– Apa, inkább már ne gyere hozzánk többet! Mert amikor elmész, anya mindig sírni kezd. És sír egészen reggelig. – Lefekszem aludni, felkelek, újra visszaalszom, megint felébredek, és ő csak sír és sír. Kérdezem tőle: „Anya, miért sírsz? Apa miatt?..” – Ő viszont azt mondja, hogy nem sír, csak az orra folyik, mert náthás lett. De én már nagy vagyok, tudom, hogy nincs olyan nátha, amiből könnyek lesznek a hangban. Oli apukája a kávézóban ült a lányával egy asztalnál, és kanalazta az apró fehér csészében az időközben kihűlt kávét. A kislány még hozzá sem nyúlt a fagyijához, pedig előtte a tálban egy igazi mestermű: színes gombócok, rajtuk zöld levélke, meggy, és mindez csokoládéval leöntve. Bármelyik hatéves kislány elcsábult volna ettől a pompától. De nem Oly, aki már múlt pénteken eldöntötte, hogy komoly beszélgetést folytat az apjával. Apa csak hallgatott, hallgatott sokáig, aztán megszólalt: – Mit csináljunk hát, lányom? Ne lássuk egymást egyáltalán? Hogyan éljek ezután?.. Oly elhúzta az orrát, gyönyörű kis „krumpli” orrocskáját, pont mint anyáé, gondolta, aztán mondta: – Nem, apa. Én se bírnám nélküled. Akkor csináljuk úgy, hogy felhívod anyát, és mondod neki, hogy péntekenként mindig te veszel fel az oviból. – Sétálunk egyet, ha akarsz, kávézunk vagy fagyizunk, akár itt is ülhetünk. Mindenről elmondod, hogyan éltek együtt anyával. Elgondolkodott, majd folytatta: – És ha látni szeretnéd anyát, akkor majd mindig lefotózom neked a telefonommal, és mutatom a képeket hétről hétre. Jó lesz így? Apa okosan rámosolygott, bólintott: – Rendben, legyen így, kislányom… Oly megkönnyebbülten sóhajtott. Végre nekilátott a fagyijának. De a beszélgetés java csak most jött, hiszen még el kellett mondania a legfontosabbat. A színes gombócoktól csokinuszok keletkeztek a szája alatt, azokat lenyalta, majd ismét komoly lett, szinte felnőtt. Majdnem igazi nő volt. Akinek gondoskodnia kell a szeretteiről. Még ha az apja már régi is: múlt héten volt a születésnapja. Oly rajzolt is neki egy képeslapot az oviban, színesen színezve rá a hatalmas „28”-at. A kislány arca újra komoly lett, összehúzta a szemöldökét és megszólalt: – Szerintem neked újra meg kellene nősülni… És nagylelkűen hozzátette, egy kis füllentéssel: – Hisz… nem is vagy olyan öreg… Apa értékelte a gesztust, és felnevetett: – Azt mondod, hogy „nem is olyan”… Oly lelkesen folytatta: – Tényleg nem, tényleg nem! Nézd csak, itt van Sanyi bácsi, aki már kétszer is jött hozzánk; ő például kopaszodik, egy kicsit… itt… Oly a feje tetejére mutatott, lágyan végigsimítva a haját. Aztán rájött, hogy elárult egy kis családi titkot, látva, ahogy apja összevonja a szemöldökét. Ezért ajkára szorította a kezét és nagy szemekkel nézett apjára – a döbbenet és bűntudat jele. – Sanyi bácsi? Melyik Sanyi bácsi jár hozzátok? Az, aki anyád főnöke? – szinte már az egész kávézó hallotta apa hangját. – Nem tudom, apa… – válaszolta Oly, megzavarodva apja heves reakciójától. – Talán főnök, nekem csokit hoz, meg tortát mindannyiunknak. – És – Oly gondolkodott, megossza-e ezt titkot is – anyának virágot hoz. Apa összekulcsolta a kezét az asztalon, sokáig nézte, majd Oly megértette, hogy most nagyon fontos döntést hoz. Úgyhogy türelmesen várt, hiszen tudta, hogy a férfiakat néha „gyengéden terelni” kell a jó döntés felé. És ki tegye ezt, ha nem egy nő – vagyis ő maga, apja egyik legdrágább kincse. Apa végül hangosan sóhajtott, felemelte a fejét, és mondott valamit, amit, ha Oly kicsit idősebb lett volna, úgy értett volna, mint Otelló tragikus kérdését Desdemonának… De még nem ismerte Otellót, sem Desdemonát vagy a nagy szerelmeseket, csak életet tanult, emberek közt, és látta: néha apróságokon örülnek vagy szenvednek. Szóval apa azt mondta: – Induljunk, kislányom. Késő van, hazaviszlek. És anyával is beszélek. Hogy miről beszélne, Oly nem kérdezte, de tudta, hogy ez fontos – gyorsan elkezdett enni. Aztán rájött, hogy amit apa eldöntött, sokkal fontosabb, mint a legfinomabb fagyi. Hirtelen letette a kanalat, lecsúszott a székről, letörölte a csokis száját, felszippantotta az orrát, és komolyan, egyenesen apára nézett: – Készen vagyok. Mehetünk… Hazafelé szinte futottak – pontosabban apa futott, Oly kezét fogva, szinte „lobogott” utána, mint egy zászló. Amikor beléptek a lépcsőházba, a liftajtó épp becsukódott, felvitve valakit a szomszédok közül. Apa tanácstalanul nézett Olyra. Ő visszanézett lentről, és megkérdezte: – Na, mi van? Kit várunk? Hiszen csak a hetedikig kell mennünk… Apa felkapta a lányt, és rohant fel a lépcsőn. Amikor a hosszú, ideges csöngetés végén anya végre ajtót nyitott, apa rögtön a lényeggel kezdett: – Ezt nem teheted! Miféle Sanyi? Hiszen szeretlek. És van nekünk Oly is… Majd Olyt átkarolva magához ölelte anyát is. A kislány pedig mindkettőjük nyakát átölelte, behunyta a szemét. Mert a felnőttek csókolóztak… Így történik néha, hogy két makacs felnőttet végül egy kisgyerek békít ki, aki mindkettejüket szereti – és ők is szeretik egymást, csak elnyomják a büszkeségüket és a sérelmeiket… Írjátok meg kommentben, mit gondoltok! Dobjatok egy lájkot, ha tetszett a történet!

Te, apu, inkább ne gyere hozzánk egy ideig! Mert ha elmész, anya mindig sírni kezd. Sír egészen reggelig.

Én elalszom, felébredek, megint elalszom és megint felébredek, de ő csak sír és sír. Megkérdezem tőle: Anya, miért sírsz? Apu miatt?…

Erre azt mondja, hogy nem sír, csak az orra folyik, mert megfázott. De én már nagy lány vagyok, tudom, hogy olyan megfázás nincs, ami hangos könnyeket okoz.

Ilona apukája ott ült vele egy kis budapesti cukrászdában, és már teljesen kihűlt, apró fehér csészéből kavargatta a kávét.

Ilona a gyönyörű fagylaltját meg sem kóstolta, pedig a pohárban színes gombócok, egy zöld mentalevél és egy meggy, mindezt csokoládéval leöntve olyan szépen, mint egy műalkotás.

Bármelyik hatéves kislány elcsábult volna ettől a pompától, kivéve Ilonát, mert ő már eldöntötte, talán előző pénteken, hogy komolyan fog apjával beszélni.

Apu csak ült, hallgatott, hosszan hallgatott, aztán végül megszólalt:

Mit csináljunk, leányom? Ne találkozzunk egyáltalán? Hogy éljek én akkor?..

Ilona összeráncolta az orrát olyan szép krumpli formájú, mint anyáé , gondolta, aztán szólt:

Nem, apu. Én sem tudok nélküled élni. Talán azt is lehetne, hogy minden pénteken te vigyél el az óvodából.

Sétálunk majd, ülhetünk cukrászdába, ha akarsz kávét vagy fagyit. Mesélek neked, hogyan élünk mi anyával.

Aztán újra elgondolkodott, pár perc múlva hozzátette:

Ha látni szeretnéd anyát, hetente lefotózom neked, és megmutatom a képeket a telefonon. Jó lesz így?

Apu Ilonára nézett, halványan elmosolyodott, bólintott:

Jó, legyen így, kicsim…

Ilona megkönnyebbülten felsóhajtott, és végre nekilátott a fagyijának. De a beszélgetést nem zárta le, tudta, még a legfontosabb hátra van. Mikor a színes gombócoktól csokoládés bajusza lett, lenyalta azt, összeszedte magát, és ismét komolyan nézett, szinte felnőttként.

Szinte nőként, aki gondoskodni akar a férfiról még ha az már nem is fiatal: apu múlt héten ünnepelte a születésnapját. Ilona erre az alkalomra óvodában készített neki egy képeslapot, gondosan kiszínezte rajta a hatalmas 28-as számot.

Megint elszánt lett az arca, összehúzta a szemöldökét, és azt mondta:

Szerintem neked újra meg kellene nősülnöd…

Nagyvonalúan hozzátette egy kis füllentéssel:

Hiszen nem vagy még olyan idős…

Apu felismerte a leány jó szándékú hazugságát, elnevette magát:

Hogyne mondanád, hogy nem olyan idős…

Ilona lelkesen folytatta:

Tényleg! Nézd, a bácsi, aki már kétszer is jött anyához, még kopasz is, nézd csak! Ilona megmutatta a feje búbján, hogyan lapította el göndör fürtjeit.

Aztán rájött, ahogy apu arca megfeszül, és szigorúan a szemébe néz elárulta anyja titkát.

Ezért mindkét kezét a szájára szorította, szélesre tágította a szemét félelmet és rémületet akart kifejezni.

Zoltán bácsi? Miféle Zoltán jár mostanság hozzátok? Az, aki anyád főnöke? apu szinte az egész cukrászdában felháborodottan kérdezte.

Nem tudom, apu még Ilona is megijedt ettől a heves reakciótól. Lehet, hogy főnök. De mindig hoz nekem cukorkát. Meg nekünk tortát.

És még Ilona töprengett, megoszthatja-e ezt az információt apuval, aki ilyen furcsa mamának virágot is hoz.

Apu csak összekulcsolt kézzel nézett maga elé. Ilona látta, hogy apja valami nagyon fontos döntést hoz éppen.

Ezért várt, a fiatal nő pedig nem sürgette a döntést. Már értette, vagy legalábbis sejtette, hogy minden férfi nehézfejű, az igazi döntésekhez egy kis lökést igényelnek.

Márpedig kitől mástól, mint a nőtől, főleg attól, aki a legfontosabb neki.

Apu elmélyülten hallgatott, végre nagyot sóhajtott, felemelte a fejét, és azt mondta ha Ilona már nagyobb lett volna, tudta volna, milyen hangon mondta ezt, pont úgy, ahogy Otello tette fel tragikus kérdését Dezdemónának.

De Ilona még nem tudott Otellóról, Dezdemónáról vagy más nagy szerelmesekről. Csak figyelte az embereket: hogyan örülnek vagy éppen szenvednek, gyakran apróságok miatt is.

Így hát apu szólt:

Gyerünk, kicsim! Későre jár, hazakísérlek. És beszélni fogok anyával.

Ilonát nem érdekelte, miről akar apu beszélni anyával, de érezte, hogy ez nagyon fontos, ezért gyorsabban kezdte kanalazni a fagyit.

Azt is hamar megértette, hogy apu döntése fontosabb, mint bármi még a legfinomabb fagylaltnál is , szóval hirtelen az asztalra csapta a kanalat, lemászott a székről, alsó kézfejjel letörölte a maszatos száját, szimatolt egyet az orrával, majd határozottan apjára nézett:

Kész vagyok, mehetünk…

Nem sétáltak haza, inkább szinte futottak. Vagyis apu futott, Ilonát pedig kézen fogva szinte lobogtatta, mint egy zászlót.

Amikor beértek a lépcsőházba, az ajtó lassan bezárult mögöttük és a lift éppen elvitte valakit. Apu kissé tanácstalanul nézett Ilonára. Ilona felfelé nézett rá, és megkérdezte:

Na? Mit várunk? Kit várunk? Hiszen csak hetedik emeletre kell menni, nem az Égbe…

Apu felkapta Ilonát, és rohantak fel a lépcsőn.

Amikor a sokadik ideges csengő után anya végre ajtót nyitott, apu rögtön a lényeggel kezdte:

Ezt nem teheted velem! Miféle Zoltán? Szeretlek! És van nekünk Ilonánk…

Majd, miközben Ilonát nem engedte el az ölelésből, átölelte anyát is. Ilona is átkarolta mindkettőt, és becsukta a szemét. Mert a felnőttek csókolóztak…

Így esett, hogy két makacs felnőttet végül egy kicsi leány békített ki, aki mindkettőt szerette, és ők is szerették őt meg egymást , még ha büszkeségük és sérelmeik olyan nagyok is lettek…

Írjátok meg hozzászólásban, ti mit gondoltok erről; és ha tetszett, hadd lássuk a szívecskéket!