Ieri mi-am dat demisia ca să salvez căsnicia, iar azi nu știu dacă nu mi-am pierdut și jobul… și soția.

Ieri mi-am dat demisia ca să încerc să-mi salvez căsnicia. Azi nu mai știu dacă n-am pierdut și capra, și iapa.

Am lucrat la firma asta aproape opt ani. M-am angajat imediat după nuntă și, mult timp, locul ăsta a fost pentru mine bastionul meu de stabilitate: salariu la timp, program clar, planuri de viitor. Soția mea a știut dintotdeauna cât de mult înseamnă jobul ăsta pentru mine. Chiar ne făceam calcule cu banii strânși și visam la un apartament în Chișinău. Nu mi-am închipuit o secundă că tocmai acolo am să fac boacăna care să arunce totul în aer.

Andreea (căci așa o chema pe fata cu pricina) a apărut în birou cam acum jumătate de an. La început, nimic deosebit. Stătea prin preajma mea, mă întreba de taskuri, cerea ajutor fiindcă era nouă. Încet-încet am început să mâncăm împreună la masă întâi tot biroul, apoi doar noi doi. Îmi povestea de necazurile cu iubitul ei, certuri, temeri. O ascultam prea des, după cum văd acum. În curând am început să șterg conversațiile, așa, preventiv, să îmi pun telefonul pe silenț când ajungeam acasă, să motivez întâlniri de serviciu care se lungesc.

Povestea cu infidelitatea s-a produs total la întâmplare, într-o seară în care am plecat amândoi târziu de la birou. Nu a fost vreo telenovelă, nu a plănuit nimeni nimic, dar a fost conștient. Știam că fac o prostie. Am intrat în casă și am pupat-o pe Maria, nevasta mea, cum făceam de obicei. Parcă mi s-au pus pietre în stomac.

N-a aflat atunci. A descoperit totul câteva săptămâni mai târziu. Eram în dormitor, căuta un contact în telefonul meu și a văzut niște mesaje… altfel decât prietenie colegială. A pus direct întrebarea. Am înghețat. M-a lăsat să povestesc totul, fără să zică nimic, apoi a cerut detalii: unde, când, de câte ori, dacă mai vorbim. Am spus tot. Noaptea aceea am dormit separat.

În zilele următoare, acasă era ca într-o ceață. Maria era cu gheața-n priviri, punea întrebări punctuale, doar din când în când. Un moment, pe care nu-l voi uita în veci, a fost când mi-a spus:
Nu știu dacă pot să te iert, dar știu sigur că nu pot trăi știind că o vezi zilnic.

Și tot de aici a pornit discuția despre serviciu.

A pus cartonașul pe masă: nu m-a forțat, dar mi-a spus că are nevoie să simtă că e în siguranță. Că dacă intru zilnic în același birou, nu va găsi liniște. Mi-a dat de ales: ori renunț la serviciu, ori accept că ea va pleca. Nici țipete, nici lacrimi. Mai greu ca oricând.

Am făcut nopți albe, am calculat totul de la chirie la rate la Moldindconbank, de la bani puși deoparte la sarmale pe două săptămâni. Știam că fără job urmează o perioadă cam nasoală cu bugetul. Dar dacă nu ieșeam din acea firmă, și căsnicia pleca la vale sigur. Ieri m-am dus la șeful Ion și i-am dat demisia. Am ieșit din firmă cu un amestec de ușurare și groază, ca la ceasul de spovedanie.

Am ajuns acasă și i-am spus Mariei. Am crezut că va fi împăcată. Mi-a zis că apreciază gestul, dar că nu rezolvă totul cu o singură semnătură pe demisie. Mi-a spus că are nevoie de timp să decidă dacă va putea să mai aibă vreodată încredere. Nu mi-a promis nimic.

Azi sunt fără serviciu și cu căsnicia în așteptare.
Nu știu dacă am pierdut doar leafa…
Sau, pe lângă job, o să-mi pierd și nevasta.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

three + sixteen =

Ieri mi-am dat demisia ca să salvez căsnicia, iar azi nu știu dacă nu mi-am pierdut și jobul… și soția.
„Olikám, kicsim, légyszi, hallgass rám” – mondta anya, letérdelve Olinka mellé. „Itt kell most pár hónapot eltöltenünk, de hamarosan vége lesz, és visszaköltözünk a városba.” Oli némán nézte anyukáját. – Oli, hallasz engem? Érted, amit mondok? – anya megrázta Olinkát. – Hallom, anyu… – Akkor miért hallgatsz? – Anyán idegesség látszott, ezt Olinka is észrevette. – Nem hallgattam, csak gondolkodtam, anyu. – Gondolkodott! Nézd csak, mennyi könyv van itt, Olikám… Ó, gyermekkoromban imádtam olvasni… – Anyucikám… sokáig kell itt maradnunk? – Nem tudom, szívem. Egyelőre itt lakunk. Oli mindent értett abból, ami a családjukkal történt. Anya hiába gondolta, hogy még kicsi, és nem fogja fel. – Olikám, Katica néni majd benéz hozzád, én pedig egész nap dolgozom, reggel elmegyek, este megjövök. Hétvégén pedig együtt leszünk, elmegyünk a patakpartra fürödni… Anya az arcát a kezébe temette. – Bocsáss meg, bocsáss meg nekem… – Anyu, ne sírj kérlek! Tudom, hogy apa elhagyott minket. Tudom, hogy most így kell boldogulnunk, és hogy helyesnek láttad, hogy ideköltözzünk a nagymama házába, a lakást pedig kiadjuk idegeneknek. – Mindent tudok, anyu… Jó leszek, ígérem, várlak minden este, olvasok, Katica néni is figyelni fog rám. – Megbirkózunk vele, anyu… Ősszel úgyis iskolába megyek. De… van itt iskola? – Nincs, édesem. Valaha volt, de most már nem működik. De ígérem, ősszel visszamegyünk a lakásunkba, addig találok rendes munkát. A lakást augusztusig adjuk ki, pont elég lesz mindenre, utána felújítjuk és minden jó lesz. – Tudom, anyu. Aznap este sokáig ültek kint a kis ház verandáján, és anya mesélt a gyerekkoráról, a drága nagyiról. – Anyu, neked volt… anyukád? – Volt, – sóhajtott anya – most is él, csak… neki már nem kellettem. – Hogyhogy? Hogy nem kellettél? – Hát, így. Korán születtem neki, apa elhagyott minket, új családot alapított máshol. Anyám próbálkozott, de végül idehozott anyuhoz, vagyis nagyihoz. És elment a városba szerencsét próbálni… – És… talált ott szerencsét? – Igen, boldog lett, lányom, de rám már nem emlékezett… Férjhez ment, két gyereke lett, engem csak néha-néha köszöntött fel. – Most látom csak, egyszer eljött, mert az egyik gyereke beteg lett, és jó volt a természet, a levegő itt. – Nekik sem mesélt rólam, nem tudták, hogy a testvérük vagyok. – Nagyi szólt neki, hogy a ballagásom közeleg, kérte, hogy vegyen nekem ruhát… Erre ő kiabált nagymamával, hogy önző, mert valakije beteg, ő meg ruhára gondol. – Zsófi – morgott a nagyi – Szonja is a lányod, hogy mondhatsz ilyet? – Egészséges csikó – vágta oda anyám fagyosan – majd magának vesz ruhát. A nagyi akkor nagyon dühös lett és kihajította a házból… – Anyu, te sose szólítod őt anyának, csak nevén mondod… – Tudom, bocsáss meg, kicsim. Nem tudom anyának hívni, nekem a nagymamám volt az igazi anyukám. – Azért is vagy Szonja, ugye? Nagyi után? – Biztosan, rá gondoltak… – Szeretted őt, anyu? – Kit? – Nagyit, Szonját. – Nagyon-nagyon-nagyon! Amikor elment, mintha elsötétült volna a világ… Zsófit – anyámat – is szerettem, vártam, hogy eljön értem minden szülinapomon, ünnepen. – Amikor beteg voltam, tanévkezdéskor, amikor nagymama meghalt… mind vártam rá. – Ő nem tudott eljönni, mert az anyósa jubilált… Később jött, sírt kicsit… Elvitt, hiszen kiskorú voltam. – Azt gondoltam, magához vesz, de csak kollégiumba tett. – Az első újévet nélküle, nem a nagyinál töltöttem. Reméltem, anyám magához vesz: – Bocs, Szonja, nálunk most sokan lesznek, a rokonok jönnek, nem férsz be. – Akkor hazamentem volna a saját házamba. – Add oda a nagyi házának kulcsát! – kértem. – Minek? – nézett rám. – Az az én otthonom, ha már az örökségemet elvennéd, hát tévedsz. – Az az én házam is – dühöngött, de én elmentem, átugrottam a kerítést, vettem két új zárat. Feri bácsi szomszéd levette a régieket, újakat rakott fel. – Zsófi persze követelni akarta a házat, de a szomszédok mind mellém álltak, nagyi emlékére. – Egyedül akartam lenni szilveszterkor, de barátnőim átjöttek, jól elvoltunk… – Aztán betöltöttem a 18-at. – Azóta sem találkozol vele? – Nem… Minek? Neki nincs miről beszélgetnünk, nekem sincs. – Anyu… te sose… – Úgy bánjak veled, mint ő velem? Soha, hallod? Soha! …Oli már egészen felnőttnek érzi magát, és semmitől sem fél. Anya munkába ment, Katica néni kétszer is átjött. Oli evett, elpakolt, elmosogatott, megetette Galinka babát, és olvasott. Már nemrég tanult meg olvasni, nagyon élvezte mesélni babájának és Misi mackónak. Oli napjai egyformán teltek. Először sírt, magától peregtek a könnyei, de nem akarta sírni, visszatartotta, de csak hullottak. Nem magától sírt – azok a szemtelen könnyek voltak. Aztán jött anya, és minden elmúlt. De egyszer anya nem jött. Nem jött, nem jött… már besötétedett, Oli felkapcsolta a lámpát, behúzta a függönyt. – Ne féljetek, Gali, Misi, Mari, Nini és a bohóc Andriska, ne féljetek – nyugtatta a játékokat. Lehet, ki kéne menni az állomásra anyu elé. De nem jól emlékezett az útra, még elvétik egymást… Oli űzte a rossz gondolatokat. Nem, az ő anyukája sosem hagyná el! Neki nincs nagyi Szonja, hát kihez is menne? Oli elképzelte, hogy anya újra férjhez megy, lesznek más gyerekei, és Olinkát elfelejti. Ő meg egyedül marad a házikóban… Sajnálatában hangosan sírt. Fulldokolt, fájt a torka, csípte a szemét. Aztán elaludt a kis székén az ablaknál. Valami zajt hallott az előszobában – hátha… hátha egér, vagy az anyai nagymamája, Zsófia néni, akit sosem látott, jött el, hogy elűzze őket a házból? Olinka félénken nyüszített. Egyszer csak nyílt az ajtó, felgyulladt a fény. – Anyu! – kiáltott fel Oli, a szék felborult – anyu, drága anyukám! – Kicsikém, Olikám, édes lányom… Bocsáss meg, bocsáss meg… Lekéstem az utolsó vonatot, a szomszéd vasútállomásig értem, onnan gyalog jöttem. – Anyu, féltél? – Nagyon, Olikám, nagyon féltem miattad! Sírva kértelek, hogy ne sírj, én meg majd szétcsattantam az aggodalomtól… Az összes farkast elriasztottam – nevetett-sírt anya. – Féltem, hogy azt hiszed, elhagytalak. S akkor… akkor Oli hazudott először életében anyának. – Anyu, én nem is gondoltam ilyesmit. Tudom, te engem soha nem hagysz el, soha nem árulsz el. Oli tehát valótlant mondott. Mert valóban eszébe jutott, de nem akarta, hogy anya még szomorúbb legyen. Anya és Oli augusztus végéig maradtak a házban, aztán Oli iskolás lett, anya jó munkát talált. Apa be akarja perelni anyát, hogy hétvégén Olinka vele lehessen. De anya csak nevet. – Nem tiltom el tőle, de ő maga sosem érdeklődött igazán… Most Olikám hétvégente találkozik apával. Először örült, de aztán… – Anyu, szerintem az én apám pont olyan, mint neked Zsófia néni. Nem kellek neki igazán, csak muszájból látogat. Bevisz a játszósarokba és csak a telefonján beszélget. – Én meg ülök, nézem a kicsiket, anyu… nem szeretnék többé apához menni, mondjuk el neki. Apa el kezdett veszekedni, azt mondta, anya feldühíti Olinkát ellene. – Én vagyok az apja – ordította, – és te eltiltod tőlem. – Apa… már nem vagyok kicsi, miért viszel még mindig a játszósarokba? A chips sem szeretem… felnőttem. – Amikor elmentél anyutól, és egész nap egyedül maradtam… és amikor anya lekéste a vonatot, gyalog jött az erdőn át… és utána farkasok szaladtak utána, én meg otthon vártam egyedül… Oli másodszor füllentett – most apának, a farkasokról. Apa végighallgatta, majd távozott. Aztán visszajött egy hónap múlva… Bocsánatot kért, mondta, mindent megértett, elmentek moziba. Együtt, Olikával… Azóta Olikám örömmel fut apához. – Szonja… tényleg menekültél egyszer a farkasok elől az erdőben? – kérdezte apa később anyutól. – Igen – felelte csendesen anya. Aztán anya és apa beszélgettek… és apának ment a vonata. Anyu mondta: neki elment a vonata. – Anyu – szólt Oli – de ha apának elment a vonata, hogy jut haza? Maradjon nálunk? Apa nézett anyára, de ő hajthatatlan maradt. – Gyalog is hazatalál… nincsenek már farkasok – mondta anya, és kikísérte apát az ajtón. – Anyu… ő vissza akart jönni, igaz? – kérdezte éjjel Olinka, anyja mellett fekve. – Igen… – Megbocsátasz neki? Anya hallgatott. – Anyu, ez a te dolgod… de én mindkettőtöket szeretlek… – Tudom, kicsim. – De téged jobban. Te vagy a legbátrabb anyuka a világon, kirohantál hozzám éjszaka, még a farkasoktól sem féltél. …Évek teltek… Olikám férjhez megy. – Anyucikám… valamit el kell mondanom. – Igen, hallgatlak. – Anyu… akkor azt hittem, elhagysz engem, ahogy Zsófia tett veled… – Édes lányom… Hogy tudnám én ezt megtenni… – Nem tudtam én akkor még, anyu… bocsáss meg nekem! – Inkább te bocsáss meg nekem, hogy ezt végig kellett élned… Ölelkezve álltak, anya-lánya… mindörökre együtt. Anya mindig mellette marad