Két év telt el azóta a nap óta, és most ismét találkoztam vele. Egy gyönyörű nő sétált előttem az utcán, a látványa azonnal megállította a szívem. Benne felismertem a volt feleségemet, Rékát, akire mindig felfigyeltek a férfiak.
Az esküvő után szinte teljesen megváltozott. Az a nő, akit szerettem, gondosan ápolt volt, mindig csinos ruhákban járt, és minden férfi irigyelte, hogy velem van. De az utóbbi években már nem ismertem rá. Réka otthon hatalmas, bő pólókba bújt, zsíros hajat hordott, lemondott a sminkelésről és a manikűrről is. Teljesen elhanyagolta magát; a szülés után megmaradt pocakja és a narancsbőr sem tűnt el.
Abban a két évben, amit még együtt éltünk le, egyre zárkózottabbá és feszültebbé vált, mintha eltorzult volna benne valami. Egyre csak hízott, és egyre nagyobb, formátlan ruhákat vett fel. Amikor megjegyeztem, hogy ideje lenne ismét törődnie magával, megsértődött, és napokig nem beszéltünk egymással.
Arra lettem figyelmes, hogy nem abba a Rékába vagyok szerelmes, akit feleségül vettem, hanem abba, aki előtte volt. Régen temperamentumos, vidám, és gyönyörű volt, ezért a barátaim is irigykedve kérdezgették, hogy nyertem el magamnak. A mostani Réka már nem inspirált, nem keltett bennem vágyat, csak szomorúságot éreztem, amikor ránéztem.
Az utolsó alkalommal, amikor még együtt éltünk, egy nagy, szürke, foltos pólóban és bő rövidnadrágban volt, amely felfedte a narancsbőrt a lábán, és a lábát sem borotválta le. Haját összevissza, laza kontyban hordta, ami mindig szétesett, arca pedig állandóan fáradtnak és szomorúnak tűnt, óriási karikákkal a szeme alatt.
Egy este aztán nem bírtam tovább, és elmondtam neki, hogy már nem tudok vele lenni, csak szánalommal és szomorúsággal tudok rá gondolni, nem szeretettel.
Két év telt el azóta. Most ismét megpillantottam őt az utcán. Egy gyönyörű nő lépett elém, azonnal megismertem benne Rékát, azt a nőt, akiért mindenki odavolt. Csodás ruhát viselt, hullámos, kiengedett haja volt. Közben rengeteget fogyott, eltűnt belőle a régi fáradtság, újra igazi királynővé változott, aki a két gyermekemet felnevelte.
Akkor döbbentem rá, hogy azelőtt sosem értettem meg, mennyit jelent az, amit tett a családunkért. Folyamatosan a gyerekekkel foglalkozott, otthont teremtett se ideje, se energiája nem maradt arra, hogy magára is gondoljon. Én nem vettem észre, mennyi erejébe kerül mindez, és azt sem, hogy miért nem marad ideje elmenni fodrászhoz vagy konditerembe. Néha, amikor egyedül maradtam az ikrekkel, már két óra után kimerültem. Ő viszont egész nap bírta, közben takarított, főzött, és rám is szakított időt. Ember legyen a talpán, aki ezt bírja.
Persze, hogy nem mentünk sehová, ahol felvehetett volna egy szép ruhát vagy ékszert, otthon meg minek, hiszen kényelmetlen lett volna. Megbántam, hogy nem hagytam kiteljesedni abban, amit szeret én sem adtam meg neki a lehetőséget.
Csak két évvel később tudtam kívülről megnézni a kapcsolatunkat. Rájöttem, hogy az egész családot a hátán vitte, sosem panaszkodott, mindig szeretettel és nyugalommal fogadott, amikor munkából hazaértem. Egy ideig elhittem magamnak, hogy nekem van igazam, de közben teljesen elfeledkeztem róla és a gyerekekről, és így mindent elrontottam.
Ma már csak nézem őt, és vissza akarom kapni, bár nem tudom, valaha megbocsát-e még nekem ezért az aljas lépésért. Próbálok majd beszélni vele, és visszaszerezni a bizalmát, legalább annyira, hogy a gyerekeinkkel való kapcsolatomat újraépíthessem, hiszen már két évet elvesztegettem az életükből is
Most már több férfi is érdeklődik iránta, de nem enged közel magához senkit valószínűleg annyira megsértettem, hogy nem tud újra bízni. Nem tudom, hogyan dolgozzam fel a szégyent és a bűntudatot, hogy milyen kincset veszítettem el anélkül, hogy észrevettem volna.
