A fiamnak kell
Ötvenezret, István. Ötven. A harmincezer forintos tartásdíjon felül.
Erzsébet ledobta a telefont a konyhaasztalra, úgy, hogy az végigcsúszott a lapján, és majdnem leesett a földre. István elkapta még éppen a szélén, ez a mozdulat pedig még jobban feldühítette Erzsébetet.
Fecó sportcipőt és szerelést kért a fociszakosztályhoz mondta István, miközben a telefont kijelzővel lefelé fordította, mintha eltüntetné a bizonyítékot. Nő, Erzsi. A gyerekek nőnek, tudod.
Cipő ötvenezerért? Mi, a magyar válogatotthoz készül?
Volt benne még egy hátizsák is. Meg dzseki. Mindjárt itt az ősz.
Erzsébet elfordult, most nem akart a férjére nézni. Tudott ezekről az utalásokról. Havonta. Legalább. Mindig ugyanazzal a magyarázattal: gyerek, felelősség, kötelesség. Szép szavak, mögöttük pontos számok, amelyek a közös kasszából az idegen zsebbe vándorolnak.
Szeretem a fiamat lépett közelebb István, megállt egy lépésnyire a háta mögött. Az én gyerekem. Nem tudom csak úgy…
Mondtam én, hogy hagyd el? Én csak azt mondom miért költesz ennyit a tartásdíjon túl? Harmincezer havonta kevés az? Nóra nem dolgozik?
Dolgozik.
Akkor mi itt a probléma?
István hallgatott. Ezt a csendjét Erzsébet már kívülről ismerte: nincs felelet. Csak szokás, elfogadni, segíteni, nem vitatkozni. Rendben lenni exférjként, apaként, emberként. A közös pénzükből.
Erzsébet végül a mosogató szélének támaszkodott.
Én figyelek legalábbis fejben. Mennyi megy oda havonta. Tudni akarod az évi összeget?
Nem akarom.
Majdnem hatszázezer. Az idei ötvenezer nélkül.
István megdörzsölte az orrnyergét szintén ismerős mozdulat, beszéljünk másról jelentéssel. De Erzsébet túl sokáig hallgatott már, túl sokáig játszotta a megértő feleséget.
Nyaralást terveztünk, igaz? Megígérted novemberben tenger, két hét. Hol van most az a pénz?
Erzsi, értem én. Csak Nóra hívott, hogy sürgősen kéne…
Nóra. Neki mindig van valami sürgős.
István leült a sámlira, könyökét a térdére támasztotta, s Erzsébet hirtelen látta, hogy férje valóban fáradt. Nem a munkától, hanem a kötélhúzástól, két nő között. Egy pillanatra sajnálta, de elnyomta ezt az érzést.
Lakást akar venni mondta István, a padlóra nézve. Hogy Fecónak legyen saját szobája.
Hogy mi? Milyen lakást?
Nagyobbat. Most egyszobásban laknak, tudod, hogy szűk nekik.
Neki szűk. Fizetni meg ki fog?
István végre ránézett, és Erzsébet tekintetében hirtelenné vált a hidegség.
Ne mondd, hogy…
Megkért, segítsek. A kezdő részlethez. Egyelőre csak gondolkodom.
Gondolkodsz? István, ez… ez rengeteg pénz! Honnan veszed?
Spóroltunk egy keveset. Autóra gyűjtöttünk.
MI gyűjtöttünk! A MI autónkra! A MI családunknak!
A hangja kiabálásba csapott át, tenyerét a szájához szorította, de a kimondott szavakat már nem tudta visszanyomni.
István felállt, az ablakhoz ment, zsebre dugta a kezét.
Fecó is a családom. Nem tehetek úgy, mintha nem létezne.
Senki nem kér, hogy úgy tegyél! De van a tartásdíj hivatalos, jogerős. Minden más jóindulat a tiéd, de az enyém is, mert közös a pénzünk.
Tudom.
De ez nem állít meg téged.
Csend. A szomszédban bekapcsolt a tévé tompa beszéd, nevetés, talán egy magyar vígjátéksorozat. Furcsa háttérzaj.
Erzsébet leült a megszokott helyére, kisimította az abroszt. Belül égett: sértettség, düh, tanácstalanság, de sikerült egyenletesen beszélnie.
Mennyit kér?
Kétmilliót a kezdőre.
A szám megállt a levegőben, Erzsébet kinevetett röviden, komolytalanul.
Kétmillió. Ez mindenünk.
Tudom.
Tényleg odaadnád?
A fiamért.
Én ellenzem. Ez az én pénzem is, ha nem felejtetted el.
A férje hallgatott, további beszédnek helye sem maradt.
Egy héttel később Erzsébet csak megnézni akarta, megjött-e a fizetése. Az alkalmazásban végiggörgetett a megtakarítási számláig ahová három éve tették félre a pénzt.
Egyenleg: negyvenhétezer-ötszázkettő forint…
Pislogott. Frissítette az appot. Még egyszer ellenőrizte.
Negyvenhétezer forint kétmillió helyett…
A telefon kiesett a kezéből, a szőnyegre esett.
Erzsébet mozdulatlanul állt a szoba közepén. Kétmillió. Három év takarékoskodás, lemondott nyaralás, minden nagyobb vásárlást fontolgatva. Most: negyvenhétezer. Maradék. A közös jövőjük vége.
Felvette a telefont, belenézett a tranzakciókba. Átutalás: Nóra Miklósné Kovács névre.
El sem próbálta eltitkolni.
István a kanapén ült, laptopját nyitva, mikor Erzsébet berontott. Felnézett, mosolyogni akart, de az arca megfagyott, mikor meglátta Erzsébetet.
Elkótyavetyélted mindenünket az exednek?!
A kiáltás sikoly lett, Erzsébetet nem érdekelte, ha a szomszédok is hallják.
Erzsi, várj, meg tudom magyarázni…
Magyarázni? Kétmillió, István! Kettő! Ez a mi pénzünk volt!
Letette a laptopot, felállt, a tekintetében semmi bűntudat, csak merev makacsság.
Fecóért van. Szüksége van egy normális szobára. Apja vagyok, kötelességem…
Kötelességed a családod felé van! Felém! Nem annak, akivel négy éve elváltál!
Ő a fiam anyja.
Én meg ki vagyok?!
A feleségem. Szeretlek. De Fecó…
Hagyd abba Fecóval takarózni! Erzsébet közelebb lépett, István ösztönösen hátrált. Nórának vettél lakást. Nem a gyereknek neki! Az ő nevén lesz, ő él benne, és ha akarja, eladja, költi bármire. Fecónak ehhez semmi köze, ne akarj mást mondani!
István artikulálni próbált, de elhallgatott. Nincs mit mondani. Persze, ő is tudja, hogy Erzsébetnek igaza van.
Még mindig szereted mondta Erzsébet halkan, alig hallhatóan. Ez a baj. Nem a gyerek. Soha nem tudsz nemet mondani neki.
Nem igaz.
Akkor miért? Miért döntöttél helyettem is?
István közelebb lépett, kinyújtotta a kezét:
Erzsi, kérlek. Beszéljünk nyugodtan. Tudom, haragszol, de ez a fiamért…
Erzsébet elhúzódott.
Ne érints meg.
Három szó és közéjük hirtelen fal nőtt. István dermedten állt, végre megértett valamit de már túl késő volt.
Így nem tudok Erzsébet a hálószobába ment, táskát vett elő. Nem tudok úgy élni, hogy a férjem mindenben egyedül dönt. Amikor hazudik. Amikor…
Nem hazudtam!
Nem mondtad el. Ugyanaz.
A legszükségesebbeket gyorsan összecsomagolta: fehérnemű, iratok, töltő. István az ajtóban állt, látta, ahogy széthullik az élete.
Hova mész?
Anyához.
Meddig?
Erzsébet felhúzta a cipzárt, vállára vette a táskát. Ránézett egy középkorú férfi, elveszett tekintettel, aki nem érti a tettei súlyát.
Nem tudom, István. Őszintén nem tudom.
Három nap anyjánál furcsa volt. Az elsőt végigfeküdte a kanapén, bámulta a plafont. Anyja teát hozott, kérdések nélkül, csak megsimogatta, mint gyerekkorban. A másodikon jött meg az indulat éles, tiszta, felszabadító. Harmadnapon megértette, mit kell tenni.
Felhívta az ismerős ügyvédet.
Válni akarok. Igen, biztos vagyok benne. Kizárt a békülés.
István mindennap hívott. Üzeneteket írt hosszúakat, zavarosakat, tele magyarázattal, bocsánatkéréssel. Erzsébet elolvasta, de nem válaszolt. Mit lehet mondani? István döntött. Most ő is dönt.
Egy hónap múlva Erzsébet egy albérletes kis garzonba költözött a város másik végén. Apró volt, ipari területre nézett az ablak, de az övé. Saját. A függönyt maga választotta, a bútort maga rendezte, a fizetéséről maga döntött.
A válás gyorsan ment István nem vitatkozott, mindent aláírt. Talán remélte, hogy meggondolja magát. Nem tette.
Esténként néha leült az ablakhoz, végiggondolta, milyen furcsán alakulnak a dolgok. Három éve még biztos volt benne, hogy megtalálta az igazit. Most egyedül ül egy üres lakásban. De valahogy nem félt.
Elővette a noteszét, leírt egy számot: nulla. Kiindulópont. Mellette: havi, féléves, éves terv. Mennyi eltehető, mibe érdemes fektetni, milyen tanfolyamokat akar elvégezni a karrierje miatt.
Most először, hosszú idő óta, kizárólag rajta múlik, milyen lesz a jövője.
Ma már tudom: néha akkor találod meg magad, amikor mindenki és minden mást elvesztesz.







