Ma, amikor visszagondolok az elmúlt évekre, úgy érzem, mintha egy régi magyar film jeleneteit nézném vissza. Feleségemmel, Zsaklinával akit harminchat éve vezethettem oltár elé, még szinte gyerekfejjel, huszonhárom évesen elhatároztuk, hogy Budapestről felköltözünk vidékre, ott folytatva az életünket egy kis házban. A fiunk, Márk, időközben a felesége, Dorina családjához költözött, a mi kétszobás lakásunkat pedig bérbe adta.
Ha őszinte akarok lenni, sem én, sem Zsaki nem kaptunk segítséget a családtól. Vidéki, átlagos magyar családból származunk, se nagybácsi, se keresztapa nem fizette volna ki a zsigulit vagy a telket. Mindent a két kezünk munkájával értünk el. Csak annyit örököltünk, hogy dolgozni kell, mert másként az élet nem ad semmit ingyen.
Az egyetem befejezése után a tanítóképző főiskolát végeztük mindketten azonnal munkába is álltunk. Akkoriban már úton volt Márk, s mivel fiatal anya volt Zsaklina, gyakran gyötörte a stressz, nem volt elég teje, ezért Márk korán tápszert kapott. Alig volt tizenegy hónapos, mikor beírtuk bölcsődébe. Ott tanulta meg a kanál használatát, a bilizést, s azt, hogy ringatás nélkül is lehet aludni. Mi meg addig is dolgoztunk sokszor estig hiszen erre nevelt minket az élet.
Az első években panelban, albérletben laktunk. Később összespóroltuk az első egyszobás lakásunk árát, majd abból léptünk tovább a kétszobásra. Mindig is vágytunk egy saját kis kertrészre, így pár éve sikerült venni egy kis telket Gödöllőn. Szorgosan rakosgattuk össze a téglákat, a férjem maga húzta fel a kis házat a telken. Vettünk egy tűzhelyet, egyengettük a kertet. Lassan, de biztosan lett minden, ami kell.
Azt hittem, végre boldog nyugdíjas élet elé nézünk. Negyvenhat évesen végre nézhetnénk kicsit magunkra, utazgathatnánk, kertészkedhetnénk. De az élet persze, másként akarta. Márk, a fiunk, alig múlt huszonhárom, amikor közölte, nősülni készül. A menyasszony, Dorina, jómódú, budai családból származott. Mindketten jogot tanultak.
Már az eljegyzés előtt kiderült, hiába gondoltuk, hogy mindenkinek jó úgy, ahogy van: Dorinának és családjának más elképzelései voltak. Ők drága, elegáns esküvőt akartak, hosszú fehér limuzinnal, menő étteremben, majd nászúttal külföldön. Dorina külön lakást szeretett volna, azt pedig elvárásnak gondolta, hogy ezt a két család biztosítsa.
Mindig éreztem, hogy nincs elég időnk Márkra. Mindig siettünk, dolgoztunk, a tanári pályán más gyerekeiért aggódtunk, miközben a saját fiunk gyakran magára maradt. A nagyszülők vidéken éltek, ritkán látták őt. Kicsit mindig bűntudatom volt emiatt, ezért igyekeztem mindent megadni neki: játékot, ruhát, kocsit tizennyolc évesen, taníttatásra is mindig futotta. De talán ez sem volt elég.
Úgy döntöttünk, minden vagyonunkat, amit az évek során összespóroltunk, Márk esküvőjére és jövőjére fordítjuk. Hosszas beszélgetés után úgy döntöttünk, legyen a két szobás budapesti lakás az esküvői ajándék. Így talán nem lesz olyan nehéz fiatalon, mint nekünk volt. Persze a másik család sem volt rest luxusbundát, ékszert, szépen felújított szobát vettek Dorinának a nagykovácsi villájukban.
Szép lassan elmaradozott a fiunk. Régebben hetente látogatott, azután már csak havonta, végül szinte már soha. A sógora talált neki ügyvédi állást. Egy nap a piacon összefutottam az egyik régi szomszédunkkal, aki azt mondta, Márk és Dorina már régóta nem laknak a mi lakásunkban. Átmentek Dorina szüleihez, és a lakásunkat kiadták albérletbe.
A hír annyira ledöbbentett, a feleségem sírva fakadt, én is alig bírtam szóhoz jutni. Azonnal felhívtuk Márkot, de gorombán közölte, hisz mi magunk adtuk nekik a lakást azt csinálnak vele, amit akarnak. Még arra is volt érkezése, hogy megjegyezze: sosem volt pénzünk, és szinte szégyellte, hogy mi csak tanárok voltunk, míg ők most a nagyvilági életet élik.
Úgy éreztük, igazságtalanság történt. Ügyvédhez mentünk, aki megnyugtatott: mivel nem írtunk formális ajándékozási szerződést, a lakás jogilag továbbra is a mi nevünkön van és az, hogy Márk bérbe adja a beleegyezésünk nélkül, törvénytelen. Úgy döntöttünk, nem jelentjük fel a fiunkat. Megbeszéltük a bérlőkkel, elmagyaráztuk a helyzetet. Megértették, becsületesen kiköltöztek abban a hónapban.
Most újra a városi lakásban élünk, de a fiunkkal nincs kapcsolat. Zsaklina és én még mindig haragban vagyunk ezzel az egésszel, de talán egyszer elül a vihar.
Ebből az egészből azt tanultam meg: bármennyit is ad az ember a gyerekének, a törődés, a figyelem, a közösen töltött idő mindennél többet ér. A szeretet nem pótolható sem forinttal, sem ajándékokkal. És bármilyen nehéz is, az embernek végül a saját lelkiismeretével kell elszámolnia, nem a mások ítéletével.
