Gyermekkoromat a nagymamám nevelte végig, mégis most a szüleim elhatározták, hogy tartásdíjat követelnek tőlem.
A családommal teljesen különböző városokban élünk, már több mint húsz éve nem találkoztunk személyesen. A szüleim egész életükön át művészként dolgoztak, kórusban énekeltek, állandóan vándoroltak, sose leltek hosszú távon otthonra. Öt éves koromtól kezdve a nagymamám vett magához. Ő valójában csak szeretett volna egy könnyebb életet gyerekek nélkül, ezért átköltöztünk a rokonaihoz.
Az elején anyám és apám még eljöttek párszor meglátogatni minket évente kétszer, néha háromszor , aztán ezek a látogatások is egyre ritkábbak lettek, míg végül már gondolatban sem számítottam rájuk. Teljesen megszakadt köztünk a kapcsolat. Fogorvos hallgató voltam, amikor harmadévesként megházasodtam.
Most a feleségemmel együtt vezetjük saját fogászati rendelőnket Budapesten, és az anyagi helyzetünk is nagyon jó. Körülbelül egy éve hirtelen megjelentek a szüleim. Először a rendelőnket hívták, mivel még a telefonszámomat sem tudták. Telefonbeszélgetéseink alatt mindig csak panaszkodtak az életükre, folyton csak a problémáikat sorolták.
Türelmesen végighallgattam mindent, aztán jeleztem, hogy ők választották ezt az utat, amikor úgy döntöttek, engem a nagymamára hagynak. Időnként ugyan pár forintot küldtek nagymamámnak, de valójában egész gyermekkoromban az ő nyugdíjából éltünk ketten. Sokat beszélt is erről nekem, és én is hamar megértettem, hogy mindenen spórolnunk kell együtt.
Az iskolában mindig jól tanultam, gimnazista koromban is mindent beleadtam, és hogy elég pénz legyen a megélhetésre, éjszakánként a kórházban takarítottam. Most úgy érzem, mindenki a saját útját járja: nekem van egy életem, a szüleimnek egy másik.
Amikor anya és apa rájöttek, hogy nemigen számíthatnak segítségre tőlem, szinte azonnal kijelentették, hogy bíróságon fognak tőlem tartásdíjat követelni. Ez a lépés végképp eltávolított tőlük. Ha korábban voltak is kételyeim, hogy helyes-e a döntésem, hogy nem támogatom őket anyagilag, most már teljesen elszállt minden ambícióm. Már nem akarok kapcsolatot tartani velük.
Úgy érzem, jogos a döntésem, de ugyanakkor ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg rendben van-e, amit teszek? Vagy mégis támogatnom kéne valahogy a szüleimet?
A nap végén úgy látom, mindenki a maga sorsának kovácsa. Én hálás vagyok a nagymamámnak mindazért, amit tőle kaptam, és tudom, hogy a valódi család néha nem az, akitől származunk, hanem akivel átvészeljük az élet nehezebb szakaszait. Ez az élettapasztalat számomra mindennél többet ér.
