A testvérek árulása
Mariann ismét csodálattal nézett a bátyjára és nővérére. Milyen szépek voltak! Magasak, fekete hajúak, kék szeműek. Már megint díjazták őket.
Újabb versenyt nyertek. Felugrott, hogy elsőként érjen oda. A jobb lábára sántikálva indult, kezében két saját horgolású nyuszi egy szoknyásat a nővérnek, egy kockás nadrágosat a fiúnak. Ajándékba akarta adni nekik. Ügyetlen, nagyon telt kislány volt, ritkás haját alig fogta fel egy csat, az ajkán egyszerű, őszinte mosoly terült el. Krisztina és Márk úgy tettek, mintha nem látnák a húgukat. Ő azonban minden erejével próbált áttörni a tömegen.
Engedjenek, legyenek szívesek! Ők a testvéreim! Engedjenek már oda! mondta vidáman Mariann.
Krisz, ott egy kövér lány, azt kiabálja, hogy a húgotok. Tényleg a testvéretek? kérdezte Krisztina szőke barátnője, Lilla.
Krisztina csak hátranézett, és meglátta Mariannt.
Hülye dagadt! Persze hogy idejött. Biztos anyu szólt neki. Micsoda szégyen! gondolta magában.
Hangosan viszont ennyit mondott:
Nem, persze hogy nem. Nekem csak egy bátyám van, Márk.
Ugye mondtam! Megpróbál bepofátlankodni hozzátok. Még ilyen játékokat is hoz nevetett Lilla.
Biztos a helyi rajongónk. Lilla, vedd el tőle a játékokat, aztán gyere utánunk! Mi Márkkal megyünk küldött puszit Krisztina, megragadta Márk kezét, és kitapostak a tömegből.
Lilla elvette Mariann nyuszijait, mondván, majd átadja.
Jól van! Én addig otthon várok rátok! Káposztás buktát sütök! mondta nagy igyekezettel a lány, és sántikálva elballagott.
Nesze, átadtam neked. Azt mondta, otthon várja őket, buktát süt. Amilyen dagadt, magára ismerhetne. Krisz, tényleg nem rokonotok? Mit akar még tőletek? faggatta tovább Lilla.
Nem! Nem ismerem. Sokan próbálnak hozzánk férkőzni a hírnevünk miatt. Menjünk! mondta Krisztina, és a nyuszikat bedobta a szemetesbe, azután Márkkal és Lillával elindult a díjátadóra.
Valójában nem mondott igazat a barátnőjének. Mariann valóban a testvérük volt mostohatestvér. Krisztina és Márk édesanyja, Ilona néni vitte be a családba, amikor egy távoli rokonuk elhunyt. A család hazafelé tartott a nyaralásból, aztán csak Mariann maradt pici lány, sérüléssel.
Ilona néni csak hetedízigleni rokona volt, még a nevük sem egyezett. Közeli rokonok is visszautasították Mariannt. Ilona azonban nem adta fel. A férje és gyermekei hysterizálták a döntése miatt. Krisztina és Márk elkényeztetve nőttek fel, mindenük megvolt.
Anyu, ne hozd haza! Kövér, sántít, buta is. Még szégyen is vele mutatkozni!
Gyerekek, szánjátok meg! Teljesen egyedül van. Ha kutyákat, macskákat is hazavisznek az emberek, akkor egy árván maradt kislányt ne lehetne befogadni? próbálta meggyőzni Ilona.
Nagy nehezen belementek. Ilona volt a család kenyérkeresője, egy kisbolt vezetőjeként dolgozott. Az apa, László, a felesége beosztottja volt, de inkább a titkos románcok érdekelték. Ha Ilona tudott is ezekről, hallgatott László igazi szépfiú volt, a gyerekek is rá ütöttek.
Mariann nőtt, cseperedett. Kicsi, vicces, szinte fehér szőke hajú, átlátszó kék szemű. Krisztina kinevette:
Olyan a szeme, mint a vizes tejnek. Kis kövér!
Mariann tényleg kis kalács volt, gömbölyded, gödröcskékkel az arcán, mindig kedves.
De egyedül kellett játszania: a testvérek sosem vették be a játékaikba. Sőt, ő kapta mindig a rosszat. Márk eltörte az értékes vázát, de Krisztina Mariannt vádolta. Krisztina kísérletezett anyja divatos blúzával, kilyukasztotta, és ismét Mariannt hozta ki bűnbaknak.
Mariann sosem ellenkezett, csak bólintott és elnézést kért. Tudta, ki a hibás, de nem akarta, hogy a szépséges testvéreit megszidják.
Ilona néni sosem büntette Mariannt, de az apa gyakran kiborult:
Miért hoztad ide ezt a rémet? Szégyen vele mutatkozni! Nem normális, ahogy jár. Olyan, mint egy kiselefánt. A gyerekeink gyönyörűek, ehhez a fattyúhoz képest! Mások okosabbak voltak, nem fogadták be. Ki fog neki majd kelleni, ha felnő? üvöltötte László.
Mariann csendben hallgatta az ajtó mögött. A tükör elé állt, és nem szerette a saját tükörképét. Szeretett volna olyan szép lenni, mint Márk és Krisztina, de
Iskolába is másikba íratta Ilona Mariannt, mert a testvérpár azt mondta: összedől a tanulmányi átlaguk, ha együtt tanulnak vele. Ilonának bele kellett mennie. Látta, hogy a híd, amit igyekezett építeni a saját gyermekei és mostohalánya között, majdnem teljesen összeomlott
Eltelt az idő. Márk és Krisztina továbbtanultak, elköltöztek. Mariann azt kérte az anyjától, hadd maradjon otthon.
Kislányom, bárhova beiratkozhatsz, én kifizetem! Akarsz? Lehetsz dizájner, tolmács Mondd, Mariannkám! ölelte meg Ilona.
Mariann kedvesen dorombolt anyja arcához és átölelte. Ilona rögtön megnyugodott. A saját gyermekei csak néha adtak egy puszit, azt is kelletlenül. Marianntól mindig melegséget érzett.
Mariann minden nap várta haza a munka után Ilonát vagy az udvarban, vagy a folyosón egy kis puffon üldögélt, akár késő este is. A férj és a gyerekek mindig elfoglaltak voltak, köszönni se mentek le. Ha Ilona szóvá tette, Krisztina csak ennyit mondott:
Anya, nekünk dolgunk van! Ez a hülye meg úgy viselkedik, mint egy kutya, mert nincs semmi célja!
Mariann fölnézett anyjára átlátszó szemeivel:
Anyu, lehetek állatorvos? Kutyákat, cicákat, hörcsögöket, malackákat gyógyítanék. Itt a faluban is lehet végezni hozzá tanfolyamot!
Ez érthető is volt. Mariann mindig állatokat szedett össze az utcán, ápolta és gazdához adta. Egy nagy bozontos kutya Bundás náluk maradt. Krisztina persze fajkutyát akart, de Ilona Mariannt támogatta.
Így éltek. Aztán Ilona egészségtelen állapota miatt otthon maradt. A férj, látván, hogy megszűnik a családi jólét, gyorsan összeköltözött a felesége barátnőjével, a helyi fodrásszal.
A gyerekek csak a pénzt kérték. Ilona szerencsére félretett. Csak Mariann maradt vele, minden nap gondoskodott róla: finomságokat főzött, masszírozta, gyógynövényeket készített neki. Esténként kiültek az almafa alá, teáztak, boldogabb pillanataiban Mariann azt érezte: soha nem volt ennyire boldog.
Krisztina és Márk családot alapítottak, Ilona segített nekik lakást venni. Aztán villámcsapásként érte: a fia éjjel négykor sírva állított haza, adósságba keveredett, nagy összeg fel kellett fizetni.
Mit csináljunk, hol szerezzünk ennyi pénzt? Apádat kérdezted? Nincs? Tényleg, neki se lehet Akkor is, ha mindent eladok, tizedét sem fedezném Mit tegyünk? zokogott Ilona.
Hát akkor már nincs is fiad vágta rá Márk hidegen.
Mit beszélsz? Hogy mondhatsz ilyet?! ölelte át a fiát.
Márk azonnal mondta a megoldást: adja el a házat. Úgy összejön a pénz.
De fiam És mi lesz velem, Mariannal? Hova megyünk?
Hogy hova megy az a hülye, nem érdekel. Már felnőtt, keressen saját lakást. Téged meg elhozunk hozzánk! Lilla örülni fog! mosolygott Márk.
Lilla volt a felesége, Ilona azonban tudta: nem fog örülni. De nem vitatkozott, mert a fia fontosabb volt. Egy feltétellel: Mariann is jöjjön. Márk nagy nehézségekkel egyezett bele. Mariann viszont anyjának azt mondta:
Anyu, te csak menj! Nekem is van hová mennem. Megígérem, nem leszek útban! Van már valakim, aki régóta hív.
Ugyan, ki az? Ismerjük már meg! Miért hallgattál? kérdezte Ilona.
Majd később bemutatom. Ne aggódj miattam! ölelte meg Mariann.
Márk is megkönnyebbült: Krisztinát nem is kellett bevonni, nem kellett Mariannt magához fogadni.
Pedig Mariann hazudott. Nem volt senkije, csak tudta, oda nem szívesen látnák. Csak az aggódás miatt mondta ezt, mert anyját szerette mindennél jobban a világon.
Egy újsághirdetésre bérletet talált: egy idős bácsi, Feribá, keresett társbérlőt egy kis házba, ahol csirkék, kecskék, disznók éltek. Amikor megtudta, hogy Mariann állatorvos, nem is akarta a bérleti díjat, de Mariann ragaszkodott hozzá. A bácsi sokszor visszacsempészte neki a pénzt.
Mariannnak jól ment. Volt lakása, munkája, az emberek szerették, az állatok is bíztak benne sosem féltek, nem menekültek tőle. Minden kis beteghez volt kedves szava, és saját pénzéből finomsággal jutalmazta őket.
Gyere csak, Picúr! Nézd, mit hoztam! Ne félj, kisbarátom! Ha bármi gond van, éjjel-nappal hívhatsz! kedveskedett Mariann.
Kedveském, engem a kórházban sem fogadnak ilyen szeretettel, mint te a Buksimat! Valódi arany leány vagy! ámult Erzsébet néni, a bolyhos kandúr gazdája.
Mariann boldogabb lett, de a szíve fájt az anyjáért. Gyakran hívta, de az utóbbi időben Márk vette fel a telefont, rideg hangon közölte, hogy az anyja épp pihen.
Hiányzik, fél éve nem láttam sóhajtott Mariann Feribának esténként.
Miért nem látogatod meg? Fogd a bugyellárist, én is megyek veled! Van egy vén Zsigulim, még mindig működik! ajánlotta Feribá.
Mariann örült. Megvolt Márk címe. Mentek is. Sokáig kopogtak, míg egy magas, szőke nő, rövid köntösben álmosan ajtót nyitott.
Kik maguk? Árulnak valamit? Nekünk nem kell semmi! próbálta becsapni az ajtót.
Lilla, igaz? Márk felesége? kérdezte Mariann.
Az vagyok, igen. És maga kicsoda?
Mariann vagyok! Márk húga! próbált bejutni Mariann, de Lilla útját állta.
És mit akar? Most indulok kozmetikushoz, nincs időm.
Csak egy pillanatra jöttem. Ő itt Feribá. Hol van anya? Meglátogatnám, mindjárt elmegyek.
Már nincs itt. Márk elvitte. Hova? Öregek otthonába. Teljesen leromlott, nekem dolgom van, ő dolgozik, nincs ki ápolja. Nem tudom pontosan, hol van, mindjárt megkérdem Halló, Márk? Itt van ez a Mariann. És egy vén bácsi. Címet akarnak. Jó, felírom. És ide többet ne jöjjenek!
Mariann nem is hallotta már, csak a papírral szaladt ki a lépcsőházból Feribával.
Hogy történhetett ez? Miért nem szóltak? Nekem nincs saját lakásom, de biztos találtam volna megoldást suttogta.
Gyerekem, hozzánk is hozhattuk volna! Van szabad szoba. Na, majd meglátják ezek, mit jelent bánni egy anyával! háborgott Feribá.
Megérkeztek a címre. A sovány, összetört idős asszony, aki az ágyon feküdt, valóban Ilona volt? Régen mindig tele volt élettel, gondoskodott másokról most csak a plafont bámulta.
Anya! Mariann vagyok! Anyu, bocsáss meg! Azonnal hazaviszlek! Feribának csirkéi, friss tojás, finom túrós bukta Anya, ne hallgass! Nagyon szeretlek!
Sikerült hazavinniük. Mariann hivatalosan is lánya volt, Feribá pedig öreg frontkatona, aki a hatóságnál is lármázott volna, ha nem engedik Ilonát kijönni. Márk azt akarta, anyja örökre otthonban maradjon
Ilona a tizedik napon felállt. Az ablakhoz sétált. Az udvaron Fáni, a disznó sétált, a kakas kukorékolt, friss tej és rétes illata szállt a levegőben. Mariann lépett be, sánta lépéseivel, meglátta anyját, s sírva átölelte.
Ilona némán szorította magához. Úgy, mint régen a kicsi, vicces, nem vér szerinti, de a legjobb szívű lányát. Egyetlenét, aki a végén mellette maradt, amikor már nem kellettek a szépek és sikeresek.
Semmi baj, Mariannkám. Már minden rendben lesz. Lányom, minden jóra fordul suttogta Ilona.
Lányok! Na, jövünk teázni? lépett be Feribá, és összenevettek.
Egymás kezét fogva mentünk a szobába egy új, békés élet reményével.
Most már tudom: nem a vér szerinti kötelékben van a szeretet, hanem abban, hogy ki áll melletted akkor, amikor senki más nem marad. Ha erre emlékezem, mindenért hálás leszek.
