Sosem gondoltam volna, hogy az, aki a legjobban meg fog bántani, a legjobb barátnőm lesz – több mint tíz éve ismertük egymást, aludt már nálam, velem sírt, ismerte a félelmeimet, kudarcaimat és terveimet, feltétel nélkül bíztam benne. Amikor megismertem ezt a férfit, az első naptól kezdve meséltem róla. Eleinte úgy tett, mint aki örül, de mindig volt valami furcsa a reakcióiban: nem azt mondta, hogy „örülök neked”, hanem hogy „vigyázz”. Nem azt mondta, hogy „helyes férfi”, hanem hogy „ne éld bele magad”. Minden mondata óvó figyelmeztetés volt. Néhány hét után kezdődtek az összehasonlítások: szerinte ő sem különb, mint a volt barátaim, mindig ugyanazokat a típusokat választom. Ha gyakran írt, azt mondta, túl intenzív, ha pár órát eltűnt, szerinte biztos mással van. Egy este hármasban mentünk el inni; mikor visszatértem a mosdóból, nagyon közel álltak egymáshoz – nem volt egyértelmű, de zavart a látvány. Aznap este azt írta, hogy a férfi „túl kedves” vele, ami gyanús. Nem értettem semmit, de egyre nyugtalanabb lettem. Onnantól minden romlott: ha vele szerveztem programot, megsértődött, hogy nekem már nincs időm rá, hogy megváltoztam, és hangsúlyozta, hogy egy nő ne veszítse el a barátnőit egy férfi miatt – közben ő hárította a találkozókat. A legdurvább az volt, amikor „bizonyítékként” olyan emberektől mutatott üzeneteket, akik állítólag a barátommal voltak – semmi konkrétum, csak pletykák, kiragadott mondatok, meg „azt hallottam, hogy…”. Kérdeztem, miért most hozza elő – azt mondta, eddig nem akart bántani, de már nem bírja tovább. Azon a héten elkezdtem veszekedni a pasimmal olyan dolgokon, amik addig nem voltak gondok, és kételkedni kezdtem mindenben. Először néztem meg a telefonját. Magyarázatokat követeltem, amiket nem értett – egyre fáradtabb lett, érezte, hogy nem bízom, nem tudta honnan ered ez a bizalmatlanság. Végül szakítottunk, értelmetlen viták közepette. A legrosszabb csak utána jött: egy hónappal később kiderült, hogy a „legjobb barátnőm” találkozgat vele. Először azt mondta, csak tisztázni akartak, aztán hogy csak „egy kávé”, végül bevallotta, hogy rendszeresen találkoznak. Szembesítettem, de nem kért bocsánatot – szerinte nem tett semmi rosszat, én magam vagyok a hibás. A férfi azt mondta: „csak azt tettem, amit neked nem sikerült megőrizni.” Akkor értettem meg mindent: ez nem törődés, nem óvatosság volt, hanem versengés. Nem viselte el, hogy boldog vagyok valamivel, ami neki nincs. Nem akart lemaradni. Ma sem a férfi, sem a barátnő nincs az életemben – de végre tisztán látok: két kapcsolatot veszítettem, de nyertem valami fontosabbat – a tudatot, hogy nem mindenki akarja a jót, aki melletted ül és meghallgat. Vannak, akik csak a pillanatot várják, hogy lelökjenek a mélybe.

Sose gondoltam volna, hogy az a személy, aki a legjobban meg fog sebezni, pont a legjobb barátom lesz. Több mint tíz éve ismertük egymást. Nálam is aludt már, együtt sírtunk, ismerte minden félelmemet, kudarcomat és álmomat. Feltétel nélkül bíztam benne.

Amikor megismertem azt a lányt, már az első napon meséltem róla neki. Eleinte úgy tett, mintha örülne, mégsem volt teljesen őszinte az öröme. Nem azt mondta, hogy örülök neked, hanem azt ismételgette, hogy vigyázz magadra. Nem mondta, hogy helyes lány, inkább csak annyit jegyzett meg: ne éld bele magad túlságosan. Minden megjegyzése mögött bujkált valami intés, mindig óvatosságra intett.

Néhány hét múlva elkezdett jönni a hasonlítgatással: szerinte ő ugyanúgy olyan, mint az előző barátnőim, hogy mindig ugyanazt a típust választom. Ha sokat írt nekem, azt mondta, túlságosan rámenős veszélyes ez az intenzitás. Ha pár órára eltűnt, szerinte máris másvalakivel van. Nála sosem volt középút.

Aztán volt egy pillanat, ami mindent megváltoztatott. Egyik este hármasban mentünk el inni, Szegeden, egy hangulatos kis kocsmába. Amíg kimentem a mosdóba, visszaérve láttam, hogy nagyon közel beszélgetnek egymáshoz. Nem láttam semmi egyértelműt, mégis rossz érzésem támadt. Ugyanezen az éjszakán rám írt, hogy szerinte a lány túl kedves volt vele, és ez gyanús neki. Nem értettem, mire céloz, de egyre nyugtalanabb lettem.

Innentől minden csak rosszabb lett. Akárhányszor együtt terveztem valamit a lánnyal, a barátom megsértődött. Szerinte elhanyagolom, megváltoztam, és egy férfi miatt nem szabad eldobni a barátokat. De ha én hívtam volna őt bárhova is, mindig kifogása volt.

A legdurvább az volt, amikor egyszer mutatott néhány üzenetet olyan emberektől, akik állítólag már jártak a lánnyal. Nem volt semmilyen konkrét bizonyíték, csak egy-két félreérthető bejegyzés, pletyka meg mondatok: hallottam, hogy. Mikor kérdeztem, miért sose mondta eddig, azt válaszolta: nem akart fájdalmat okozni, de már nem tudja magában tartani.

Rögtön az után hetekig összevesztem a lánnyal már a semmin is. Minden apróságot megkérdőjeleztem, folyamatosan aggódtam, egyszer még a telefonját is megnéztem. Magyarázatokat vártam olyan dolgokra, amiket nem értett, miért kérdezek. Elfáradt ebbe az egészbe. Sírva közölte, hogy úgy érzi, már nem bízom benne, és nem is érti, honnan jött ez az egész bizalmatlanság. Néhány veszekedés után szakítottunk viták közepette, amik már rég elvesztették értelmüket.

A legrosszabb azonban csak ezután jött. Egy hónap elteltével megtudtam, hogy a legjobb barátom találkozgat vele. Először azt mondta, csak beszélgettek, hogy tisztázzák a dolgokat. Utána azt, hogy csak egy kávéra mentek el. Végül beismerte, hogy rendszeresen találkoznak. Amikor szembesítettem vele, nem kért bocsánatot. Azt mondta, nincs mit sajnálni, magamnak köszönhetem.

A lány mondott nekem egy mondatot, amely azóta is cseng a fülemben:
Én csak azt tettem, amit te nem tudtál megvédeni.

Akkor jöttem rá mindenre. Ez nem volt törődés. Nem volt óvatosság. Ez versengés volt. Nem tudta elviselni, hogy boldog vagyok, hogy valami olyanom van, amit neki nincs. Nem akarta háttérbe kerülni.

Most nincs sem a lány, sem a barátom mellettem. Mégis tisztábban látok mindent. Igen, két kapcsolatot vesztettem el. De lett helyette valami sokkal értékesebb: annak bizonyossága, hogy nem mindenki akarja a javadat, aki ott van és meghallgat. Vannak, akik csak arra várnak, miből lökhetnek le, ha eljön a megfelelő pillanat.