Nem akarok együtt élni a lányom családjával! Hadd meséljem el, miért.
A lányom, Kornélia, és a családja egy nap arra ébredtek, hogy elveszítették a lakásukat. Egy nagyobb árvíz tönkretette az otthonukat Budapesten, a lakásukban akkora károk keletkeztek, hogy azonnal fel kellett újítani mindent. Mondanom sem kell, Kornélia, a férje, Gábor, és a két gyerek beköltöztek hozzám az újpesti panellakásomba.
Nyilvánvaló volt, hogy nem volt más hová menniük, így magamhoz vettem őket. Ugyanakkor, miután megbeszéltem Kornéliával és Gáborral, egyetértettünk abban, hogy ez csak ideiglenes megoldás, s amint lehet, visszaköltöznek a saját lakásukba.
Kornélia remek lány, Gábor sem buta ember, ezért teljesen megértették álláspontomat: a család egy önálló egység, minden más ember csak külső elem benne. Elég komolyan gondolom ezt, most pedig kifejtem, miért.
Megszoktam a saját életritmusomat, ami nagyon eltér a lányomékétól. Nekem nem okoz gondot, ha Kornélia itt van, de Gábor számomra idegen, neki viszont szintén joga van a magánélethez. Például semmi értelme azon vitázni, hogy én mindig bekapcsolva hagyom a tévét elalvás előtt, vagy azon, hogy Kornéliáék váratlanul vendégeket hívnak hozzánk. Mindannyiunknak más-más rendben tetszik élni, így kár lenne összeveszni például a mosatlan edényeken. Az ilyen apróságok még a legjobb kapcsolatokat is tönkretehetik.
Ami az étkezést illeti, ott is mindenki mást szeret. És az se mindegy, hogy mikor toppan be valaki hozzánk. Nem ritka, hogy ilyenkor valaki megkívánja más finomságát de mégsem tehetek lakatot a hűtőre.
A pihenési szokásaink is teljesen eltérőek. Amíg én korán fekszem le, ők éjszakázni szeretnek, így egész este lábujjhegyen kellene járkálnunk egymás miatt. Az emberek általában nem túl figyelmesek a másik alvására aztán ha valaki kialvatlan, abból gyorsan veszekedés lehet. Néha elég egy szikra, hogy kitörjön a vita.
Őszintén szólva nem szeretem a lányom és a vejem életét bírálgatni. Mindent megtanítottam nekik, amit tudok, most viszont már csak azt szeretném látni, amit ők maguk megmutatnak, a többit nem akarom és nem is kell tudnom. Ez viszont lehetetlen, ha egy lakásban élünk.
És a legfontosabb: magam akarom eldönteni, mikor és miben segítek nekik, és azt is, mikor szeretnék időt szánni magamra.
Így hát megtanultam, hogy egy dolog segíteni a családnak, de nekem is szükségem van a saját térre és erre minden magyar embernek szüksége van. Az, hogy szeretem a családomat, nem jelenti azt, hogy minden áron együtt kell élnünk. Egymáshoz is csak úgy tudunk jók lenni, ha mindannyiunknak megvan a maga külön kis világa. Ez a legfontosabb tanulság, amit levontam ebből az időszakból.
