58 éves vagyok, és már tényleg nem tudom, mit kezdjek a szomszédasszonyommal.
Egészen pontosan szemben lakik velünk itt, Budapesten, és mintha ez lenne az életcélja: figyelemmel kísérni minden egyes mozdulatomat. Pontosan tudja, mikor érkezik meg a Spar-os vagy Tesco-s futár, hogy gyorsétel vagy heti bevásárlás van a zacskókban, hány szatyorban hozza és ki cipekedik ki-be. Ha a futár késik két percet, másnap már kommentálja a lépcsőházban, mintha országos esemény lett volna.
A kontrollja itt nem ér véget. Lesi azt is, mikor viszem le a szemetet, hány zsákot, melyik napon. Ha egyik héten két zsák, másikon három, rögtön szóváteszi. Ha egy nap netán nem gyűlt össze annyi, hogy le is vigyem, az is témává válik. Egyszer még annyit sem szégyellt kérdezni, kidobok-e otthon ételt mintha valami joga lenne hozzá tudni. Ott álltam előtte, és tényleg nem értettem, hogy lett az én szemetesem közügye.
A kutyám is mindig napirenden van. Nem nagy testű, nem is harcias, de természetesen ugat, ha valaki túl közel ér a kapuhoz. Ez minden alkalommal panasz oka. Feljött hozzánk kopogtatni, hogy kutya egész nap iszonyúan ugatott, amíg dolgoztam. A legmegdöbbentőbb, hogy pontosan tudja, hánykor ugatott, hányszor, és szerinte épp miért. Olyankor azt érzem, jobban ismeri a házunkban az eseményeket, mint én magam.
A férjem sincs biztonságban. Ha véletlenül később ér haza a gyárból, másnap már jönnek a megjegyzések: későn feküdtetek tegnap vagy épp a férjed tegnap majdnem éjfélkor ért haza. Ha egyszer hamarabb jön, csak kérdezi: beteg, vagy kirúgták? Mindent kiszúr, mindent kimond. S nem csak nekem mondja, hanem terjeszti a többi lakó között is, aztán valahogy mindig visszajutnak hozzám a feltúrósított verziók.
Tizenhat éves nagylányom, Angéla sem úszhatja meg. Ha elmegy a barátaival, szomszédasszony megszámolja, hányan jöttek, pontosan mikor, hánykor távoztak. Egyszer azt terjesztette a másik emeleti lakónak, hogy ez a kislány aztán nagyon ki-be járkál, mintha az övé lenne. Akkor már úgy gondoltam, ezt muszáj szóvátennem, mert nem tűrhetem el ezt a tiszteletlenséget a gyerekemmel kapcsolatban.
Ami a legnehezebb: nem egy újonnan beköltözött emberről van szó. Egész életét itt élte, akárcsak én. Az én lakásom is az édesanyámtól maradt rám Isten nyugosztalja , nekem adta egyetlen lányaként. Semmi sem tart vissza, hogy itt maradjak, szeretem ezt az otthont, a múltját, a kertet, a szokásait. Maga az utca vagy a hely sosem volt a gond csak az, hogy rá vagyok kényszerítve együtt élni valakivel, aki egyszerűen képtelen tiszteletben tartani a határokat.
Ma már tényleg tanácstalan vagyok. Próbáltam ignorálni, voltam vele kedves, voltam már keményebb is semmi sem változik. Mindig les, kommentál, következtetéseket von le. Ezért tényleg kíváncsi lennék: hogy lehet az ilyen szomszédot kezelni úgy, hogy ne veszítsem el a lelki nyugalmamat, ne legyen belőle nagy balhé, de ne is hagyjam, hogy mindenbe beleüsse az orrát?
Tanácsot kérek, mert egy dolog biztos: a legmunkaigényesebb dolog a saját határaimat megvédeni, anélkül hogy közben elfelejteném azt, mekkora kincs is a saját otthonom békéje és önállósága. Erre mindennap újra és újra rájövök.
