg élete legjobb döntését, és sohasem bánta meg. Képzelje el – folytatta a beszédes fiú –, engem épp most választottak ki tíz jelölt közül egy menő cégbe. Első munkám! Anyukám adott bátorságot. Az első fizetésemből biztos tengerparti utat veszek neki. Sosem volt még a tengernél. Maga volt már? – Nem – válaszolt Szvetlana, ránézve a beszélgetőtársára, akinek bordó nyakkendője megragadta figyelmét. A fiú boldogan mosolygott: – Anyukámtól kaptam ajándékba, – simogatta meg büszkén. – Talán untatom a szavaimmal, de érzem, magának beszélgetésre van szüksége, olyan szomorú… Remélem, nem zavartam. Szvetlana megrázta a fejét. Nem zavarta egyáltalán. A fiú szavai elterelték a borús gondolatait, anyja iránti szeretete tiszteletet ébresztett benne. – Milyen odaadó szeretet! – gondolta már érdeklődve hallgatva. – Bár nekem is ilyen fiam lenne… – Hát megyek, innentől anyukám már aggódik… Maga pedig ne siessen! – Tessék? – Az órájának mondtam – mosolygott rá. – Á, – viszonozta Szvetlana a mosolyt. A fiú eltűnt, Szvetlana pedig apró darabokra tépte a még pár perce féltve szorított beutalót. Sokáig ült elvarázsolva, beszívva az őszi nap fényét. Most először érezte, hogy nincs egyedül. Valaki egyedül felnevelt egy ilyen fiút… Kár, hogy nem kérdezte meg a nevét, de az már nem számít… A döntés megszületett. *** Huszonhárom évvel később… – Anya, elkések! – toporgott a tükörnél Stas, miközben anyja gondosan kötötte a vadonatúj bordó nyakkendőt a fontos állásinterjúra. – Le is mondhatnád… – Ez kell a magabiztossághoz. Hidd el, minden rendben lesz. Fel fognak venni… – fejezte be a kötést, majd hátrébb lépett, hogy gyönyörködhessen a fiában. – Kicsit izgulok, mi lesz, ha… – Ez a te helyed. Ne izgulj, felelj világosan, ne felejts el mosolyogni! Ellenállhatatlan vagy! – Rendben, anya, – adott puszit, és elindult a meghallgatásra. Szvetlana az ablakból nézte, ahogy fia határozottan indult meg a buszmegálló felé. Egyszer csak villám csapott belé… Látta már ezt a jelenetet… Az a fiú a ligetben, több mint húsz éve… Most az ő Stasa épp úgy nézett ki… Annyi évig elfelejtette azt a történetet, most azonban elevenné lett az emlék. Vajon akkor maga a sors mutatta meg neki, kitől akart megszabadulni (milyen csúnya szó!), hogy jó döntést hozzon, elvezetve Szvetlanát a helyes útra. Miért nem ismerkedett meg vele, hiszen majdnem egykorúak voltak – miért nem kérdezte meg az édesanyja nevét? De már mindegy… Minden csodásan alakult… Délután Stas hatalmas bordó krizantémcsokorral jött haza, nyakkendőjéhez illővel, és újságolta, hogy felvették. Azt is megígérte, hogy elviszi anyját a tengerhez – hiszen még sosem járt ott. Eljött az idő, hogy most ő gondoskodjon a szeretett anyukájáról. Bármit megtenne érte, hegyet mozdítana, folyót fordítana vissza. Ilyen fia van Szvetlanának. Akármilyen nehézségekkel is néztek szembe, ha belebújt fia illatos hajába, minden jobb lett. Mindent kibírtak, együtt maradtak, sosem vesztették el a hitüket. Szvetlana sosem bánta meg, hogy megszülte. Igazán jó döntést hozott. Így kellett lennie!

Döntés

Hát, kiderült, hogy Feri bizony mélyen házas sóhajtott Dorka, miközben a Ligetben, egy padon ült, zsebében szorongatva a beutalót a műtétre.

A kollégiumi szobatársai irigykedve nézték, ahogy egy sármos, gondosan borotvált, kék szemű, koromfekete hajú férfival sétált, és mind azt gondolták, Dorkának szerencséje van ilyen úriemberrel. De végül mindhiába az irigység.

Dorkát kirázta a hideg, amikor visszaemlékezett az első és utolsó találkozásra Feri feleségével, aki a gyár kapujánál várta, hogy világossá tegyen néhány dolgot.

Nahát, te lehetsz Dorka! szólalt meg a nő.

Maga kicsoda? rezzent össze Dorka, elborzongva a magas, elegáns nő hűvös, jeges, hamvas szőke tekintetén.

Én vagyok, Anna, Feri Takács felesége.

Tessék?

Jól hallottad!

Még egy kis naiva mondta higgadtan a másik, és hogy hányan lehettek ti a világon, sosem fogytok el, akik más boldogságát vadásszátok.

Hogy képzeli magáról ezt a hangnemet?

Figyelj Anna óvatosan megfogta a riválisa könyökét inkább te gondold meg, mit művelsz! Én vagyok a törvényes feleség. Láttalak az urammal. Te meg itt fennhordod az orrod, miközben bocsánatot kellene kérned, s elsüllyedni szégyenedben, bár ez csak a tisztességes emberektől telik ezek szerint nem sorolod magad közéjük. Olyanból, mint te, Ferinek már annyi volt, hogy két kezem, két lábam sem elég megszámolni.

Összeálltál egy nős emberrel, szégyentelen! Ő férfi, vadász. Neked csak egy futó kaland, amint a szelet, úgy elenged, el is felejti, ki voltál. Jobban tennéd, ha távol tartanád magad tőle!

Különben is, van két kislányunk. Mutathatok családi fotót mondta Anna, elővette a fényképet, és a megrendült Dorka kezébe nyomta. Látod? Ez mi vagyunk, Siófokon két hónapja

Miért hallgatsz?

Mit akar tőlem? Intézze el a dolgait a férjével!

El is fogom, ne izgulj! Nemrég jött erre a gyárba, jó a fizetés, és most te is itt vagy a nyakamon.

Fejezd be! Ne higgy az ígéreteknek, Feri sosem fog elválni. Ne vesztegesd az idődet. Hány éves vagy? Harminc?

Huszonöt! vágta rá sértetten Dorka.

Akkor meg pláne! Még bőven férjhez mehetsz, gyerekeid lehetnek. Feri pedig maradjon békén!

Dorka már nem bírt többé Annára figyelni. Ólomsúlyú lábakkal sétált el, az imént még gondtalanul boldog világa hirtelen romokban hevert, porrá váltak a rózsaszín álmok.

Áruló motyogta Dorka, gombóc szorult a torkába, de nem engedhette meg magának, hogy az utcán bárki tudomást szerezzen érzelmeiről. Nem akarta, hogy pletykáljanak róla a munkában sem.

Este, mintha mi sem történt volna, megjelent Feri, virágcsokorral. Dorka duzzadt szemmel kizavarta a lakásából, hiába esküdözött örök szerelmet Feri, s ígérte, hogy elválik, szerinte Annával már idegenek egymásnak.

Két héten át próbált Dorka talpra állni. Feri soha többé nem keresett ürügyet. Úgy viselkedett, mintha nem ismerné, elfordult tőle, ha meglátta.

A baj sosem jár egyedül A reggeli rosszulléteket és szédülést először a stressznek tulajdonította Dorka, de hamarosan rájött: a Ferivel megélt naiv, féktelen szerelem nem múlt el következmények nélkül.

Hat hét szólt, mint egy kéretlen ítélet.

Dorka nagyon megrémült. Nem akart egyedülálló anyává válni. Úgy érezte, mindenki tud róla, és mindenki megveti őt, hiszen hibázott, egy olyan emberben bízott, akit valójában nem is ismert.

Feri eltitkolta előle családi helyzetét. Mit tehetett volna? Elkérje az igazolványt az első randin? Gyűrűt sem hordott bár nem minden házas viseli. Miért nem gyanakodott, amikor Feri kérte, titkolják kapcsolatukat a munkahelyen?

Feri hazudott, Dorkának pedig attól, hogy nem tudott mindent, még nem lett könnyebb. Ráadásul már mindenki csámcsogott azon, hogy Anna a gyárban keresett fel Dorkát.

Terhes vagyok szólította meg végül egy délután, az ebédszünetben Feri korábbi szeretőjét.

Adok pénzt, de intézd el! mormolta Feri.

Másnap Feri felmondott, s örökre eltűnt Dorka életéből.

Dorka tudta, nem húzhatja sokáig a döntést. Hiába a doktornő figyelmeztetései, kiváltotta a beutalót a műtétre.

Most pedig ott ült a padon, szorongatva a papírt, mintha el merte volna veszíteni.

Siet, ugye? szólalt meg mellette egy fiatal férfi, öltönyben, nagy, bordó krizantémcsokorral.

Tessék? nézett rá üres tekintettel Dorka.

Az órája siet mutatott a fiú a csuklóján lévő aranyozott karórára.

Mindig tíz perccel előrébb jár. Hiába igazítom, sosem jó mondta Dorka fásultan, elfordulva.

Ma csodálatos az idő! Igazi vénasszonyok nyara. Anyám nagyon szereti ezt az évszakot. Azt mesélte, egy ilyenkor hozott helyes döntést és sosem bánta meg.

Képzelje! szólalt meg újra a fiatalember, derűsen a semmiből az édesanyám fantasztikus nő, nagyon hálás vagyok neki.

És az édesapja? bukott ki Dorkából.

Róla sosem beszél anya. Nem is kérdeztem, érzem, hogy fáj neki emlékezni

Épp egy állásinterjúról jövök. El sem hiszi, húsz jelentkező közül engem választottak, pedig alig van tapasztalatom. Alig tudom elhinni!

Anyám biztatott, hogy higgyek magamban Az első fizetésemet máris tudom, mire költöm; veszek neki utat a Balatonhoz. Soha nem látta a Balatont! És maga?

Nem felelte Dorka, elgondolkodva nézve rá, és a bordó nyakkendőn akadt meg a szeme.

A fiú áhítattal simított végig rajta.

Anyu ajándéka mondta büszkén, látva, hogy Dorka mit figyelt meg.

Lehet, untatom a történetemmel, csak olyan jó végre megosztani valakivel az örömömet Maga olyan szomorúnak tűnik

Akarja, hogy hagyjam abba a fecsegést?

Dorka megrázta a fejét. A fiú nem zavarta, mormogása megállította a szomorú gondolatokat a fejében. A fiú anyja iránti rajongása tiszteletet érdemelt.

Micsoda odaadó szeretet! gondolta, és már érdeklődéssel hallgatta. De jó lenne ilyen fia, milyen szerencsés édesanya!

Indulok is, anyu már vár rám és izgul Sietni nem kell!

Tessék?

A karórájának mondom mosolygott derűsen.

Á, értem viszonozta a mosolyt Dorka.

Egy perc múlva eltűnt a fiú, Dorka pedig elővette a papírt, amit az imént még szinte görcsösen tartott, és apró darabokra tépte.

Még hosszan ült mozdulatlanul, szívva a napsütötte őszi levegőt.

Mintha megkönnyebbült, felmelegítette a fiú szavai, aki talán ismeretlen volt, de mégis nagyon közel került hozzá.

Nem maradt egyedül. Az a nő is egyedül nevelte fel csodás fiát. Bár Dorka végül meg sem kérdezte a nevét de ez már lényegtelen.

Döntött.

***

Huszonhárom évvel később

Anya, késésben vagyok! állt a tükör előtt Kristóf, miközben Dorka gondosan kötötte fel neki a bordó nyakkendőt a fontos állásinterjúra.

Ne izgulj már annyira!

Biztos vagyok benne, minden rendben lesz. Jó benyomást fogsz kelteni, meglásd. mondta Dorka, hátralépett, megcsodálta fiát.

Izgulok, mi lesz, ha mégsem sikerül?

Ez a te helyed, Kristóf. Csak válaszolj határozottan, mosolyogj, te vagy a legjobb. Kristóf puszit nyomott anyja arcára, és sietett az interjúra.

Dorka az ablakból nézett utána: egyetlen fia, világának legkedvesebb embere vidáman indult a megálló felé.

Hirtelen remegett bele Mintha már látta volna ezt.

A fiú évekkel korábban, abban a Ligetben most Kristóf ugyanolyan öltönyben, ugyanazzal a nyakkendővel minden iszonyúan ismerős.

Hogyan lehetséges ez?

Tán maga a sors adta akkor lehetőséget látni és felismerni: kitől akart megszabadulni (de még milyen szörnyű szó), s hogy Dorka végül jó döntést hozott, amikor elindult azon az úton.

Miért nem kérdezte meg akkor, mi a fiú és az anyja neve? De már nincs jelentősége

Minden úgy alakult, ahogyan kellett.

Ebéd után Kristóf nagy csokor bordó krizantémmel tért haza, ahhoz illő nyakkendőjével, és közölte Dorkával, hogy felvették a munkahelyre.

És megígérte, hogy elmennek a Balatonhoz anya még sosem látta.

Eljött az idő, hogy ő gondoskodhasson anyukájáról. Érte képes lenne bármire, hegyeket mozgatna, folyót irányítana el. Ilyen fia van Dorkának.

Akár mekkora nehézségek értek is, elég volt beletúrnia fia hajába, hogy minden baj szertefoszoljon.

Mindent átvészeltek, mindent kibírtak, soha el nem csüggedtek.

Dorka soha egy pillanatra sem bánta, hogy megszülte a fiát. Ez volt számára a helyes döntés.

És így is kell lennie!