Amikor a kulcs megfordult a zárban, majd’ kiugrott a szíve a helyéről, és a lelke már rohant is szerelme elé… – Meddig fogod még elrontani?! Milyen buta hibákat követsz el! Ez mi? – vágott a havi jelentésbe hosszú, műkörmös ujjával Aliz Edináé, hogy a szépség majdnem letört. – Menj! Javítsd ki! Sőt – ha nem bírod, inkább mondj fel! – a főnöknő bár ápolt és vonzó nő volt, ha dühös lett, démonná változott. Liza szó nélkül hagyta el az irodát. Még egy óra volt hátra a munkanapból, muszáj lesz befejezni. Bár a bónusztól már elbúcsúzhatott. Az élet mostanában egy nagy, fekete csík volt, tele akadályokkal. Egy hete hívta fel anyját – aki, ahogy gyakran, most sem volt jókedvében, indokolatlanul balhét csapott, mindenért Lisát okolta, majd letette a telefont. Ezt Liza sosem szokta meg, nagyon bántotta, s most már félve is hívta volna vissza. Két napja elhagyta bankkártyáját, újat kellett rendelnie. Tegnap pedig az egyetlen igazi lelki társa, a háromszínű, egyéves Fanni cica kiugrott a harmadikról egy madár után, s bár a virágágyáson landolva még felkelt és továbbsétált, mire Liza leért, már nem találta. Eltelt egy teljes nap, hiába hívta, Fanni nem került elő. Nagy nehezen leadta a jelentést, hazament, boltba sem volt kedve menni. Otthon a kanapéra dőlt, és keservesen elsírta magát. Félóra alatt elapadtak a könnyei, de könnyebb nem lett. Mint kígyók, kúsztak rá a sötét, rossz gondolatok: kinek éljen? Anyjának sem kell, családja sincs, a cica is eltűnt. És ettől, hogy eldöntötte, mintha megkönnyebbült volna. „Na törjék csak a körmüket és kínlódjanak utánam!” – gondolta rosszmájúan. – „De már késő lesz.” Az is könnyebbség volt, hogy holnap már nem kell dolgoznia, anyját sem kell hívnia és bocsánatot kérnie azért, amit el sem követett. Valami furcsa, megállíthatatlan vidámság uralkodott el rajta. Már csak egy lépés választotta el… amikor csöngött a telefon. Ismeretlen szám. Nem akarta felvenni, de úgy gondolta: hátha ez az utolsó emberi hang, amit életében hallhat? – Halló… – a túloldalon csend. – Most vagy felhívott, vagy miért hallgat? – kezdett idegeskedni. – Jó napot… – egy mély férfihang szólalt meg. – Kérem, ne tegye le a telefont. – Ki maga? Mit akar tőlem? – Liza sietett volna a fontos dolgára. – Csak emberi hangot szerettem volna hallani… Egy hete nem beszéltem senkivel. Ha most sem szól vissza senki, végem… – hallgatott, majd mélyet sóhajtott. – Hogyhogy nincs alkalma beszélgetni? Menjen ki a parkba, sétáljon! Ilyen egyszerű! – Liza közben felhúzta lábait az ablakpárkányra. – Nem tudok. Az ötödiken élek. Egy hete elment a feleségem… – suttogott a férfi. – Én is elhagytam volna, ilyen siránkozó embert! – vágott vissza Liza, nem értve a problémáját. – Tolószékes vagyok. Még nincs egy éve. FÉLEK lemenni, vissza már nem jönnék fel öt emeletet. Nincs lift. – válaszolt határozottabban. – Nincs lábad? – szaladt ki Lisából rémülten, aztán rájött, mit mondott… de már késő volt. – Nem, csak gerincsérülés. Nem tudok járni. – mintha mosoly is bujkált volna a hangjában. Még fél órát beszélgettek, Liza felírta a címét, s egy órán belül már két nagy szatyorral ott állt ajtajában. Egy fiatal, jóképű férfi nyitott ajtót, tolószékben. – Liza vagyok! – most tudatosult csak benne, hogy még a nevét sem tudja. – Áron! – válaszolta ragyogó mosollyal a férfi, mintha egész életében várta volna őt. Kiderült, nem laknak messze egymástól. Liza nap mint nap látogatta Áront, s hamar rájött, hogy az ő baja az övéhez képest apróság. Apróságok miatt nem akart tovább élni… Jelleme is erősödött, gondoskodott a férfiról, magabiztosabb, határozottabb lett. Aztán, mintha varázsütésre, Fanni is előkerült: a lábtörlőn kuporgott, s várta, hogy Liza hazaérjen. A főnöknő másnap újra kiabálni kezdett, de ezúttal Liza közbevágott: – Aliz Edináé, nincs joga így beszélni velem és megalázni! Nem tudok ilyen stresszben dolgozni! Ha most migrénem lesz, elmegyek táppénzre – kíváncsi vagyok, kit talál helyettem? – nevetgéltek a lányok a részlegben. A főnöknő szó nélkül sarkon fordult és elment. Az anyja is felhívta, kibírhatatlannak érezte már a csendet: – Szia, lányom! Miért nem hívsz, hallgatsz? Neked mindegy, hogy él az anyád? Milyen szívtelen vagy! Meg se köszönsz semmit! Elizabet, hozzád beszélek?! – már ordított. – Szia, anya. Nem vagyok hajlandó ilyen hangnemben beszélgetni. – Liza nyugodt, egyenes hangon válaszolt. – Hogy merészelsz?! Leteszem a telefont! – hisztizett az anyja. – Tedd le… – szólt közönyösen a lánya. Két nap múlva visszahívta. Nem kért bocsánatot – sosem szokott –, de kulturáltabban beszélt. Egy hónap múlva Liza Áronhoz költözött, a saját lakását kiadta. Barátságukból több lett: gyengédség, bizalom, hála. Talán így születik a szerelem… Liza a lakás bérleti díjából masszőrt fogadott, uszodába vitte Áront hétvégente. És, óriási öröm: szépen-lassan visszatért az érzékelése, már lábujjait is tudta mozgatni. De Liza anyja megbetegedett. A lány két napra szabadságot kért, meglátogatta. Áron ezalatt kínzóan egyedül maradt, napokon át csak feküdt, várta vissza Lisát. Február volt, azon a napon hóvihar tombolt odakint. Áron tudta, mikor ér be a busz, kiszámolta: hány perc kell hazáig, feljönni az ötödikre… Minden határidő lejárt, Liza sehol. Áron kiült az ablakhoz tolószékével. De kint hófal volt. A lány telefonja régóta ki volt kapcsolva. Így telt el egy, két, három óra… Amikor a kulcs végre megfordult a zárban, Áron szíve majd’ kiugrott a helyéről, és a lelke már repült is a lány elé. – Árnikám, busz havas úton elakadt, várni kellett a mentőket… A telefonom is lemerült rögtön! – kiabálta, miközben már vetkőzött a konyhában – Áron! – beszaladt a nappaliba, és megtorpant. Áron két lépésre állt a széktől, nevetve.

Amikor elfordult a kulcs a zárban, Bence szíve majd kiugrott a helyéről, a lelke pedig már előre repült elébe…

Meddig ronthatsz még el mindent?! Ráadásul milyen buta hibák! Nézd csak! Mi ez?! Juditné Alíz hosszú műkörmével úgy bökött a havi jelentésre, hogy kis híján letörte a csillogó körmét is.
Menj, csináld újra! Sőt, ha nem megy, inkább mondj fel! A főnöknő bár ápolt, csinos nő volt, dühösen inkább ördöghöz hasonlított.
Liza szó nélkül kivonult az irodából. Alig volt már több, mint egy óra hátra a munkaidőből. Muszáj lesz befejezni. Bár a jutalmától már elbúcsúzhatott.
Ez az egész egy végtelen pechsorozat volt. Ráadásul akadályokkal teli. Egy hete felhívta édesanyját, aki szokásához híven nem volt jó passzban. A semmiből elkezdett veszekedni, mindenféle bűnnel vádolta meg a lányát és mérgében lecsapta a telefont. Liza ezt képtelen volt megszokni, és nagyon bántotta. Most már félni is kezdett felhívni anyját.
Két napja elveszítette a bankkártyáját, ezért azt le kellett tiltani, majd újat igényelni.
Tegnap pedig az egyetlen élőlény, aki még mellette volt a trikolór egyéves cica, Frici kimászott a balkonra egy madár után, és kiesett a harmadik emeletről. Liza látta, ahogy Frici gyorsan feltápászkodott a törött virágágyásból, lerázta magát, aztán elsétált. Liza mire leért az udvarra, már sehol sem találta. Majd 24 óra eltelt, de Frici nem jelentkezett, hiába hívta.
Nagy nehezen leadta a szerencsétlen jelentést, aztán indult haza. Még boltba se volt kedve bemenni.
Otthon ráborult a kanapéra, és elpityeredett. Annyira keserűen sírt, hogy utána félóra múlva hiába száradtak fel a könnyei, a lelke csak nehezebb lett. Kúszni kezdtek benne, mint a kígyók, a rossz, sötét gondolatok. Minek élni? Az anyjának se kell, családja nincs. Még a macskája is elveszett. De érdekes, attól, hogy eldöntötte magában a dolgot, kicsit könnyebb lett neki.
Aztán majd törjék csak a fejüket, oldják meg nélkülem! gondolta kicsit morcosan. De már késő lesz.
Az is megkönnyebbítette, hogy másnap nem kell bemennie a munkahelyére. Nem kell könyörögnie az anyjának bocsánatért valami olyasmiért, amit el sem követett. Valami vad, bolondos vidámság tört rá.
És akkor még csak egy apró lépés hiányzott volna… amikor megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám volt. Már majdnem nem vette fel, de eszébe jutott: mi van, ha ez lesz az utolsó emberi hang, amit életében hall?
Halló… a vonal másik végén senki sem szólt. Hát most miért hívott, ha hallgat?! Egyre idegesebb lett.
Jó napot… mély férfihang szólalt meg végre. Kérem, ne tegye le.
Ki maga? És mit akar? Liza tényleg sietett volna, és most még ez is feltartja, élete legfontosabb döntésénél.
Csak emberi hangot akartam hallani… Egy hete senkivel sem beszéltem. Úgy gondoltam, ha most se szól vissza senki, akkor vége mindennek… Hallatszott, ahogy nagyot sóhajtott.
Hogyhogy? Hát nem tud kimenni az utcára, beszélni valakivel? Sétáljon egyet a parkban! Olyan egyszerű! Liza felkuporodott a széles ablakpárkányra.
Nem lehet. Az ötödiken lakom. Egy hete elment a feleségem… elcsuklott a hangja.
Hát én is otthagytalak volna! Férfi vagy vagy nem?! Liza nem értette a srác problémáját.
Kerekesszékes vagyok. Alig egy éve történt. Ha lemegyek, nem biztos, hogy vissza bírok jönni, nincs lift a házban. Most már magabiztosabban szólt a férfi.
Nincsen lábad? rémülten kérdezte Liza, de már későn, kicsúszott. A szó már nem madár kirepül, nem kapod el.
Nem, csak gerincsérülésem van. Nem tudok járni. Úgy tűnt, mintha valahogy szomorkásan, mégis mosolyogva sóhajtott volna.
Beszélgettek még vagy fél órát. Liza felírta a címét. Egy órával később már ott állt az ajtó előtt, két hatalmas szatyorral.
Egy fiatal, jóképű férfi nyitotta ki, kerekesszékben ülve.
Én vagyok Liza! csak most esett le neki, hogy a fiú nevét sem tudja.
Bence! olyan fényesen és boldogan mosolygott rá, mintha egész életében csak rá várt volna.
Mint kiderült, egész közel laktak egymáshoz. Liza minden nap ment hozzá. Hamar rájött, hogy a saját gondjai Bence problémáihoz képest apróságok. Bolhacsípések amiért majdnem feladta volna az életét. A lánynak megváltozott a természete. Gondoskodott róla, megerősödött, határozott és makacs lett.
És ahogy egy varázsütésre, előkerült Frici. Csak ott ült némán a lábtörlőn, és várta Lizát haza a munkából.
A főnöke, szokás szerint, reggel kiborult rá. De Liza meg se hallgatta végig a kioktatást:
Juditné Alíz, milyen jogon ordít velem és sérteget? Ebben a feszült légkörben nem tudok dolgozni. Ha most migrénem lesz, és betegállományba megyek, ki fog dolgozni helyettem? A lányok az osztályban elfojtottak egy nevetést. A főnök csendben megfordult és elment.
Az édesanyja is felhívta végül, kibírhatatlannak találta a hosszú csendet:
Hát szervusz, lányom! Miért nem hívsz, miért hallgatsz? Neked mindegy, hogy él-e az édesanyád? Milyen hideg vagy! Hálátlan! Liza, beszélsz te egyáltalán?! a nő már kiabált.
Szia, anya. Át szeretném beszélni, de ebben a hangnemben többet nem fogok. Liza teljes nyugalommal szólt.
Hogy merészeled?! Leteszem a telefont! az anya már hisztérikusan kiabált.
Tedd csak… mondta közönyösen a lány.
Két nap múlva visszahívta Liza-t. Nem, bocsánatot kérni nem tudott az nem volt rá jellemző. De csendesebben, illedelmesebben beszélt.
Egy hónappal később Liza beköltözött Bencéhez. A saját lakását kiadta.
A barátságukból szépen lett valami több: gyengédség, bizalom, hála. Talán így kezdődik a szerelem.
A lakáskiadásból befolyt forintokat Liza masszőrre költötte, sőt Bencét minden hétvégén elvitte úszni.
És csoda történt: lassacskán vissza-visszatért a lábfejek érzékenysége, már mozgatni is tudta a lábujjait.
Anyja megbetegedett, Liza pedig munkahelyéről két napot kivett, hogy meglátogassa.
Bence ezalatt türelmetlenül, mint egy hűséges kutya, a kanapén várta, minden perc hosszúnak tűnt nélküle.
Február volt, azon a napon pedig hatalmas hóvihar tombolt. Pontosan tudta, mikor érkezik meg a busz, kiszámolta, mennyi idő lesz, míg Liza hazajut. Már bőven eltelt ennyi idő, Liza pedig sehol. Bence beült a székébe és az ablakhoz gördült.
De nem látott semmit, hófal választotta el a világtól. Lisa mobilja régóta elérhetetlen. Így telt el egy, két, három óra…
Amikor végre elfordult a kulcs a zárban, a szíve majd kiugrott a helyéről, a lelke elébe szaladt.
Bencikém, a busz elakadt a hóban, mindvégig várnunk kellett, hogy jöjjenek a közútkezelők… A telefonomat nem tudtam föltölteni, pillanatok alatt lemerült… kiabálta már az előszobából, közben vetkőzött Bence! beszaladt a nappaliba és megtorpant.
Ő ott állt, két lépésre a széktől, mosolygott rá.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

1 × four =

Amikor a kulcs megfordult a zárban, majd’ kiugrott a szíve a helyéről, és a lelke már rohant is szerelme elé… – Meddig fogod még elrontani?! Milyen buta hibákat követsz el! Ez mi? – vágott a havi jelentésbe hosszú, műkörmös ujjával Aliz Edináé, hogy a szépség majdnem letört. – Menj! Javítsd ki! Sőt – ha nem bírod, inkább mondj fel! – a főnöknő bár ápolt és vonzó nő volt, ha dühös lett, démonná változott. Liza szó nélkül hagyta el az irodát. Még egy óra volt hátra a munkanapból, muszáj lesz befejezni. Bár a bónusztól már elbúcsúzhatott. Az élet mostanában egy nagy, fekete csík volt, tele akadályokkal. Egy hete hívta fel anyját – aki, ahogy gyakran, most sem volt jókedvében, indokolatlanul balhét csapott, mindenért Lisát okolta, majd letette a telefont. Ezt Liza sosem szokta meg, nagyon bántotta, s most már félve is hívta volna vissza. Két napja elhagyta bankkártyáját, újat kellett rendelnie. Tegnap pedig az egyetlen igazi lelki társa, a háromszínű, egyéves Fanni cica kiugrott a harmadikról egy madár után, s bár a virágágyáson landolva még felkelt és továbbsétált, mire Liza leért, már nem találta. Eltelt egy teljes nap, hiába hívta, Fanni nem került elő. Nagy nehezen leadta a jelentést, hazament, boltba sem volt kedve menni. Otthon a kanapéra dőlt, és keservesen elsírta magát. Félóra alatt elapadtak a könnyei, de könnyebb nem lett. Mint kígyók, kúsztak rá a sötét, rossz gondolatok: kinek éljen? Anyjának sem kell, családja sincs, a cica is eltűnt. És ettől, hogy eldöntötte, mintha megkönnyebbült volna. „Na törjék csak a körmüket és kínlódjanak utánam!” – gondolta rosszmájúan. – „De már késő lesz.” Az is könnyebbség volt, hogy holnap már nem kell dolgoznia, anyját sem kell hívnia és bocsánatot kérnie azért, amit el sem követett. Valami furcsa, megállíthatatlan vidámság uralkodott el rajta. Már csak egy lépés választotta el… amikor csöngött a telefon. Ismeretlen szám. Nem akarta felvenni, de úgy gondolta: hátha ez az utolsó emberi hang, amit életében hallhat? – Halló… – a túloldalon csend. – Most vagy felhívott, vagy miért hallgat? – kezdett idegeskedni. – Jó napot… – egy mély férfihang szólalt meg. – Kérem, ne tegye le a telefont. – Ki maga? Mit akar tőlem? – Liza sietett volna a fontos dolgára. – Csak emberi hangot szerettem volna hallani… Egy hete nem beszéltem senkivel. Ha most sem szól vissza senki, végem… – hallgatott, majd mélyet sóhajtott. – Hogyhogy nincs alkalma beszélgetni? Menjen ki a parkba, sétáljon! Ilyen egyszerű! – Liza közben felhúzta lábait az ablakpárkányra. – Nem tudok. Az ötödiken élek. Egy hete elment a feleségem… – suttogott a férfi. – Én is elhagytam volna, ilyen siránkozó embert! – vágott vissza Liza, nem értve a problémáját. – Tolószékes vagyok. Még nincs egy éve. FÉLEK lemenni, vissza már nem jönnék fel öt emeletet. Nincs lift. – válaszolt határozottabban. – Nincs lábad? – szaladt ki Lisából rémülten, aztán rájött, mit mondott… de már késő volt. – Nem, csak gerincsérülés. Nem tudok járni. – mintha mosoly is bujkált volna a hangjában. Még fél órát beszélgettek, Liza felírta a címét, s egy órán belül már két nagy szatyorral ott állt ajtajában. Egy fiatal, jóképű férfi nyitott ajtót, tolószékben. – Liza vagyok! – most tudatosult csak benne, hogy még a nevét sem tudja. – Áron! – válaszolta ragyogó mosollyal a férfi, mintha egész életében várta volna őt. Kiderült, nem laknak messze egymástól. Liza nap mint nap látogatta Áront, s hamar rájött, hogy az ő baja az övéhez képest apróság. Apróságok miatt nem akart tovább élni… Jelleme is erősödött, gondoskodott a férfiról, magabiztosabb, határozottabb lett. Aztán, mintha varázsütésre, Fanni is előkerült: a lábtörlőn kuporgott, s várta, hogy Liza hazaérjen. A főnöknő másnap újra kiabálni kezdett, de ezúttal Liza közbevágott: – Aliz Edináé, nincs joga így beszélni velem és megalázni! Nem tudok ilyen stresszben dolgozni! Ha most migrénem lesz, elmegyek táppénzre – kíváncsi vagyok, kit talál helyettem? – nevetgéltek a lányok a részlegben. A főnöknő szó nélkül sarkon fordult és elment. Az anyja is felhívta, kibírhatatlannak érezte már a csendet: – Szia, lányom! Miért nem hívsz, hallgatsz? Neked mindegy, hogy él az anyád? Milyen szívtelen vagy! Meg se köszönsz semmit! Elizabet, hozzád beszélek?! – már ordított. – Szia, anya. Nem vagyok hajlandó ilyen hangnemben beszélgetni. – Liza nyugodt, egyenes hangon válaszolt. – Hogy merészelsz?! Leteszem a telefont! – hisztizett az anyja. – Tedd le… – szólt közönyösen a lánya. Két nap múlva visszahívta. Nem kért bocsánatot – sosem szokott –, de kulturáltabban beszélt. Egy hónap múlva Liza Áronhoz költözött, a saját lakását kiadta. Barátságukból több lett: gyengédség, bizalom, hála. Talán így születik a szerelem… Liza a lakás bérleti díjából masszőrt fogadott, uszodába vitte Áront hétvégente. És, óriási öröm: szépen-lassan visszatért az érzékelése, már lábujjait is tudta mozgatni. De Liza anyja megbetegedett. A lány két napra szabadságot kért, meglátogatta. Áron ezalatt kínzóan egyedül maradt, napokon át csak feküdt, várta vissza Lisát. Február volt, azon a napon hóvihar tombolt odakint. Áron tudta, mikor ér be a busz, kiszámolta: hány perc kell hazáig, feljönni az ötödikre… Minden határidő lejárt, Liza sehol. Áron kiült az ablakhoz tolószékével. De kint hófal volt. A lány telefonja régóta ki volt kapcsolva. Így telt el egy, két, három óra… Amikor a kulcs végre megfordult a zárban, Áron szíve majd’ kiugrott a helyéről, és a lelke már repült is a lány elé. – Árnikám, busz havas úton elakadt, várni kellett a mentőket… A telefonom is lemerült rögtön! – kiabálta, miközben már vetkőzött a konyhában – Áron! – beszaladt a nappaliba, és megtorpant. Áron két lépésre állt a széktől, nevetve.
Lina era considerată rea. Foarte rea, de-a dreptul îți era milă de cât de rea o credea lumea pe Lina. Toți încercau să-i spună femeii că-i rea. Rea, dar și nefericită. Evident, n-are soț, fiul e adult, locuiește separat. Lina e singură, la nimeni nu-i trebuia. Vine luni la serviciu, colegele se laudă că au spălat, au făcut curățenie tot weekendul. Care s-a rupt la câmp la țară, care a fiert dulceață în bucătărie. Iar Lina tace, ce să zică? N-are bărbat, copilul e mare, ce să spună… Iar când mai cere să plece mai devreme, toți știu – are „probleme”, se vede cu iubitul. Toți, fără excepție, sunt convinși că Lina are o mulțime de amanți, că doar așa o femeie rea poate fi. Lina e „rea”, toți ceilalți sunt buni, cu familie, cu treabă, Lina – nu. — Lina, zice mama ei, — da’ tu de ce ești așa, fată? — Cum așa, mamă? — Neașezată, nu găsești și tu un bărbat, că doar nu-i târziu nici să mai faci un copil, toată lumea face și după patruzeci. — Mamă, de ce să-mi trebuiască mie un bărbat oarecare? De ce să mai fac un copil cu oricine? Îl am pe Alex, îmi ajunge… Și dacă e vorba de bărbat, am pe Oleg… — Lina, Oleg nu e al tău! — Cum nu? Vine la întâlnire o dată pe săptămână, îmi cumpără cadouri, mă ia în vacanță, nu mă bate la cap, nu-mi cere să-i spăl șosetele sau să-i gătesc, nu-și tocește fundul pe canapea la mine-n casă, nu mă împovărează… — Da, sigur, toate astea le face nevestei lui. — Ai vrea să le facă și mie? Nu, mulțumesc! Am peste patruzeci, am fost de două ori măritată și am fugit de fericire ca de dracu’. Prima dată m-ai trimis tu, la numai optsprezece ani, doar fiindcă era mai mare, bogat și te gândeai că mă iubește și mă respectă… Ani de zile am stat ca-n cușcă – nu aveam voie la școală, la prietene, nici cu copilul meu nu mă lăsa să stau, doar să-i slujesc lui și soacră-sii. O dată pe lună mă scotea să mă arate lumii – uite, nevasta tânără și bună, nu-i ca păpușile voastre, dar el mergea la ele… Când am fugit și am cerut divorț, mi-a cerut totul înapoi, până și chiloții… A doua oară m-am măritat din dragoste, măcar acolo am încercat… Dar munceam, învățam, făceam totul singură – copilul meu, grijile mele, soțul pe canapea, tot eu să aduc copilul de la grădiniță, tot eu la cumpărături, tot eu la cratiță. Dar el obosit și așa trebuie să fie, să nu-l deranjez… Nici banii nu-i ajungeau, nici nu ajuta cu copilul, că nu era al lui… Doar să-l țin eu, să-l îngrijesc. Mamă, am fost cu bogat, am fost și cu sărac, nicio diferență – tot eu eram de vină, tot eu eram rea și toți aveau de bine, numai eu nu. – Lina, așa trăiesc toate femeile… – Să trăiască, mamă, eu nu vreau! Cum ai petrecut sâmbăta? — Păi, Nicu și cu Maria mi-au lăsat copiii, am umblat cu ei la plimbare, am copt clătite, am spălat, am șters praful, am aspirat, i-am culcat, am hrănit și pe tata, și până la miezul nopții am stat la călcat și spălat… Duminică m-am trezit din nou devreme, copiii au cerut clătite, am copt, apoi a venit Nicu cu Maria, le-am făcut pui la cuptor, salate, pizza, am cinat și apoi enfin la ora 23 am căzut leșinată pe canapea. — Mamă, eu nu-mi amintesc să fi stat tu cu Alex, copilul meu… Nu-mi amintesc să-l fi lăsat pe copil la tine ca să mă plimb… — Lina, tu mereu ai fost altfel, independentă, copiii ăștia-s altfel… — Să-ți spun, mamă, ce-am făcut eu weekendul trecut? Vineri seara m-a sunat Alex și m-a întrebat dacă-i iau pisica, ei voiau la munte. Sigur că da! Au adus pisica, pizza, au plecat. Am mâncat liniștită, am văzut seriale, nu trebuia să mă trezesc la șapte dimineața să servesc pe nimeni. Dimineață, am hrănit pisica, mi-am făcut cafea, am șters puțin praful, am pus la mașină. Te-am sunat să mergem la muzeu sau oriunde să stam de vorbă, dar ai era ocupată cu copiii lui Nicu… Tata mi-a zis leneșă, tu muncești pe rupte… Nu m-a mai supărat, m-am obișnuit. Am fost la muzeu, era și o expoziție cu pictorul tău preferat, țin minte că-ți plăcea… Am stat la cafenea, m-am plimbat, m-am uitat la serial și m-am simțit bine. Duminică, la fel, eu și pisica; am vrut să te sun să facem o plimbare pe vaporaș, a răspuns Maria, erai ocupată. Seara m-a sunat Oleg și m-a invitat la restaurant – și m-am dus! Sunt femeie liberă, nu-l întreb despre soția lui, el nu mă bate la cap, totul simplu, elegant. M-am simțit excelent. Am încercat și cu bărbați „liberi”, mamă – e dezastru. Vin fie băieței care caută mămică, fie bărbați traumatizați de toate soțiile, cu copii după ei. Unul mi-a zis că TREBUIE să-i iau copiii de la altă căsnicie, că așa-i femeia, să-i ia copiii altora, că el și-a terminat banii pe pensii alimentare, el va pescui și ce rămâne cheltuie pe pescuit, eu să întrețin restul. Și la întrebarea dacă ajută cu copilul meu, s-a supărat și a zis să-l ajute tatăl lui. Corect? Desigur că am devenit „rea”, zgârcită, calculată – că voiam să „trag” un bărbat să-mi țină copilul… Așa că îl am pe Oleg. Da, mamă, toți mă cred „rea”, dar eu nu am niciun pic de rușine. Îmi pare rău doar pentru tine, de aceea încerc să te scot din casă, ca azi, când am spus că am nevoie de ajutor. Mamă, mie îmi e bine, hai să petrecem timpul pentru noi două, să ne bucurăm de viață! — Ești dusă cu capul, Lina, da’ cu tata ce fac? — Ce să aibă tata? E bolnav? — Nu, dar prânzul… — Nu cred că nu ai gătit deja totul! — Dar trebuie încălzit, și oricum, Nicu… — Mamă, să știi că mă supăr… Da, știu că-s „rea”, dar lasă-mă să fiu azi și eu bună, hai să ne bucurăm… te rog mult… Luni la birou, femeile se plâng cât s-au „odihnit” muncind acasă. Iar Lina zâmbește cu subînțeles, toată lumea știe că Lina e „rea”, merge țanțoșă și zâmbește de parcă știe un secret doar al ei. Toți cred că gândurile Linei nu pot fi decât „rele”, desigur.