Kellemetlen utóíz
Vége van, nem lesz esküvő! tört ki belőlem, amikor tegnap este végre elmondtam Gergőnek.
Várj, mi történt? nézett rám értetlenül, hisz minden rendben volt!
Rendben? félmosollyal válaszoltam, persze, rendben. Egyszerűen itt megálltam egy pillanatra, kerestem a szavakat, hogy világos legyen számára. Aztán ki is mondtam az őszinte igazságot: Büdös a zoknid! És én nem vagyok felkészülve arra, hogy egész életemet ebben töltsem!
Tényleg ezt mondtad neki? hökkent meg anya, amikor elmondtam neki, hogy visszavonom az anyakönyvi bejegyzést, hihetetlen!
Miért? vontam vállat, hát így van. Ne mondd, hogy te ezt sosem vetted észre.
Persze, hogy észrevettem, jött zavarba, de hát Ez elég sértő. Azt hittem, szereted. Jó fiú ő. Zokni-dolgot meg lehet oldani.
És hogyan? Megtanítjuk neki a lábmosást? Vagy minden reggel új zoknit adunk rá, vagy befújjuk dezodorral? Anyu! Te hallod magad? Én férjhez akartam menni, nem örökbefogadni egy felnőtt gyereket!
Akkor miért mentél el ilyen messzire? Minek jelentkeztél be az esküvőre?
Hát, ezek mind miattad, anyukám! Gergő rendes, aranyos fiú. Nagyon szimpatikus nekem ismerős mondat? Meg ez is: Huszonhét vagy már, ideje lenne esküdni, és végre unokákkal megörvendeztetni. Miért vagy most csöndben? Így van, ugye?
De, drága Kingám, én nem gondoltam, hogy te még bizonytalan vagy. Nekem úgy tűnt, komoly a dolog, védekezett, tudod, igazából büszke vagyok rád, hogy jól meggondoltad, és döntöttél. Csak az a zokni büdös kicsit túlzás. Nem rád vall.
Direkt mondtam, anya. Hogy egyszerű legyen. Érthetően, neki. Hogy ne legyen visszaút
***
Gergő az elején aranyosnak és kicsit esetlennek tűnt. Állandóan farmerban járt és mindig ugyanabban a pólóban. Nem volt művészlélek, de lelkesen beszélt régi magyar filmekről. Ilyenkor csillogott a szeme.
Mellette könnyű volt megnyugodni.
Pont ez a nyugalom vonzott hozzá, miután belefáradtam a felfordult, drámai kapcsolatokba és az igazival való folytonos keresésbe.
Két hónap közös mozi után, amikor kávézókban üldögéltünk, Gergő egyszer zavartan felvetette:
Nem jössz fel hozzám? Főzök neked túrós csuszát. Magam csináltam!
Annyira otthonos, kedves meghívás volt, a szívem a torkomban dobogott. A magam csináltam végképp levett a lábamról.
Szóval igent mondtam
***
Gergő lakása nem tetszett.
Nem volt kifejezetten piszkos, csak egyszerűen rendezetlen, ízetlen és valahogy elhanyagolt. Szürke falak, tapéta nélkül, öreg, kopott kanapé, amin egyetlen hengerpárna volt párna helyett. Padlón halmokban kartondobozok, könyvek, régi magazinok feküdtek egymáson. A közepén egy sportcipő páros. Ehhez még fülledt, poros szag keveredett.
Az egész lakás inkább egy átmeneti szállásra hasonlított, amit mindjárt elhagynak, csak valahogy mégsem teszik.
Na, hogy tetszik a váram? tárta szét a karját büszkén Gergő. Nem látott benne semmi furcsát, láthatóan büszke volt magára!
Erőltetett mosollyal válaszoltam nem akartam veszekedni, tetszett a fiú.
Aztán átmentünk a konyhába. Ott sem volt jobb: az asztalon vékony porréteg, a mosogatóban mocskos tányérok, és poharak sötét lerakódással. A tűzhelyen egy öreg, bepattogzott lábas. A szemem megakadt a vízforralón.
Vajon mi lehetett az eredeti színe? gondoltam magamban.
Elment a kedvem.
Gergő tovább mesélt, viccelődött, próbált nevetést csalni belőlem. Amikor átnyújtotta a tányér túrós csuszát, határozottan elutasítottam azt hazudtam, diétázom
Az, hogy ott bármit egyek, szóba sem jöhetett.
Még otthon visszagondoltam a látogatásra.
Első pillantásra semmi különös nem volt Gergő lakásában. Egyedül él, nem igazán boldogul a háztartással. Na és?
Mégis, a rendezetlenség mögött kihallottam valami mást, valami nagyobbat, felfoghatatlant: hogyan lehet így élni? Nem arról van szó, hogy lusta elmosni a tányért, hanem arról, hogy számára ez a normális!
Kellemetlen utóíz maradt utána
***
Később Gergő átjött hozzánk. Hivatalosan megkérte a kezem, még gyűrűt is hozott. Bejelentkeztünk az anyakönyvvezetőhöz. A szülők már az esküvőre készültek.
Menyasszonynak lenni persze jó érzés. Mégis, amikor egyedül voltam, és Gergőre gondoltam, aki mindig igyekezett örömet szerezni nekem, főzi a csuszáját, meséli a vicceit, mindig újra és újra a vízforraló képe jelent meg előttem.
Tisztán éreztem: nem csak a vízforralóról van szó. Ez egy bizonyíték. Jelzi Gergő viszonyát az élethez, a háztartáshoz, önmagához és valószínűleg hozzám is.
Egyszer elképzeltem a közös reggeleinket s elborzadtam.
Felkelek, kimegyek a konyhába, marad a félig megivott tea és szendvics morzsái. Ha kérem: Szerelmem, elpakolnád ezt, légyszi?, ő rám néz értetlenül, akár ahogy a lakására néz, és fogalma sem lesz, mire gondolok. Nem fog vitatkozni, nem fog kiabálni, egyszerűen nem érti. Naponta elmagyarázhatom, kérhetem, pakolhatok utána. És a szerelmem lassan, nagyon lassan elhal ezekben az apró, számára láthatatlan szúrásokban.
Anyu pedig boldog, hogy férjhez megyek.
***
Férjhez menni
Az a könnyedség, otthonosság, amit Gergő mellett éreztem, lassan elpárolgott, helyette nehéz, szorító nyugtalanság költözött belém.
Kingácska, kérdezte Gergő majdnem minden nap aggódva nézve rám, ugye jól vagyunk? Ugye szeretjük egymást?
Persze, válaszoltam ilyenkor, miközben belül valami eltörött bennem.
Végül nem bírtam tovább, és megbeszéltem a félelmeim Violával, a legjobb barátnőmmel.
És akkor mi van? lepődött meg Viola, amikor mindent elmondtam neki. Por, vízforraló Az én férjem után tankcsapás marad a konyhában, fel se tűnik neki. A pasik nem veszik észre az ilyesmit!
Pontosan! Nem veszik, súgtam. És ő sosem fogja. Én viszont mindig látom! Egy életen át! Ez szépen, csendben meg fog ölni!
***
Nem hibáztattam Gergőt. Nem hazudott. Őszinte volt. Egyszerűen egy más világban élt. Egy olyan világban, ahol a koszos edényekről a mosogatóban úgy gondolja: ez a normális. Számomra viszont ez a teljes meg nem értés és érdektelenség jelzése.
Tisztán láttam: ez már nem a tisztaságról szól. Hanem arról, hogy teljesen más szemmel látjuk a világot. A repedés, ami bennem keletkezett, idővel hatalmas szakadékká nőne köztünk.
Jobb, ha most véget vetek, mint pár év múlva, amikor már késő lesz.
Megvártam a megfelelő pillanatot
***
Egy társasági összejövetelre hívtak minket.
Megérkeztünk, levettük a cipőt az előszobában
Bementünk a szobába
Valami borzalmas szag követte a lépteinket.
Nem jöttem rá azonnal, honnan jön a bűz.
Amikor leesett, láttam, nem csak én jöttem rá mindenki más is. Olyan szégyen fogott el, legszívesebben elsüllyedtem volna. Szó nélkül kirohantam, felöltöztem, és elindultam haza.
Gergő utánam rohant. Utolért, megfogta a kezem, mire én szinte gyűlölettel fordultam hozzá:
Vége! Nem lesz esküvő!
***
Nem lett esküvő.
Úgy érzem, helyesen döntöttem, nem bántam meg.
Gergő
Ő máig nem érti, mi volt a baj. Elvégre: a zokni büdös hát levethette volnaA legfurcsább az egészben az, hogy a döntésem után megkönnyebbülést éreztem, mintha éveken át egy cipő szorított volna, és most végre lehúzhattam.
A napokban gyakran találkozom a mosolyommal a tükörben. Néha eszembe jut Gergő: vajon most kihez főzi a túrós csuszát, vajon a vízforraló még mindig ott rozsdásodik-e a tűzhelyen de már nem szorít a gondolat.
Talán egyszer valaki olyannal hoz össze a sors, akinek nemcsak a szeme csillog, hanem észreveszi az apró részleteket is. És talán majd együtt nevetünk azon, hogy a boldogság néha olyan egyszerű dolgokon múlik, mint egy tiszta zokni reggel.
Most viszont örülök annak, hogy újra egyedül vagyok, és abban, hogy megengedtem magamnak: ne csak megszokjam, hanem szeressem az otthonomat, önmagamat, a csendet és az illatot, ami a frissen kiteregetett ruhából árad.
Minden jó történet végén van egy tanulság. Az enyém talán ennyi: néha egy kellemetlen utóíz akár a szerelem végén, vagy egy büdös zoknin keresztül segít igazán megérezni, mit jelent önmagunknak és másnak is tisztán, őszintén élni.
És most már tudom: a boldogság néha egészen apró dolgokon múlik.
