Nyugdíjba mentem, és rádöbbentem: a magány bizony makacs jószág. Csak idősen esett le nekem, hogy valahol félresiklott az életem és mennyire!
Sok nő úgy hiszi, a magány maga a legsötétebb rém. Az igazi boldogság a nagy család, tengernyi gond és rengeteg vesződség. De szerintem ez finoman szólva is tévedés. Én mindig csak magamnak éltem, se család, se kötöttség, se kérés-felhajtás, mindenki hagyott békén. Nekem így volt jó azt hittem.
A főiskola után egy nagy, nemzetközi utazási iroda irodájában kezdtem dolgozni. Mellette még modellkedtem egy menő magyar cégnek. Szép summát kerestem, a forint csak úgy sercegett a számlámon. Rengeteg sikeres, gazdag barátnőm is volt, minden pénteken koccintottunk valami menő helyen Budapesten.
Én az ország egyik legsikkesebb hölgye voltam, bejártam fél Európát, futottam a világot. A férfiak mindig voltak, de éppúgy elegem lett belőlük, mint a hideg lecsóból: ha egy kapcsolat untatott, simán továbbálltam. Soha nem foglalkoztam a gyerek-témával. Most komolyan: vegyem el a saját szabadidőmet azért, hogy pelenkákat cserélgessek és fejődjön ki belőlem egy aggódó anya? Rettegtem, hogy elvesztem a saját életemet.
Aztán, mire észbe kaptam, nyugdíjas lettem. Most itt ülök a panelban, és félelmetesen magányos vagyok. Nem mentem férjhez, gyereket se vállaltam. Most, öregen, sírva bánom, hogy nem szántam rá magam legalább egy apróságra. Eleinte mindig azt mondtam, nincs kedvem, aztán már időm sem volt, utána pedig már nem is lehetett volna. Nem hittem, hogy anyai örömök nélkül valami hiányozhat.
Most nézem az öcsémet, neki két lánya van, plusz három unoka. Én meg anno magasan hordtam az orrom és mindenkit lepattintottam. Most viszont legszívesebben változtatnék: kibékülnék a rokonsággal, hívnám a hugicám unokáit lángosozni. Talán keresnék egy hozzám hasonló magányos férfit is, és végre családom lenne harangszó helyett. Talán még nem késő?
