Nem tudok neked édesanyád lenni, és szeretni sem foglak úgy, ahogy egy anya tud szeretni, de gondoskodni fogok rólad, és nem szabad ezért haragudnod. Mert nálunk még mindig jobb lesz neked, mint a gyermekotthonban. Ma nagyon nehéz nap volt. Iván eltemette a testvérét. Igaz, nem volt példás életű, de mégis a húga volt. Öt éve nem látták egymást, és most ez a tragédia történt. Viki, ahogy csak tudta, támogatta férjét, igyekezett minden terhet magára vállalni. De a temetés után még egy komoly feladat várta őket. Irina, Iván húgának, maradt egy kisfia. Az összegyűlt rokonok azonnal Ivánra hárították a felelősséget. Ki más, ha nem a nagybácsi lenne köteles gondoskodni a fiúról? Ez nem volt kérdés, mindenki egyértelműnek vette, hogy ez az egyetlen helyes megoldás. Viki mindent megértett, nem is volt ellene, de volt egy “de”. Soha nem akart gyereket. Sem sajátot, hát még másét. Már nagyon régen döntött így. Az esküvő előtt őszintén elmondta Ivánnak, aki kissé könnyelműen fogadta. Huszonévesen ki gondolkodik komolyan a gyerekeken? Nem, akkor úgy döntöttek, hogy maguknak élnek, így ment az életük tíz éven át. És most egy idegen gyereket kellett volna elfogadnia. Nem volt kiút. Iván soha nem adná a kisfiút gyermekotthonba, és Viki sem merte volna ezt felhozni. Tudta, hogy soha nem fogja megszeretni ezt a gyereket, és anyja sem lehet neki. A kisfiú idősebbnek és értelmesebbnek tűnt a koránál, ezért Viki úgy döntött, hogy őszintén elmondja neki az igazat. – Volodika, te hol szeretnél lakni, nálunk vagy a gyermekotthonban? – Otthon szeretnék élni, egyedül. – De otthon nem lehet. Még csak hét éves vagy. Választanod kell. – Akkor Iván bácsinál. – Rendben, velünk jössz, de egy dolgot tudnod kell. Nem tudok neked édesanyád lenni, és szeretni sem foglak, de vigyázok rád, és nem szabad emiatt haragudnod. Mert nálunk még mindig jobb lesz neked, mint a gyermekotthonban. Részben a papírmunkát elintézték, végre haza mehettek. Viki úgy gondolta, ezután nem kell törődő nagynénit játszania, lehet önmaga. Elég, ha megeteti, kimos, segít a leckéknél, de a lelkét nem akarja adni. A kis Volodika viszont egy percig sem felejtette, hogy nem szeretik, és hogy ne kerüljön vissza a gyermekotthonba, jól kell viselkednie. Otthon a legkisebb szobát kapta volna, amit előbb át kellett alakítani. Tapéta, bútor, dekoráció – ez volt Viki igazi szenvedélye. Lelkesedéssel látott neki a gyerekszoba berendezésének. A tapétát Volodika választhatta, a többit Viki. Nem spórolt, hiszen nem volt zsugori, csak épp nem szerette a gyerekeket. Így lett a szoba szép. Volodika boldog volt! Kár, hogy az anyukája nem láthatja, milyen lett a szobája. Ha Viki még szeretni is tudná… Jó szívű, csak éppen a gyerekeket nem szereti. Gyakran gondolkodott ezen Volodika elalvás előtt. Minden apróságnak tudott örülni: cirkusz, állatkert, vidámpark – úgy mutatta ki lelkesedését, hogy Viki is kezdett örömét lelni a közös programokban. Élvezte meglepni a fiút és figyelni a reakcióját. Augusztusban a tengerhez indultak Vikivel és Ivánnal, Volodikát tíz napra egy közeli rokonhoz akarták vinni. Az utolsó pillanatban Viki meggondolta magát: rettenetesen szerette volna, ha a fiú is látná a tengert. Iván meglepődött, de titkon örült, hiszen nagyon megszerette a fiút. Volodika szinte boldog volt! Ha csak még szeretnék is. De legalább láthatja a tengert! Az utazás tökéletesre sikerült. A tenger meleg volt, a gyümölcsök édesek, mindenki jókedvű volt. De mindennek vége lesz egyszer, az utazásnak is. Elkezdődtek a hétköznapok: munka, otthon, iskola. Valami azonban megváltozott – új érzés jelent meg, valami élet, öröm, csoda várása. És megtörtént a csoda. Viki új életet hozott a tengerpartról. Hogy lehet, hiszen évekig elkerülték ezeket a „meglepetéseket”. Nem tudta, mit tegyen. Mondja el Ivánnak, vagy döntsön egyedül? Mióta Volodika náluk volt, már nem volt biztos benne, hogy férje valóban gyermekmentes akar lenni. Iván imádott foglalkozni a fiúval, szívesen játszott vele, még futballra is elvitte néha. Nem, Viki egy nagy lépést már megtett, de a másodikra nem volt kész. Egyedül hozta meg a nehéz döntést. Egy klinikán várt, amikor hívás jött az iskolából: Volodikát mentő vitte kórházba, vakbélgyulladás gyanújával. Minden halasztva. Berohant a kórház sürgősségi osztályára. Volodika sápadtan feküdt, rázta a hideg. Amint meglátta Vikit, sírva fakadt. – Viki, ne menj el, nagyon félek! Lehetsz ma az anyukám? Legalább ma, csak egyetlen napra! Ígérem, többet sose kérek semmit. Erősen kapaszkodott Viki kezébe, ömlöttek a könnyei. Valódi pánikroham volt rajta. Viki sosem látta sírni, csak a temetésen. Most viszont mintha minden kijött volna belőle. Viki a saját arcához szorította Volodika kezét. – Drága kisfiam, ne aggódj! Mindjárt jön az orvos, minden rendben lesz. Itt vagyok, nem megyek sehova. Istenem, mennyire szerette abban a pillanatban ezt a fiút! Ez a csodálkozó szemű kisfiú volt számára a legfontosabb. Childfree, milyen badarság. Ma este elmondja Ivánnak, hogy úton van a baba. Ez a döntés akkor született, mikor Volodika fájdalmában még erősebben szorította meg a kezét. Eltelt tíz év. Ma Viki majdnem jubilál, pontosabban kerek születésnapot ünnepel. Negyvenöt éves. Vendégek, köszöntések lesznek. De most egy csésze kávé mellett elöntötték az emlékek. Milyen gyorsan elmúlt az idő! Elmúlt a fiatalság, az ifjúság. Most boldog feleség, két gyerek édesanyja – Volodika majdnem nyolcvanéves, Szonja tíz. És Viki semmit sem bán. Illetve egy dolgot nagyon, nagyon sajnál. Azokat a szavakat a szeretetlenségről. Bárcsak Volodika elfelejtette volna, sose emlékezne rá. Azóta, a kórházi nap óta gyakran mondta neki, hogy szereti, de hogy a fiú emlékszik-e az első, kemény szavakra – erről Viki sosem merte megkérdezni.

Nem tudok anyád lenni, és nem tudlak úgy szeretni, ahogyan egy anya szeret, de gondoskodni fogok rólad, és nem szabad megharagudnod emiatt. Hiszen nálunk még mindig jobb neked, mint lenne az otthonban.

Ma igazán nehéz napom volt. Iván temette el a húgát. Még ha nem is volt a legjobb testvér, akkor is a saját vére. Már öt éve nem találkoztak, és most ez a szomorú tragédia.

Próbáltam mindent megtenni, hogy támogassam Ivánt, és igyekeztem a lehető legtöbb dolgot magamra vállalni.

De a temetés után még egy komoly feladat várt ránk. Irénke, Iván húga, egy kisfiút hagyott maga után. Ott volt minden rokon, hogy elbúcsúzzon Irénkétől, és egyből Ivánra tolták a felelősséget, ő volt a családban a legközelebb a fiúhoz.

Ki más gondoskodna a gyerekről, ha nem a nagybátyja? Senki sem vitatta ezt, mindenki magától értetődőnek vette, hogy így lesz a legjobb.

Mindezt teljesen értettem, és nem is voltam ellene, csak éppen egy dolog bántott. Sosem akartam gyereket. Se sajátot, se másét ez már nagyon régen így van nálam. Őszintén megmondtam Ivánnak az esküvő előtt, ő pedig nem vette túl komolyan. Húszévesen ki gondol komolyan gyerekvállalásra? Akkor úgy döntöttünk, hogy csak egymásnak élünk már tíz éve.

És most itt van egy idegen kisfiú, akit mostantól el kell fogadnom. Más lehetőség nincs, otthonba adni Iván sosem engedné, és én sem tudnék ilyenről beszélni.

Tisztában voltam vele, hogy sosem fogom megszeretni ezt a gyereket, és anyja sem leszek neki. A fiú, Danika, a korához képest nagyon érett és okos volt, ezért elhatároztam, hogy őszinte leszek hozzá.

Danika, hol laknál inkább: nálunk, vagy az otthonban?

Szeretnék otthon lakni, egyedül.

Sajnos nem maradhatsz egyedül, hiszen még csak hét éves vagy. Választanod kell.

Akkor a nagybátyámmal, Ivánnal.

Rendben, velünk fogsz élni, de valamit tudnod kell. Nem tudok anyád lenni, és nem is fogom úgy szeretni, mintha az lennék, de gondoskodni fogok rólad. Ne haragudj emiatt, de nálunk mégis jobb lesz neked, mint az otthonban.

Amikor végre hazaértünk és minden hivatalos ügy elintéződött, úgy gondoltam, hogy nem kell a fiú előtt színlelni, nem kell jó fej, gondoskodó nénit játszanom. Megfőzni, kimosni, segíteni a háziban ez nem gond, de a lelkemet nem tudom neki adni.

Danika mélyen a fejébe véste, hogy ő nem szeretett, és hogy ne kerüljön vissza az intézetbe, nagyon igyekezett jól viselkedni.

Az otthonban a legkisebb szobát neki adtuk. De előbb teljesen át kellett alakítanom, hogy fiúbarát legyen. A tapéta, bútorok, díszítés kiválasztása ezek voltak a kedvenc elfoglaltságaim, ezért itt kiteljesedhettem. Danikának megengedtem, hogy tapétát válasszon, a többit én vettem meg. Nem sajnáltam a pénzt nálam nem a spórolás miatt volt más a viszonyom a gyerekekhez, hanem a saját döntésem miatt. A szoba szép lett.

Danika nagyon boldog volt! Csak azt sajnálta, hogy az anyukája nem láthatja, milyen jó szobája van most. Bárcsak szeretném! Jó vagyok hozzá, kedves vagyok, csak épp a gyerekeket nem szeretem.

Ez sokszor eszébe jutott Danikának esténként.

Minden apróságnak tudott örülni. Cirkusz, állatkert, vidámpark őszintén lelkesedett mindenért, és én is kezdtem élvezni ezeket a programokat. Tetszett, hogy meglephetem, és utána látni, mennyire örül.

Augusztusban tengerpartra készültünk Ivánnal, Danikára pedig tíz napra a közeli rokonunk vigyázott volna.

Az utolsó pillanatban azonban meggondoltam magam. Valahogy nagyon szerettem volna, hogy a fiú lássa a tengert. Iván meglepődött, de nagyon örült neki. Ő már nagyon ragaszkodott a fiúhoz.

Danika boldog volt! Bárcsak szeretnék! De legalább most láthatja a tengert.

A nyaralás jól sikerült. A Balaton meleg volt, a gyümölcsök édesek, és mindenki boldog volt. De a jó dolgok gyorsan véget érnek, és jött a munka, iskola, mindennapi élet.

Valami mégis megváltozott a kis családunkban, mintha új energia költözött volna hozzánk, egy kis rejtélyes öröm, várakozás.

És a csoda megtörtént: a tengerről új életet hoztam haza. Hogy történt? Hiszen évek óta ügyesen elkerültünk minden hasonló helyzetet.

Mit tegyek? Elmondjam Ivánnak, vagy döntsek egyedül? Danika után már bizonytalan voltam, mennyire is gondolja Iván komolyan, hogy nem akar gyereket. Imádta a fiút, örömmel játszott vele, vitte focizni magával.

Nem, egy ilyen bátor lépést már megtettem, de egy másodikhoz nem vagyok kész. Saját magam döntöttem.

A klinikán ültem, amikor hívtak az iskolából. Danikát mentővel vitték be, vakbélgyanú miatt. Úgyhogy minden halasztódott.

Berohantam a kórházba. Danika ott feküdt a vizsgálóban, sápadtan, remegve, amikor meglátott, sírni kezdett.

Viki néni, kérlek, ne hagyj itt, nagyon félek. Ma légy az anyukám, csak ma, nem kérek máskor semmit, soha többé.

Szorosan megfogta a kezem, a könnyei csak úgy folytak. Még sosem láttam sírni, csak a temetés napján.

Most viszont minden fájdalmát kimutatta.
Odahajoltam hozzá, az arcához szorítottam a kezét.

Kisfiam, kitartás! Mindjárt jön az orvos, és minden rendben lesz. Itt vagyok veled, nem megyek sehova.

Istenem, mennyire szerettem őt abban a pillanatban! Ez a fiú, ragyogó szemekkel volt a legfontosabb számomra.

Childefree, micsoda ostobaság. Ma este mindent elmondok Ivánnak. A döntés abban a pillanatban született meg, amikor Danika fájdalomtól még jobban szorította a kezem.

Eltelt tíz év.

Ma majdnem jubileumom van, pontosan 45 éves lettem. Jönnek a vendégek, köszöntések. Most, egy kávé mellett rám tört a nosztalgia.

Milyen gyorsan eltelt az idő! Már elmúlt a fiatalság. Ma boldog feleség, és két csodálatos gyermek anyja vagyok. Danika most már majdnem tizennyolc, és Zsófia tíz. Semmit sem bánok.

Talán csak egyet: azt az egy mondatot, amiben kimondtam neki, hogy nem tudom szeretni. Bárcsak ne emlékezne rá, ne hozná fel soha.

Azóta megpróbáltam minél többször elmondani neki, mennyire szeretem, de hogy ő emlékszik-e arra a régi, első őszinteségemre azt sosem mertem megkérdezni.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

one × three =

Nem tudok neked édesanyád lenni, és szeretni sem foglak úgy, ahogy egy anya tud szeretni, de gondoskodni fogok rólad, és nem szabad ezért haragudnod. Mert nálunk még mindig jobb lesz neked, mint a gyermekotthonban. Ma nagyon nehéz nap volt. Iván eltemette a testvérét. Igaz, nem volt példás életű, de mégis a húga volt. Öt éve nem látták egymást, és most ez a tragédia történt. Viki, ahogy csak tudta, támogatta férjét, igyekezett minden terhet magára vállalni. De a temetés után még egy komoly feladat várta őket. Irina, Iván húgának, maradt egy kisfia. Az összegyűlt rokonok azonnal Ivánra hárították a felelősséget. Ki más, ha nem a nagybácsi lenne köteles gondoskodni a fiúról? Ez nem volt kérdés, mindenki egyértelműnek vette, hogy ez az egyetlen helyes megoldás. Viki mindent megértett, nem is volt ellene, de volt egy “de”. Soha nem akart gyereket. Sem sajátot, hát még másét. Már nagyon régen döntött így. Az esküvő előtt őszintén elmondta Ivánnak, aki kissé könnyelműen fogadta. Huszonévesen ki gondolkodik komolyan a gyerekeken? Nem, akkor úgy döntöttek, hogy maguknak élnek, így ment az életük tíz éven át. És most egy idegen gyereket kellett volna elfogadnia. Nem volt kiút. Iván soha nem adná a kisfiút gyermekotthonba, és Viki sem merte volna ezt felhozni. Tudta, hogy soha nem fogja megszeretni ezt a gyereket, és anyja sem lehet neki. A kisfiú idősebbnek és értelmesebbnek tűnt a koránál, ezért Viki úgy döntött, hogy őszintén elmondja neki az igazat. – Volodika, te hol szeretnél lakni, nálunk vagy a gyermekotthonban? – Otthon szeretnék élni, egyedül. – De otthon nem lehet. Még csak hét éves vagy. Választanod kell. – Akkor Iván bácsinál. – Rendben, velünk jössz, de egy dolgot tudnod kell. Nem tudok neked édesanyád lenni, és szeretni sem foglak, de vigyázok rád, és nem szabad emiatt haragudnod. Mert nálunk még mindig jobb lesz neked, mint a gyermekotthonban. Részben a papírmunkát elintézték, végre haza mehettek. Viki úgy gondolta, ezután nem kell törődő nagynénit játszania, lehet önmaga. Elég, ha megeteti, kimos, segít a leckéknél, de a lelkét nem akarja adni. A kis Volodika viszont egy percig sem felejtette, hogy nem szeretik, és hogy ne kerüljön vissza a gyermekotthonba, jól kell viselkednie. Otthon a legkisebb szobát kapta volna, amit előbb át kellett alakítani. Tapéta, bútor, dekoráció – ez volt Viki igazi szenvedélye. Lelkesedéssel látott neki a gyerekszoba berendezésének. A tapétát Volodika választhatta, a többit Viki. Nem spórolt, hiszen nem volt zsugori, csak épp nem szerette a gyerekeket. Így lett a szoba szép. Volodika boldog volt! Kár, hogy az anyukája nem láthatja, milyen lett a szobája. Ha Viki még szeretni is tudná… Jó szívű, csak éppen a gyerekeket nem szereti. Gyakran gondolkodott ezen Volodika elalvás előtt. Minden apróságnak tudott örülni: cirkusz, állatkert, vidámpark – úgy mutatta ki lelkesedését, hogy Viki is kezdett örömét lelni a közös programokban. Élvezte meglepni a fiút és figyelni a reakcióját. Augusztusban a tengerhez indultak Vikivel és Ivánnal, Volodikát tíz napra egy közeli rokonhoz akarták vinni. Az utolsó pillanatban Viki meggondolta magát: rettenetesen szerette volna, ha a fiú is látná a tengert. Iván meglepődött, de titkon örült, hiszen nagyon megszerette a fiút. Volodika szinte boldog volt! Ha csak még szeretnék is. De legalább láthatja a tengert! Az utazás tökéletesre sikerült. A tenger meleg volt, a gyümölcsök édesek, mindenki jókedvű volt. De mindennek vége lesz egyszer, az utazásnak is. Elkezdődtek a hétköznapok: munka, otthon, iskola. Valami azonban megváltozott – új érzés jelent meg, valami élet, öröm, csoda várása. És megtörtént a csoda. Viki új életet hozott a tengerpartról. Hogy lehet, hiszen évekig elkerülték ezeket a „meglepetéseket”. Nem tudta, mit tegyen. Mondja el Ivánnak, vagy döntsön egyedül? Mióta Volodika náluk volt, már nem volt biztos benne, hogy férje valóban gyermekmentes akar lenni. Iván imádott foglalkozni a fiúval, szívesen játszott vele, még futballra is elvitte néha. Nem, Viki egy nagy lépést már megtett, de a másodikra nem volt kész. Egyedül hozta meg a nehéz döntést. Egy klinikán várt, amikor hívás jött az iskolából: Volodikát mentő vitte kórházba, vakbélgyulladás gyanújával. Minden halasztva. Berohant a kórház sürgősségi osztályára. Volodika sápadtan feküdt, rázta a hideg. Amint meglátta Vikit, sírva fakadt. – Viki, ne menj el, nagyon félek! Lehetsz ma az anyukám? Legalább ma, csak egyetlen napra! Ígérem, többet sose kérek semmit. Erősen kapaszkodott Viki kezébe, ömlöttek a könnyei. Valódi pánikroham volt rajta. Viki sosem látta sírni, csak a temetésen. Most viszont mintha minden kijött volna belőle. Viki a saját arcához szorította Volodika kezét. – Drága kisfiam, ne aggódj! Mindjárt jön az orvos, minden rendben lesz. Itt vagyok, nem megyek sehova. Istenem, mennyire szerette abban a pillanatban ezt a fiút! Ez a csodálkozó szemű kisfiú volt számára a legfontosabb. Childfree, milyen badarság. Ma este elmondja Ivánnak, hogy úton van a baba. Ez a döntés akkor született, mikor Volodika fájdalmában még erősebben szorította meg a kezét. Eltelt tíz év. Ma Viki majdnem jubilál, pontosabban kerek születésnapot ünnepel. Negyvenöt éves. Vendégek, köszöntések lesznek. De most egy csésze kávé mellett elöntötték az emlékek. Milyen gyorsan elmúlt az idő! Elmúlt a fiatalság, az ifjúság. Most boldog feleség, két gyerek édesanyja – Volodika majdnem nyolcvanéves, Szonja tíz. És Viki semmit sem bán. Illetve egy dolgot nagyon, nagyon sajnál. Azokat a szavakat a szeretetlenségről. Bárcsak Volodika elfelejtette volna, sose emlékezne rá. Azóta, a kórházi nap óta gyakran mondta neki, hogy szereti, de hogy a fiú emlékszik-e az első, kemény szavakra – erről Viki sosem merte megkérdezni.
A doua zi, vecina s-a agățat din nou de gardul nostru. Soția mea i-a spus că avem multă treabă astăzi și nu putem sta de vorbă ca ieri. „Dar mâine cum rămâne?”, a întrebat-o curioasă Barbara. „La fel și mâine. De fapt, mai bine să nu mai veniți pe la noi”. Visul meu de a trăi la oraș nu mi-a adus nimic bun. Soția mea are o casă la țară, în satul moldovenesc. Pe când trăiau părinții ei, mergeam des în vizită. Seara ne adunam cu toții sub boltă, la masă, și vorbeam până târziu. Iarna, soacra aprindea cuptorul și scotea plăcinte calde; mirosea minunat în toată casa. Ne plăcea să mergem cu săniuța, să schiem, să ne bucurăm de iernile de la țară. După ce au plecat socrii, am păstrat casa, sperând să fim tot ca odinioară. Dar nu s-a mai întâmplat. Timpul ne-a luat cu el. Fiul nostru s-a căsătorit cu Victoria, o fată energică, care ne tot spunea ce frumos ar fi la țară, măcar peste vară. Așa că într-o zi, am mers să vedem casa. Era totul la fel, doar părăsit și neîngrijit. Eu și soția mea am început curățenia, iar a doua zi au venit și copiii. Într-o zi am transformat casa din nou în cuib. Seara, eu și băiatul am reparat masa și băncile sub păr, iar femeile au pregătit cina. Atunci am observat cu toții o femeie privind printre scândurile gardului. Era noua vecină, Barbara, care abia cumpărase casa de alături. Am poftit-o la masă, din politețe. Era o femeie singură, cu o fată și trei nepoți, divorțată, și extrem de vorbăreață. Pe sub masă mi-am simțit piciorul atins de piciorul ei – m-am ferit jenat, rugându-mă să nu observe soția. Barbara nu părea deloc serioasă. După ce a plecat, soția mi-a spus și ea: „Femeia asta e cam obraznică”, și nu pot să nu-i dau dreptate. A doua zi, Barbara iar era la gard, dornică de vorbă. Soția i-a spus tranșant că avem treabă și nu mai e cazul să vină pe la noi. – Dar mâine? – a întrebat iar Barbara. – Mâine la fel. Mai bine nu mai veniți. Cred că soția mea a făcut bine. Noi suntem oameni direcți – simțim repede când nu ne place cineva și nu forțăm prietenii cu oamenii nepotriviți.