Mi csak a javadat akartuk – amikor a családod elfojtja az álmaidat, de te mégis a saját utadat válas…

Mi is csak a jót akartuk

Mégis milyen zeneiskola? anyám ledobta az asztalra a színes prospektust, amit én, Anikó, az iskolából hoztam haza. Szó sem lehet róla. Ki ne találd!

Ott álltam a konyhaajtóban, táskámat a mellkasomhoz szorítva. Gombóc volt a torkomban, nem bírtam lenyelni.

Anya, de én szeretném
Szeretné ő! utánozta gúnyosan. Azt se tudod, mi kell neked! Majd tanulsz valami rendeset, könyvelőnek mész. Az becsületes, van benne jövő, mindig lesz pénzed.

Apám az asztalnál ült, hallgatott, de tudtam: a hallgatása mindig egyet jelentett anyám véleményével.

Apa fordultam hozzá, reménykedve. Apa, hát te is mondtad néha, hogy van bennem valami tehetség.

Apám rám nézett, majd édesanyámra, végül ismét a levesébe merült.

Anyád jól beszél, Anikó. A zene nem kenyérkereső pálya. Hóbort, időtöltés, semmi több.

A könnyeim maguktól folytak, forrón és dühösen. Ingerülten töröltem le az arcomról az iskolai blúzom ujjával, csak összekentem.

Látod, megint sír húzta össze a száját anyám. Nézd meg Zsókát, az unokatestvéredet. Ő könyvelő, rendes lakása van, férjhez ment, élnek, mint az emberek. Te miben vagy rosszabb nála? Talán örökké a folyosón akarsz gitározni?

Zsóka. Mindig csak Zsóka. A nagynéném lánya, anyám kedvence, örök példakép. Ő húszévesen már férjnél volt, nekem meg a mosogatás se ment rendesen.

Én nem akarok Zsóka lenni suttogtam. Én zenélni akarok.
Elég! tolta el apám a tányért, felállt. Meg van beszélve. Gazdaságira mész tovább, pont. Nem akarunk neked rosszat.

Ránéztem mindkettőjükre anyám feszült, dorgáló arcára, apám hátára, ahogy épp elhagyta a konyhát. Egységes frontot alkottak, és én esélytelen voltam. Sem pénzem, sem jogom, csak egy reményem, amit most, ott, a konyhakövön áldoztak fel, a gyűrött prospektussal együtt.

Bólintottam. Felvettem a földről a kicsavart lapú prospektust, kisimítottam, majd a kukába dobtam.

Az öt év egyetemen egy szürke massza lett. Lecsücsültem az előadásokon, magoltam a könyvelést, vizsgáztam, de egyetlen óra sem érdekelt, nem értettem, nem villanyozott fel. Tartozik, követel, főkönyv csak terhelte az elmém, lehúzott.

A diplomaosztón anyám sugárzott, mintha ő kapta volna a diplomát. Fotózott a hatalmas egyetemi oszlopok előtt, hívta a nagynénémet, dicsekedett.

És munkahely már van? érdeklődött telefonon a nagynéném, anyám arca ragyogott.
Már mindent elintéztünk. Jó helyre veszik fel. Látjátok majd, a mi kis Anikónk mindenkit lepipál még!

A mi Anikónk. Mint egy családi projekt.

Az első munkanap pont olyan lett, amilyennek elképzeltem. Ablaktalan szűk iroda, monitor, irathegy, olcsó Nescafé szaga. Két középkorú kolléga, akik bolt-akciókról és válásokról beszélgettek.

Nyolc órát bámultam a táblázatokat. A számok összefolytak, jelentéktelen katyvasz lett minden. A nap végére lüktetett a fejem, sírhatnékom volt.

Az első fizetésem huszonharmadikán jött. Ránéztem a telefonomra, forintra átszámoltam. Elég. Ha az peremvárosban bérelek szobát, spórolok ételen, nem veszek semmit kihúzom.

Este szó nélkül összecsomagoltam mindent a régi bőröndbe. Anyám bukkant be, épp a cipzárt húztam be.

Ez meg mi?
Elköltözöm.

Pár pillanatig csak nézett, értetlenül. Arcán hirtelen átfutott az indulat.

Hová költözöl? Megőrültél?
Nem emeltem fel a bőröndöt. Én így döntöttem.
És a lakás? És a kocsi? a félfához kapaszkodott, mintha el akarna ájulni. Mi mindent szépen elterveztünk! Összesporolsz, veszel egy lakást, majd férjhez mész rendeshez
Ti terveztétek, anyu, nem én kikerültem, kimentem a folyosóra. De az én életem, nem a tiétek.

Apám akkor szólt bele.

Anikó, ne légy buta. Hová mész?
Valahová.

Kinyitottam a bejárati ajtót. Átléptem a küszöböt, az ajtó mögöttem becsapódott huzat volt.

A bőrönd verte a lábam, miközben lementem a lépcsőn. Lent valahol ugatott egy kutya, az ötödiken szólt a rádió. Egy szokványos este egy szokványos házban.
Kiléptem az udvarra. Mélyet lélegeztem, elindultam a buszmegálló felé. A zsebemben az első fizetésem, a bőröndben a ruháim, előttem egy üres, ismeretlen, de végre csak az enyém élet

Az első hónapokban csörgött a telefonom éjjel-nappal. Anyám hosszan írt: fenyegetések és könyörgések váltották egymást. Apám esténként hívott; én az egyablakos, apró albérembe értem haza, kezemben a kulccsal.

Gyere haza mondta halkan. Elég volt már. Mi család vagyunk.

Hallgattam a rekedtes hangját, ráztam a fejem ő nem látta.

Nem, apa. Nem megyek vissza.
Akkor már nem vagy a lányunk szólt bele anyám hangja, ahogy apától átvette a telefont. Megértetted? Felejtsd el az utat haza. Nekünk nincs többé gyerekünk.

A vonal megszakadt. Néztem a képernyőt, az ablakpárkányra tettem a telefont, hosszasan ültem a sötétben, bámultam a távoli fényeket. Nem sírtam, nem fájt. Csak tompa, éles üresség volt bennem, ami idővel elcsitult.

Tíz év gyorsan elillant. Három albérlet, öt munkahely, álmatlan éjszakák hangjegyek és szoftverek felett. Magamtól tanultam, amikor a város már aludt. Elvállaltam filléres megbízásokat, írtam zenét reklámhoz, diákfilmekhez, ami csak akadt. Lépésről lépésre előrébb jutottam.

Ma már a nevem ott van három mozifilm és két tévésorozat stáblistáján, amiket országos csatornák adnak. Egy szoba otthonomban házi stúdióként szolgál, és három hónapja karikagyűrű csillog a gyűrűsujjamon.

Dénes éppen akkor lépett be a stúdióba, mikor egy új számot kevertem. Letette mellém a kávét.

Valaki csönget a kaputelefonon bújt hozzám, megsimogatta a fejem.
Nem várunk senkit. Biztos csak tévedésből keresnek minket.

De a csengő újra szólt. Majd ismét. Makacsul, követelőzően, mintha nagyon is tudta volna, itt bizony lakik valaki.

Levettem a fejhallgatót, odamentem a kaputelfonhoz. A kijelzőn két idősödő alak: nő régi kabátban, férfi kopott dzsekiben. Egy pillanatig kellett csak rögtön felismertem őket. Anyám megrogyott, ősz hajszálak, apám is öreg lett.

Megnyomtam a gombot.

Mit akartok?
Anikó, hajolt közelebb anyám. Lányom, mi vagyunk. Engedj be, kérlek.

Nem mozdultam. Dénes közelebb jött, vállamra tette kezét.

Ők a szüleid? kérdezte halkan.
Igen.

Megint szóltam a kaputelefonba.

Honnan tudtátok a címem?
Ismerősökön keresztül, sietve válaszolt anyám. Zsóka látta az esküvődet a neten, ott írták, melyik környéken laktok, aztán
Értem.

Megszakítottam. Hosszú percekig csak néztem őket a kijelzőn, ahogy a lábukról lábukra állnak. Tíz év hallgatás. Tíz év, hogy egyszer sem érdeklődtek, élek-e. Most meg, hogy kiderült, boldogulok, itt toporognak.

Lemenjek hozzájuk szóltam Dénesnek. Várj rám.

A földszinten pár pillanatig gyűjtöttem az erőt a lépcsőház ajtajában. Aztán kinyitottam, de nem engedtem belépni őket.

Anikó, csapta össze a kezét anyám. Gyönyörű vagy! Olyan büszkék vagyunk rád! Csodás esküvőd volt, láttuk a képeket, férjed milyen jóvágású, hallottuk, hogy rendes családból való
Miért jöttetek?

Anyám elharapta a mondatot, apám kotorászott a zsebében, torkát köszörülte.

Anikó, szólalt meg végül, mi vagyunk a szüleid. Ami régen volt, lezártuk. Most, hogy ilyen szépen rendbe jött az életed Segíthetnél.
Segíteni?
Igen, vonta meg a vállát. Fel kéne újítani a fürdőt, már régóta. Meg egyszer elutaznánk, tengerhez vagy valami most már van pénzed, jó a férjed…

Anyám rántott egyet apám kabátján, halkan sziszegve dorgált, de apám csak legyintett.

Mi van ebben? Nekünk vagy a lányunk, kötelességed segíteni.

Nekidőltem az ajtófélfának, karba fontam a kezem. Ironikus félmosoly jelent meg arcomon, inkább gúnyos volt, mint jókedvű.

Kötelességem, mi? ismételtem el nyugodtan. Tíz éve szó szerint kitagadtatok. Most, hogy sikerültek a dolgaim, újra lányotok vagyok?
Csak azt akartuk, hogy belásd a hibád, hadarta anyám. Érted aggódtunk, a javadat akartuk
A javamat, bólintottam. Tudjátok, pont azért sikerült mindent elérnem, mert nem hagytam annyiban, és nem lettem könyvelő. Nem pazaroltam el az életem egy ablaktalan szobában, debit és kredit közepette. A magam útján jártam, ez lett belőle.

Mutattam a mögöttem sárgálló, világos előszobára.

Hát most mit vártok tőlem? Pénzt a fürdőre? Nyaralásra? Tényleg tíz év elteltével erre jöttetek vissza?
Elég már morogta apám. Hagyjuk a régi dolgokat.
Nem régi, csak tény. Ti kitöröltetek az életetekből, amikor nem voltam hajlandó szerintetek élni. Most, hogy sikeresebb vagyok, kényelmes lenne visszafogadni.

Anyám szipogott, megcsillant a könnye.

A lányunk vagy, Anikóka, szerettünk, felneveltünk
Mindig csak a legjobbat akartátok? félbeszakítottam. Hát akkor most menjetek. Felejtsetek el. Éljetek úgy, ahogy tíz éve mondtátok: nincs lányotok.

Hátrébb léptem, elkezdtem behúzni az ajtót. Apám előrenyúlt, de halálos pillantásom megállította.

Anikó
Viszontlátásra.

Halkan csukódott be az ajtó.

Felmentem a lakásba, beléptem az előszobába. Dénes ott állt, aggódva nézett rám.

Minden rendben?
Most már igen, sóhajtottam, hozzábújtam, fejem a vállára ejtettem.

Átkarolt, simogatott, nem kérdezett. És én arra gondoltam: valóban, jobb vagyok most, mint Zsóka valaha volt. Lakásom, férjem, hivatásom, amire büszke lehetek. De soha nem is erről volt szó.

Tíz évig mentem felé. Elestem, felálltam, dolgoztam, míg a csillagok táncoltak a szemem előtt. És most tényleg boldog vagyok. Igazán, szívből, egészen. Ez többet ér, mint minden más.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

seventeen − four =

Mi csak a javadat akartuk – amikor a családod elfojtja az álmaidat, de te mégis a saját utadat válas…
— Nu puteam să-l las, mamă, — a șoptit Nicu. — Înțelegi? Nu puteam… Nicu avea paisprezece ani, și parcă lumea întreagă era împotriva lui. Sau cel puțin — nu voia să-l înțeleagă. — Iar nebunul ăsta! — bombănea tanti Ecaterina de la scara trei, grăbindu-se să treacă pe partea cealaltă a curții. — O singură mamă îl crește. Uite rezultatul! Nicu trecea pe lângă ea, cu mâinile băgate în buzunarele blugilor rupți, prefăcându-se că n-aude. Deși auzea. Mama era la muncă — iar până târziu. Pe masa din bucătărie, un bilețel: „Chiftelele sunt în frigider, încălzește-le.” Și liniște. Mereu aceeași liniște. Acum mergea acasă de la școală, unde profesorii îi ținuseră din nou „prelegeri” despre comportamentul lui. De parcă n-ar fi înțeles că era problema tuturor. Înțelegea. Dar ce conta? — Hei, băiete! — îl strigă domnul Vasile, vecinul de la parter. — Ai văzut pe aici un câine șchiop? Ar trebui să-l alungăm. Nicu se opri. Privi mai atent. Lângă pubelele de gunoi stătea într-adevăr un câine. Nu un pui — un câine mare, roșcat cu pete albe. Zăcea nemișcat, doar ochii îi urmăreau pe oameni. Ochii aceia erau inteligenți. Și triști. — Să-l alunge cineva! — făcu ecou tanti Ecaterina. — E bolnav, sigur! Nicu se apropie. Câinele ședea liniștit, a dat ușor din coadă. Pe laba din spate — o rană urâtă, sânge uscat. — Ce stai acolo? — zise iritat domnul Vasile. — Ia o bâtă, pune-l pe fugă! Atunci, ceva s-a rupt în Nicu. — Să nu vă fie cu gândul să-l atingeți! — izbucni el, poziționându-se în fața câinelui. — Nu face nimănui niciun rău! — Ia uite, — se miră domnul Vasile. — Apărătorul animalelor! — Și o să-l apăr! — Nicu s-a așezat alături de câine, întinzându-i cu grijă mâna. Acesta i-a mirosit degetele și l-a lins ușor pe palmă. Ceva călduț s-a revărsat în pieptul băiatului. În sfârșit, cineva îl privea cu bunătate. — Hai, — i-a șoptit el câinelui. — Hai cu mine. Acasă, Nicu i-a improvizat un culcuș din haine vechi într-un colț al camerei. Mama era la lucru până seara — nu va fi cine să-l certe și să dea afară „răposatul”. Rana de la labă arăta rău. Nicu a căutat pe internet articole despre prim ajutor la animale. Citea, se încrunta la termeni medicali, dar reținea fiecare instrucțiune. — Trebuie spălat cu apă oxigenată, — murmura el, căutând prin trusa de prim-ajutor. — Marginea cu iod, dar încet, să nu doară. Câinele stătea liniștit, îi întindea labă, cu încredere. Îl privea recunoscător — așa cum nimeni nu-l mai privise demult. — Cum te cheamă? — Nicu îi bandaja laba cu grijă. — Ești roșcat. Să-ți zic Roșu, ce zici? Câinele a lătrat încet — parcă era de acord. Seara, a venit mama. Nicu se pregătea de scandal, dar mama a privit scurt la Roșu, a pipăit bandajul de la labă. — Singur ai făcut bandajul? — a întrebat ea în șoaptă. — Singur. Pe net am citit cum. — Cu ce ai de gând să-l hrănești? — O să găsesc eu ceva. Mama s-a uitat mult la el. Apoi la câine, care îi lingea mâna cu încredere. — Mâine îl ducem la veterinar, — a decis. — Vedem ce are la labă. I-ai pus nume? — Roșu, — a răspuns Nicu, luminându-se la față. Pentru prima dată, după luni de zile, nu mai era zidul acela invizibil între ei. Dimineață Nicu s-a trezit mai devreme ca de obicei. Roșu voia să se ridice, scâncea de durere. — Stai, — l-a liniștit băiatul. — Îți aduc apă, ceva de mâncare. Nu aveau hrană pentru câini. A dat și ultima chiftea, a înmuiat pâinea în lapte. Roșu a mâncat lacom, dar cu grijă, strângând fiecare firimitură. La școală, prima oară de mult timp, Nicu nu s-a răstit la profesori. Se gândea numai la Roșu — dacă îl doare, dacă se plictisește. — Azi pari altfel, — s-a mirat diriginta. Nicu a ridicat din umeri. Nu avea chef să povestească — ar fi râs. După școală a alergat acasă, ignorând privirile vecinilor. Roșu l-a întâmpinat cu un scheunat vesel — mergea deja în trei labe. — Ce zici, ieșim afară? — Nicu a făcut un fel de lesă dintr-o sfoară. — Dar grijă la labă! În curte s-a întâmplat ceva nemaivăzut. Tanti Ecaterina, când i-a văzut, era să se înece cu semințe: — L-ai adus acasă! Nicule, tu ești nebun?! — Ce are? — răspunse el calm. — Îl tratez. O să se facă bine. — Îl tratezi?! — a venit și altă vecină. — Cu ce bani de medicamente? Furi de la mă-ta, nu? Nicu și-a strâns pumnii, dar s-a stăpânit. Roșu s-a lipit de piciorul lui — parcă simțea tensiunea. — Nu fur. Folosesc banii mei, am strâns de la micul dejun, — a spus el încet. Domnul Vasile a dat din cap: — Băiete, știi ce înseamnă să ai grijă de o ființă vie? Nu e jucărie. Trebuie hrană, tratament, plimbare. De acum, dimineața începea cu plimbarea. Roșu se refăcea rapid, alerga și el, deși mai șchiopăta. Nicu îl învăța comenzi — răbdător, ore în șir. — Șezi! Bravo! Dă labă! Așa! Vecinii priveau de la distanță. Unii dădeau din cap, alții zâmbeau. Nicu nu vedea decât ochii loiali ai lui Roșu. S-a schimbat. Nu peste noapte — încet. Nu mai răspundea urât, făcea ordine prin casă, i-au crescut și notele. Avea un scop. Și era doar începutul. Peste trei săptămâni, s-a întâmplat ce îi era lui Nicu cel mai frică. Se întorcea cu Roșu de la plimbarea de seară, când din spatele garajelor a apărut o haită de câini vagabonzi. Cinci, poate șase, flămânzi, cu ochi sclipind sinistru. Șeful, un câine negru uriaș, a pornit în față. Roșu s-a dat instinctiv în spatele lui Nicu. Labă îl durea, nu putea alerga. Ceilalți au simțit vulnerabilitatea. — Plecați! — a strigat Nicu, fluturând lesa. — Mergeți de aici! Dar haita nu se retrăgea. Îl înconjura. Negrul mârâia tot mai tare, gata de atac. — Nicule! — s-a auzit un țipăt de sus, de la geam. — Fugi! Lasă câinele și fugi! Era tanti Ecaterina. Mai era cineva la geam. — Nu te da mare! — striga și domnul Vasile. — Oricum câinele e șchiop, nu scapă! Nicu s-a uitat la Roșu. Tremura, dar nu fugea. Se lipea de picior, gata să împartă orice soartă. Negrul a sărit primul. Nicu s-a apărat instictiv, dar i-a mușcat umărul. Dinții ascuțiți i-au străpuns geaca, pielea. Roșu, deși rănit, deși speriat — a sărit să-l apere. S-a agățat cu dinții de piciorul liderului, s-a ținut cu toată forța. A început o luptă. Nicu lovea cu pumnii, cu picioarele, încerca să-l ferească pe Roșu. Primea mușcături, zgârieturi, dar nu ceda. — Doamne, ce se întâmplă! — striga tanti Ecaterina. — Vasile, fă ceva! Domnul Vasile cobora scările, lua baioneta, o țepușă, orice găsea. — Ține-te, băiete! — țipa el. — Vin! Nicu era pe cale să cadă, când a auzit un glas cunoscut: — Hai, dispăreți! Era mama. A ieșit din bloc cu o găleată de apă și a stropit câinii. Haita a sărit înapoi, mârâind. — Vasile, ajută! — strigă ea. Domnul Vasile a venit cu bâta, câțiva vecini au coborât. Câinii s-au speriat, au fugit. Nicu zăcea pe asfalt, strângând la piept pe Roșu. Amândoi răniți, amândoi tremurând. Dar vii. Întregi. — Băiatul meu, — a șezut mama lângă el, pipăind rănile. — M-ai speriat de moarte. — Nu puteam să-l las, mamă, — a șoptit Nicu. — Pricepi? Nu puteam. — Înțeleg, — a răspuns ea încet. Tanti Ecaterina a coborât, a privit ciudat spre băiat — parcă îl vedea prima dată. — Copile, — a spus stins. — Aproape că te… din cauza unui câine. — Nu „din cauza unui câine”, — a intervenit neașteptat domnul Vasile. — Din cauza unui prieten. Înțelegi diferența, doamnă Ecaterina? Vecina a dat din cap, lacrimile îi curgeau pe obraji. — Hai acasă, — a zis mama. — Trebuie să dezinfectăm rănile. Și pe Roșu. Nicu greu s-a ridicat, a luat câinele în brațe. Roșu scâncea, dar îi flutura puțin coada — fericit că are pe cineva lângă el. — Stați, — îi opri domnul Vasile. — Mâine mergeți la veterinar? — Mergem. — O să vă duc eu cu mașina. Plătesc și tratamentul — câinele ăsta chiar a devenit erou. Nicu l-a privit surprins pe vecin. — Mulțumesc, domnule Vasile. Dar mă descurc. — Nu te certa. O să muncești — returnezi. Dar până atunci… — i-a dat băiatului o palmă pe umăr. — Până atunci ne mândrim cu tine, da? Vecinii au dat din cap în tăcere. A trecut o lună. Era o după-amiază de octombrie obișnuită, Nicu se întorcea de la clinica veterinară unde ajută voluntarii în weekenduri. Roșu alerga lângă el — laba s-a vindecat, nu mai șchiopăta deloc. — Nicule! — îl strigă tanti Ecaterina. — Stai puțin! Băiatul s-a oprit, pregătindu-se la o nouă morală. Dar vecina i-a dat o sacoșă cu mâncare de câini. — Pentru Roșu, — a spus rușinată. — Mâncare bună, scumpă. Ai grijă de el atât de frumos. — Mulțumesc, tanti Ecaterina, — a răspuns Nicu, cu sinceritate. — Dar avem mâncare. Acum lucrez la clinică, doamna doctor Ana Petrescu mă plătește. — Ia oricum. Poate o să-ți trebuiască. Acasă, mama pregătea cina. Când l-a văzut pe Nicu, a zâmbit: — Cum e la clinică? Doamna Ana Petrescu e mulțumită de tine? — Zice că am mâini bune. Și răbdare. — Nicu l-a mângâiat pe Roșu. — Poate chiar o să ajung veterinar. Mă gândesc serios. — Și la școală cum stai? — Bine. Chiar profesorul de fizică mă laudă. Zice că am devenit atent. Mama a dat din cap. În ultima lună, fiul i s-a schimbat complet. Nu mai răspundea urât, ajuta în casă, saluta vecinii. Și cel mai important — avea un scop. O visare. — Știi, — a spus ea, — mâine vine Vasile. Vrea să-ți ofere un alt job. Cunoștința lui are o canisă, caută ajutor. Nicu s-a luminat la față: — Pe bune? Pot să-l iau și pe Roșu? — Cred că da. E aproape câine de serviciu. Seara, Nicu stătea în curte cu Roșu. Exersau comanda „Apără!”. Câinele se străduia, se uita la stăpân cu ochi fideli. Domnul Vasile a venit și s-a așezat pe bancă. — Mâine chiar mergeți la canisă? — Mergem. Cu Roșu. — Atunci culcă-te devreme. O să fie zi grea. După ce Vasile a plecat, Nicu a mai stat puțin în curte. Roșu și-a pus capul pe genunchiul lui, a oftat mulțumit. S-au găsit unul pe celălalt. Și niciodată nu vor mai fi singuri.